- És te mégis mióta ismered ilyen jól Percy Jacksont? – vonta fel a szemöldökét Noah, miközben lassan felegyenesedett az ágy mögül.
- Nem én ismerem jól, hanem Nate – vallottam be. – Miatta jött.
- Miatta? Mégis miért? Csak nem a lázálmai miatt? – indult meg izgatottan az ablak felé, hogy megleshesse a pegazust, amin a fiú érkezett. – Mintha az erdőben szállt volna le – hunyorított.
- Valószínű, szóval jobb is ha megyek. Talán Nate nélkül is kideríthetek valamit – indultam meg gyorsan az ajtó felé.
- Úgy érted, kideríthetünk - jött utánam.
- Úgy értem, hogy én – fordultam felé, majd a vállaira tettem a kezeimet. – Figyelj, tudom jól, hogy nagyon aggódsz Nate miatt, mind így vagyunk ezzel, de most kérlek maradj itt! Biztosra veszem, hogy mindent el fog mondani neked is az álmáról, de amíg nem tudja pontosan, hogy hogyan irányítsa, addig nem akar róla beszélni. Szóval várjuk meg, amíg ő mondja el, nem pedig mástól hallod – mosolyogtam rá.
- Szóval... akkor neked elmondta legalább...? – nézett fel rám kissé szomorúan, de megkönnyebbülten.
- Igen, el – vettem le vállairól a kezeimet.
Kissé bűntudatot éreztem amiatt, hogy én tudok Nate álmáról, míg Noah nem, de nem volt mit tenni. Nem mondhattam el a fiúnak, mert részben róla szólt és Nate biztos okkal tartja magában az egészet. Nem árulhattam el a bizalmát.
- Akkor menj, tudd meg hogyan segíthetünk rajta – mondta végül halkan, majd enyhén rám mosolygott.
- Rendben. Hidd el, minden meg lesz oldva! – mosolyogtam rá, majd megfordultam és kiléptem az ajtón.

A folyosón végig haladva különféle nevetgélések és beszélgetések zajai szűrődtek ki a szobákból, miközben a diákok élvezték a hétvége nyújtotta szabadságot. Néhányan a szobák előtt elhelyezett fotelokban ültek és kártyáztak, páran egymáshoz rohangáltak át, filmeket és sorozatokat nézni. Voltak, akik hatalmas könyvkupacokkal indultak meg az Akadémia Tanulmányi Könyvtára felé.
Én csak céltudatosan haladtam lefelé a lépcsőkön, ugyanis Rose-ék szobái az ötödik emeleten helyezkednek el, ami azért igényel némi testmozgást.
Mikor leértem a bejárathoz az előtérbe, néhány bőröndöt vettem észre itt-ott szétszórva, ahogy pár tanuló készül hazautazni a hétvégére.
Szépen kikerültem a beszélgető diákokat, majd a kapun kilépve, az erdő felé vettem az irányt. Kissé átkoztam magamat, hogy nem néztem ki én is az ablakon, hogy merre szállt le Percy, de néhány perc gyaloglás után, meghallottam egy nyerítést, és a hang forrása felé siettem. A bokrokon és a fákon túl két alak vitatkozott éppen, mire kissé kellemetlenül köszöntem rájuk. Az egyik természetesen Percy volt, a másik pedig Lily, aki valószínűleg az utat mutatta a fiúnak.

- Ömmm... Sziasztok! – intettem mosolyogva. – Minden oké? – néztem Lily dühös arcára.
- Szia! Igen, minden a legnagyobb rendben, kivéve, hogy VALAKI bevezetett minket egy hatalmas fa lombkoronájának a kellős közepébe! – szedegetett ki faágakat és leveleket szőke hajából a lány, miközben Percyt méregette.
- Jólvan, jólvan! Mondtam, hogy elbambultam – tette fel védekezően kezeit a fiú. – Tökre királyul néz ki ez az iskola! Komolyan olyan, akár egy kastély!
