Három folyosóval, négy lépcsősorral és legalább egy tucat kanyarral később, elértünk a tornatermekig. Itt már minden sokkal csendesebb volt, a diákok sem lézengtek jobbra-balra.
Gondolom akiknek torna volt az utolsó órája, azok már rég átöltöztek és élvezik, hogy elérkezett a hét vége.

- Noah! Nem számítottam rá, hogy te is jössz! – fordult felénk Daniel, súlyzókkal a kezében.
- Igen... Végül mégis rászántam magam – sóhajtott zavartan.
- Úgy érted, rábeszéltelek! – vigyorogtam rá, zsebredugott kézzel. – Egyébként nem jöttél volna!
- Jó, tök mindegy! Most akkor edzeni akarsz, vagy beszélgetni? – pillantott felém egyik szemöldökét felvonva.
- A kettő nem zárja ki egymást – feleltem, miközben levettem a fekete dzsekimet és a szürke ujjatlanomat, majd a súlyzók felé vettem az irányt. Szemem sarkából persze figyeltem Noah reakcióját, ami az elvárásoknak megfelelően, egy tetőtől-talpig piros fiút eredményezett.
- Nem zavar, hogy farmerban vagy? – kérdezte Daniel. – Tudok adni egy rövidgatyát, ha gondolod. Mindig kettő van a táskámban.
- Ha nem haragszol, akkor arra inkább én csapnék le – szólt közbe Noah. - Nate ugyanis simán tud abban a nadrágban súlyokat emelgetni, azonban én nem szeretném elszakítani az egyenruhámat – mutatott a sötét nadrágjára, és máris kezelésbe vette a fiú edzőcuccát.
- Nem muszáj, hogy legyen rajtad nadrág... – vontam meg a vállamat, mire Noah lefagyott a mozdulatában és kikerekedett szemekkel kapta felém a tekintetét.
- Csak vicceltem! – vigyorogtam rá, majd elkezdtem bemelegíteni. Noah csak bosszúsan eltűnt az „Öltözők" feliratú ajtó mögött, mely a teremből nyílt.

Miután bemelegedtem, először kisebb súlyokért nyúltam, majd következhettek a nagyobbak.
Közben Daniel segítséget kért a súlyzópadnál, szóval odaálltam mögé, és felváltva követtük egymást a sorban, miközben figyeltünk, hogy a másik ne ejtse magára a rudat.

- Szóval, akkor te és Noah? – törte meg a csendet, mikor én következtem. – Mégis hol találkoztatok? Nekem nem igazán beszélt rólad.
- Hát, talán azért mert még viszonylag friss a dolog – feküdtem le a padra. – Miért kérdezed?
- Semmi extra, csak már régóta ismerem és örülök, hogy végre van valaki, aki igazán szereti – vonta meg a vállát. – Mert ugye szereted? – nézett le rám hideg tekintettel, mire majdnem magamra ejtettem a súlyokat.
- Mi...? – ültem fel gyorsan. – Hogyne szeretném!
- Helyes! – bólintott, de mielőtt bármi mást válaszolhattam volna, Noah lépett ki az öltözőből.

Daniel sötétkék nadrágja túl nagy volt rá, így a meghúzott zsinór majdnem a combjáig ért, úgy lengett minden egyes lépésénél. A lábán csak egy fekete bokazokni volt, míg felsőjét a fehér ingje alkotta, lazán betűrve a nadrágba, a karján pedig szintén fekete csuklószorító díszelgett.

- Daniel? Nem tudod hol lehetnek a könyök- és térdvédők? – sétált oda mellénk, miközben gyorsan visszafeküdtem a padra, hogy nehogy meglássa a piros arcomat, amit Daniel kérdése váltott ki.
- Úgy tudom azokat tegnap átvitték a kiképző termekhez – mondta a fiú elgondolkozva.
- Ó, értem... Hát, akkor mégiscsak ki kell tegyem a matracokat... – sóhajtott Noah, majd a velünk szembeni oldalon tornyosuló matracok és szivacsok felé indult.

- Mégis mire kellenek neki azok a matracok? – ültem fel.
- Hát nem tudom te mennyire vagy képben, de Noah az utóbbi néhány napban szinte évfolyamelső lett a gimnasztikus harctudományokban.
- A miben? – ráncoltam a szemöldököm, ugyanis még Árész fiaként sem hallottam semmi ilyesmiről.
- Az egyik testnevelés szakos tanár vezette be az Akadémiában néhány éve. Azóta a tanterv része és a lényege az, hogy különféle gimnasztikai és talajtornai elemek segítségével elkerüljük az ellenünk irányuló támadásokat. Legyenek azok fegyverek, vagy mágikus eredetű energiasugarak – magyarázta.
- Aha... – bólintottam. – És annak mégis mi a lényege...? – töröltem le az izzadságot a homlokomról.
- Egy perc és meglátod! – mutatott a fiú Noah felé, majd fejével intett, hogy csússzak arrébb és leült mellém, hogy nézhesse az „előadást".

Az elmondottak alapján nem igazán tudtam elképzelni, hogy ennek mégis miféle gyakorlati haszna lehet egy valódi harctéren, így hát kíváncsian fordultam Noah felé, hogy saját szememmel is láthassam, mégis miben sikerült olyan profinak lennie, alig egy hét alatt.