- Igen, tényleg szép! – bólintottam.
- Kaden, igaz? – lépett elém féloldalas mosollyal a fiú, majd kezet nyújtott. – Mi még nem is találkoztunk így személyesen.
- Nem, mert kissé más körökben mozogtunk a táborban – bólintottam.
- Kár, pedig szívesen tartottam volna nektek pár kardforgató órát.
- Hidd el nekem, hogy Noah-val még te sem boldogultál volna – nevettem fel.
- Miért, ennyire jól nyomja? – csodálkozott el Percy.
- Nem, ennyire bénán – csóváltam mosolyogva a fejemet, mire a fiú is elnevette magát.
- Legalább Nate tud neki segíteni, ha kell. Apropó, hol is van Nate? – nézett kíváncsian a hátam mögé.
- Ja igen, ő sajnos most nem tudott jönni, mert éppen az igazgatóiban ül és a büntetésére vár – vakartam meg zavartan a tarkómat.
- Ismerős szitu! – merengett el a távolba.
- Oké! Percy, nem érünk rá egész nap, szóval térjetek a tárgyra! Annabeth a lelkemre kötötte, hogy siessünk vissza. És nincs kedvem magamra haragítani az Athéné kabin vezetőjét.
- Bölcs döntés! – bólintott Percy, mire Lily csak megforgatta szemeit, valami olyasmit motyogva: „Még szép hogy, nem csak Athéné gyerekei lehetnek okosak".
- Szóval, akkor tudsz nekünk segíteni ebben az egész félvér-álom dologban? – tértem gyorsan a tárgyra. – Nate az utóbbi időben eléggé megviselt és kimerült, ami kihat a viselkedésére is.
- Igen, ez sajnos gyakori eset az ilyen komolyabb álmoknál – bólogatott. – De el tudnád esetleg mondani, hogy mit álmodott? Hogy pontosan milyen fajta képek jelentek meg a szeme előtt?
- Azt hiszem igen – bólintottam, majd részletesen beszámoltam Nate elmondása alapján, hogy miket látott álmában. Nem felejtettem ki a végtelen tavat, a saját képmását a vízben és Noah meggyötört arcát sem, ahogy láncok tekerednek a csuklójára.

Percy egész végig elgondolkozva bólogatott, miközben Lily figyelmesen pásztázta végig a környező fákat, amíg fél kezét az íján tartotta.

- Szóval, azt mondod, ezelőtt nem emlékezett egyik álmára sem, de már legalább két hete rosszul alszik? – kérdezte a fiú. – Lehet, hogy-
- Várjatok! – szakította hirtelen félbe Lily. – Hallottam valamit.
- Micsodát? – kérdezte Percy, mire a lány gyorsan befogta a fiú száját.
- Csitt! – suttogta hevesen, majd az egyik közeli bokorra mutatott. – Ott – suttogott újból, miközben előkapta íját és célt vett fel.
- Biztos csak egy állat – találgattam halkan, de a lány csak azért is egyre közelebb merészkedett a bokorhoz, mely példát Percy is követte, miközben hirtelen egy kard jelent meg a kezében.

Lily lassan a bokor elé ért, majd összenézett Percyvel és egy apró bólintást követően hirtelen az íja elejével elrántotta a bokor ágát.

- NOAH!!!? – szólaltam meg Lilyvel egyszerre, mire Percy összébb húzta szemeit, majd leengedte fegyverét.
- Hála az isteneknek! Most nagyon nem volt kedvem a verekedéshez! – sóhajtott, majd tollá zsugorította a kardját.
Egyébként ez egy tökre hasznos praktika! Az egyiptomi mágusok miért nem gondoltak rá!? Sokkal egyszerűbb lenne így hordozni a fegyvereket...
- Mégis mióta vagy te abban a bokorban!? – akadtam ki. – Mennyit hallottál?