Előszőr nyújtani kezdett, miközben furcsállva pillantgatott felénk, ugyanis nem értette miért ülünk mindketten vele szemben, de úgy tűnt egy idő után már nem is nagyon izgatta a dolog.
Ellenben velem...
Amikor szimpla bukfenceket és kézenállásokat csinált bemelegítés képpen, még egyáltalán nem voltam meglepve, ugyanis ehhez hasonlókat a Félvér Táborban is tanulunk, persze azt görög páncélzatban kell kivitelezni... Azonban, amikor a fiú odacsoszogott valami furcsa teniszlabda adagolóhoz, majd benyomott rajta néhány gombot, leesett az állam.
A gépből furcsa, színes és világító energiagömbök száguldottak Noah felé iszonyatos sebességgel, mire a fiú a leterített matracokhoz sietett és kezdetét vette a gyakorlat.
Először szimplán kerülgetni kezdte a furcsa gömböket, de mivel egyre gyorsult a gép, így neki is alkalmazkodnia kellett a sebességhez. Ide-oda lendült, miközben cigánykerekeket hányt és hátraszaltókat vetett. A gömbök csak sisteregve száguldottak el a lába, a karja és a füle mellett, de egy sem ért hozzá. Amint a fények elhagyták Noah-t, azonnal semmivé foszlottak, de nem kellett aggódni, ugyanis úgy tűnt bőven van még ott, ahonnan azok jöttek.
Ahogy a sebesség fokozatosan gyorsult, Noah is egyre nagyobbakat és durvábbakat ugrott. Szaltózott és vetődött, gurult és pördült, mintha valami elegáns táncot lejtene, amiben nagyon szívesen a partnere lettem volna, csakhogy nem mertem a közelébe menni, nehogy félbeszakítsam.
Még sosem láttam ehhez foghatót, de a jelek szerint igazán hatásosnak bizonyult, ugyanis akárhonnan is érkeztek az energiagömbök, egyik sem találta el a fiút. Kezdtem úgy érezni, hogy csupán a puszta látványa is feltüzel, de mivel Daniel ott ült mellettem, így muszáj voltam türtőztetni magam és az ölembe rakni a kezeimet, nehogy lebukjak...

Körülbelül egy 10 perc elteltével az adogatógép három figyelmeztető csipogást hallatott, majd három óriási gömböt lövellt ki magából. Noah ezeket is gond nélkül kerülte ki, miközben egyiket alulról, másikat felülről, harmadikat pedig oldalról ugrotta át. Ezután a gép halk zakatolása alábbhagyott, majd egy éles sípolással adta a tudtunkra, hogy véget ért a menet.
Daniel mosolyogva állt fel, majd elismerően bólogatni és tapsolni kezdett, azonban én nem tudtam sem felkelni onnan, sem pedig felemelni a kezemet az ölemből, ugyanis nem szándékoztam kellemetlen helyzetbe hozni magamat Daniel, de legfőképp Noah előtt.

- Nagyon jó voltál! – adott egy pacsit Daniel Noah-nak, miután a fiú visszapakolta a matracokat és mellénk lépett.
- Huh... köszi – lihegte. – De még van mit javítanom... az arábelemen – ült le a súlyzópad mellé a földre. – Túlzottan bedőlök oldalra és nem teljesen egyenesek a lábaim.
- Nekem egyáltalán nem tűnt fel – mondta Daniel, miközben lopva felém pillantott, arra várva, hogy én is mondjak valamit.
- Szerintem is nagyon.... hatásos voltál! – bólintottam mély levegőt véve, kezeimet még mindig a lábaim között tartva. – Nagyon hatásos...
- Köszi...? Azt hiszem... – mosolygott fel rám Noah kissé összezavarodva. – Viszont nekem ennyi elég is volt a gyakorlásból! – állt fel. – Azt hiszem felmegyek és lezuhanyozok.
- Én is megyek veled! – pattantam fel, majd lehajoltam a bőrdzsekimért és gyorsan a derekamra kötöttem, hogy kevesebb látszódjon a feszülő nadrágomból. Erre Daniel kikerekedett szemekkel vizslatott, Noah arca pedig teljesen elvörösödött. Ekkor kapcsoltam, hogy mégis mit mondtam az imént. – Úgy értem... én is fel megyek... Majd lezuhanyozok utánad... – vakartam a tarkómat, miközben felkaptam a földről a pólómat is és várakozva Noah-ra néztem. – Akkor... indulunk...?
- Igen... Csak hozom a cuccomat... - felelte.

Noah-val néma csendben haladtunk végig a folyosókon, miközben próbáltam lenyugtatni magamat és nem folyamatosan a fiúra gondolni, ahogy kecsesen ide-oda ugrik és pördül a fényes gömböket kerülgetve.

Az elején nem találkoztunk egy lélekkel sem, de pechemre később már lézengtek néhányan a folyosókon, és elég sok szempárt vonzottam magamra, ugyanis nagy zavaromban elfelejtettem felvenni az ujjatlanomat, így egészen eddig félmeztelenül szaladgáltam az Akadémián. Noah erre gyorsan kikapta a kezemből a pólómat, majd sebesen rám adta és próbált úgy vezetni tovább, hogy a lehető legtöbbet takarja ki belőlem a többi diák elől. Persze nem csak idősebb, hanem termetesebb is vagyok nála, így nem járt túl nagy sikerrel, de én mégis díjaztam a tettét és magamban mosolyogtam az egészen.
Éppen felértünk a megfelelő emeletre, mikor a folyosó elején tompa kiáltozásokat és sikítozásokat hallottunk. Noah összeráncolt szemöldökkel indult meg a hang forrása felé és minél közelebb értünk, annál gyorsabbra vette a tempót, a végén már szabályosan rohantunk.
Mikor elértük a megfelelő ajtót, bentről törést-zúzást hallottunk, majd egy lányt, aki idegesen kiabál. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy a hang tulajdonosa nem más, mint Rose és ezért rohant Noah olyan sebesen.
Gondolkodás nélkül rúgtam be az ajtót, mire az recsegve-ropogva adta meg magát, majd Noah-t a hátam mögé rántva, kezemben a lándzsámmal léptem be a szobába.