- Hát... – kúszott ki Noah az ágak közül Lily segítségével - , amire kíváncsi voltam, azt megtudtam... – bámulta bűnbánóan a cipőjét.
- És mégis mire voltál ennyire kíváncsi? – kérdezte Lily.
- Arra, hogy mégis milyen álom képes valakiből kiváltani a legrosszabbat – emelte fel fejét a fiú. – Muszáj volt megtudnom, hogy mi gyötri Nate-et, máskülönben hogy segítsek rajta!? – suhant át az arcán egy árnyalatnyi düh.
- De akkor is oka van annak, hogy Nate nem mondta el neked! Most hogy nézzek a szemébe!? Nekem is csak bizalmasan mondta el – néztem Noah-ra mérgesen.
- Nyugi! Én is ugyanezt tettem volna, ha Annabeth-ről lett volna szó – bólintott Percy Noah felé mosolyogva. – Egyébként pedig – nézett most felém - , te nem mondtad el neki, ő maga jött rá. Tehát nem szegted meg az ígéreted.
- Igaz, de akkor is... – néztem Noah-ra. – Kértelek, hogy maradj a szobában – mondtam mostmár beletörődve.
- Jó, inkább koncentráljunk a lényegre, mert mi sajnos nem érünk rá egész nap – figyelmeztetett Lily. – Mostanában úgyis szórakozik velünk a tábor kommunikációs rendszere, és egyre nehezebben találják meg a félistenek a helyet. Sőt, már jó néhány hónapja nem érkeztek hozzánk új tagok, plusz most, hogy nagyjából kiürült a tábor, mert mindenki megy vissza az iskolájába, eléggé könnyen el tudunk tévedni és senki sem akadna a nyomunkra. Ráadásul még nekem is össze kell pakolnom, aztán gyalogolnom egy csomót, mire a buszmegállóhoz érek. Onnan pedig még egy jó óra az út, mire...
- Jó, oké, köszönjük Lily. Értettük – bólogatott Percy. – Sietni kell.
- Ez esetben akkor gyorsan tudsz valami tanácsot adni, hogy miként lehetne megszüntetni ezeket az álmokat? – nézett Noah reménykedve a félistenre.
- Megszüntetni nem nagyon lehet – rázta fejét a fiú. – De általában az ilyen álmok valamit megjósolnak és akkor múlnak csak el, ha – akadt meg a mondandójában, majd félve Noah-ra pillantott.
- Ha micsoda? – néztem rá kíváncsian.
- Ha... bekövetkezik – fejezte be egy nagy sóhaj kíséretében, majd levezette szemeit a cipőjéhez és idegesen berúgott egy követ a bokrok közé.
- Ha bekövetkezik – ismételte Noah a szavakat, miközben az imént elrepült kő hűlt helyét bámulta a földön.
- De nem mindig törvényszerű, hogy ezek bekövetkeznek! – emelte fel hirtelen fejét Percy. – Van olyan is, hogy csak valamiféle szimbólumként jelennek meg a történések. Simán lehet, hogy valami teljesen másról van szó, csak még nem értjük pontosan – mosolygott bíztatóan, de láttam a szemében, hogy azért aggódik Noah-ért.
- Értjük – bólintottam határozottan. – És arra nincs semmilyen mód, hogy ilyenkor ne verje ki a víz és szökjön egekbe a láza? Azért ez is fontos tényező.
- Nincsen egy konkrét gyógymódunk rá, de talán erről Will többet tudna mondani – gondolkozott el, mire a háta mögött felnyerített az egyik pegazus. – Jólvan na, most akartam rátérni. Ne sürgess már te is! – fordult hátra bosszúsan a fiú.
- Te valóban érted a lovakat? – csodálkozott el Noah.
- Igen, hiszen Poszeidón teremtményei.
- Ezt tudom, de ilyet élőben látni mégiscsak más! – csillogtak a szemei.
- Halul is tudok ám! – tette büszkén csípőre kezeit Percy, mire a fekete pegazus újból felnyerített. – Oké, oké! Mondom már, na! – forgatta szemeit a fiú, majd közelebb lépett hozzánk. – Igaz, nem minden félistennél válik be, de általában bejön – kezdte. – Ha valamikor előjönne a lázálma, néhány csepp nektár képes lecsillapítani az állapotát. Azt személy szerint nem tudom, hogy magára az álmára milyen hatással lesz, ugyanis nekem ez sajnos sosem használt, de legalább a láz miatt nem kell aggódni.
- De nem lesz baja, ha rendszeresen iszik a nektárból? Tudtommal az erős cucc. Még a félisteneknek is csak módjával szabad fogyasztani – tettem hozzá.
- Ilyen kis mennyiségtől nem szabad, hogy baja legyen – rázta fejét a fiú.
- Akkor elvileg mindenféle mellékhatás nélkül segíthet rajta – foglalta össze Noah. – Már csak az a kérdés, hogy Nate-nél van-e nektár... – ráncolta homlokát.
- Odaadom azt, ami nálam van. Én majd szerzek másikat a táborból – halászott elő a zsebéből egy kis üvegcsét, majd Noah kezébe nyomta. – Csak ésszel használd, ugyanis rendszeres, nagyobb dózisokban ugyanúgy megölheti a félvéreket, mint a halandókat.
- Rendben, köszönjük szépen! – mosolyodott el a fiú.
- Igen, nagyon köszönjük, hogy csak ezért iderepültetek! – léptem közelebb egy kézrázásra.
- Igazán nincs mit, habár az igazat megvallva, kíváncsi is voltam erre a bizonyos Akadémiára – nevetett Percy. – Nem semmi, ahogy kinéz! Olyan, akár egy  kisebb falu méretű kastély.
- Mert nagyjából az is – nevetett Noah. – 6 szintje van, úgyhogy igazán könnyű elveszni benne.
- Meghiszem azt! Főleg nekem, aki az elején még a Félvér Táborban sem tudta merre kell mennie, pedig ott még falak sincsenek és jóformán belátod az egész területet – csóválta nevetve a fejét.
- Oké, ideje lassan indulnunk, ha nincs több kérdés – tanácsolta Lily.
- Rendben, mehetünk – bólintott Percy, majd odasétált fekete pegazusához és gyorsan felpattant rá. – Akkor sok szerencsét, remélem sikerülni fog! Majd, ha a tanulnivaló és legfőképp a barátnőm engedélyezi, mindenképpen eljövök, ugyanis érdekel ez a kastély belülről is! – kiáltotta Percy, miközben kezdtek felemelkedni a földről.

- Szeretettel várunk! – integettem nekik, mire Noah nevetve oldalba bökött.
- Te nem is jársz ide! – mosolygott rám, mire csak megrántottam a vállaimat.
– Nem, de úgy érzem sok időt fogok még itt tölteni.
- Ezt most Rose miatt mondod? - nézett rám sokatsejtő tekintettel, mire  éreztem, hogy pirul a fejem, így gyorsan elindultam visszafelé.
- Nem tudom, mire gondolsz - mondtam útközben.
- Ugyan már! - sóhajtott fel. - Láttam, hogy korábban mennyire csillogott a tekintete, amikor téged nézett. Történt valami köztetek tegnap este, nem igaz? - ért mellém.
- Rose szemei mindig csillognak - fordítottam el fejemet a kíváncsi arckifejezésétől.
- Igen, de most extra durva volt. Szinte vakító - felelte, majd néhány másodpercnyi csend után újból megszólalt. - Megtettétek, ugye?
- Hogy... mit? Kik? Hogyan? Mivan???- kapkodtam a levegőt a váratlan kérdésre. - Hogy... érted...?
- Nehogy már nekem kelljen elmagyaráznom! Tudod, amikor két ember nagyon szeretik egymást, akkor megesik, hogy a szerelmüket nem csak érzelmi úton, de fizikailag is össze szeretnék kapcsolni, ilyenkor általában-
- Oké, oké, jólvan! - állítottam le gyorsan a hegyi beszédét. - Igen, megtettük. Csak kérlek ne tarts nekem felvilágosító órát, mert még mindig én vagyok az idősebb! - néztem rá szigorúan, ami nem igazán jött végül össze, ugyanis az önelégült és izgatott arckifejezésén csak nevetni tudtam.
- Juuuuuuuuuj!!! - tört ki Noah-ból a kíváncsisággal kevert öröm. - El sem hiszem, hogy Rose ilyen hamar felnőtt! - morzsolt el egy láthatatlan könnycseppet. - Te meg végre összeszedted magad! - bökött oldalba. - Ideje volt már!
- Mi!? Hagyjál már - nevettem el magamat zavartan. - Még alig ismerjük egymást egy hónapja. Azért nem hinném, hogy annyira elkéstünk vele.
- Jó, de titeket egymásnak szántak! Csak rátok kell nézni. Ilyenkor nem számít az idő - sóhajtott boldogan. - Nagyon örülök nektek! - bólintott végül.
- Hát... köszi...? - vontam fel az egyik szemöldökömet nevetve. - Úgy csinálsz, mintha a kezét kértem volna meg ezzel - csóváltam a fejemet mosolyogva. - Különben meg mesélj inkább te valamit, ti hányadán álltok a dolgokkal Nate-tel? - irányítottam vissza rá a témát, mire azonnal paradicsom vörösre váltott a feje.
- Hát az olyan dolgokkal, sehogy - válaszolta, megnyomva az "olyan" szót. - Nem is érzem magam késznek rá... - hajtotta le szomorúan a fejét.
- Az nem baj, majd egyszer úgyis eljön az a pillanat - mosolyogtam rá bíztatóan, de nem nézett fel. Folytatta az ösvény bámulását. - Na, mi a baj? - álltam meg előtte. - Miért lettél hirtelen ilyen gondterhelt?
- Semmi extra,.. csak úgy érzem... - vett egy mély levegőt - , úgy érzem, hogy Nate-nél lassan eljön az a bizonyos idő, de én akkor még nem leszek készen, viszont csalódást okozni sem akarok neki... - motyogta maga elé alig hallhatóan a szavakat, de az éles hallásomnak köszönhetően ki tudtam venni, hogy mit mond.
- Emiatt ne izgulj! Nate képes várni, ha rólad van szó. Szeret téged és nem fog olyat tenni veled, ami neked kellemetlen. Ebben biztos vagyok - tettem bíztatóan vállára az egyik kezemet.
- Hát... lehet igazad van - sóhajtott egy mélyet, majd halványan rám mosolygott. - Inkább amiatt fordult meg a fejemben mindez, mert neki már annyi kapcsolata volt, vagyis az ilyesfajta igényei is biztos magasabbak. És lehet én nem tudok ezeknek megfelelni...
- Dehogy! Ne is gondolj ilyen hülyeségre! - léptem közelebb hozzá. - Mondd el neki azt, amit most nekem és meglátod, hogy feleslegesen izgultál emiatt. Akit az ember igazán szeret, arra a végtelenségig is képes lenne várni. Ezt jól jegyezd meg!
- Rendben, megjegyzem - bólintott, mostmár egy fokkal vidámabban. - De ti nem vártatok túl sokat! - vigyorgott fel rám féloldalasan.
- Hékás, az előbb még azt mondtad, hogy már rég ideje volt! Most akkor mi van!? - nevettem. - És amúgy sem ér, hogy egyik pillanatban még lelkizésre kényszerítesz, a másikban meg már engem oltogatsz!
- Senki sem kényszerít semmire és senki sem oltogat. Ezek csak a tények! - mondta, majd kikerült engem és vidáman haladt az erdő széle felé.
- Ezt a dumát Rose-tól tanultad, nem igaz!? - indultam meg én is utána nevetve.