A Ceremónia Terem szépen lassan megtelt a kék-arany egyenruhában feszítő vendégekkel, akik mind izgatottan mocorogtak székeikben, hiszen egy igen jelentős pillanathoz érkeztek.
A fogadóbizottság minden tagja elfoglalta már helyét az első sorokban, csak Noah-t nem találtam sehol. Forgolódtam jobbra-balra, mikor megpillantottam egy sötétvörös pontot a sok kék zakó mögött.
Nem értettem, hogy mégis mit keres pont ő a leghátsó sorban, amikor még egy búcsúbeszédet is fog tartani, de már nem volt időm rá hogy megkérdezzem, ugyanis kezdetét vette az ünnepség.
Ekkor toppant be mellém egy ismeretlen srác, aki teljes nyugalommal ült le barátom helyére, mire hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy lerúgjam a székről, vagy kergessem őrületbe a képességemmel.

- Te meg ki vagy!? És mit keresel itt!? – suttogtam idegesen a fiú felé, nehogy megzavarjam Danielt a köszöntő beszédében.
- Szia, Antonio vagyok! – nyújtotta felém a kezét udvariasan.
- Csá - ráztam meg gyorsan a tenyerét -, de mégis mit csinálsz itt!? Neked hátrébb kéne ülnöd... – mutattam a többi európai diák felé.
- Tudom, de volt egy kis kavarodás a névsorral, ugyanis holnaptól már ide fogok járni, szóval Noah felajánlotta, hogy üljek a helyére – mondta vállrándítva, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné.
- Oké... Most úgy teszek, mintha minden szavadat tökéletesen érteném és nem lennék totál kiakadva... – bólintottam egy hamis mosollyal az arcomon, majd rosszallóan Noah felé sandítottam.
- Én mondtam, hogy akár szívesen végig is állom a Ceremóniát, de ragaszkodott hozzá, hogy ne az egyik sarokban kuporogjak... – szólalt meg újból Antonio.
Pedig én már azt hittem, hogy mindent megbeszéltünk, de úgy tűnik neki még van mondanivalója... – Nagyon különleges a barátod – folytatta. – Még ennyiből is érezhető, hogy másokat helyez előtérbe, saját maga helyett – nézett ő is a fiú irányába.
- Na jó, értékelem, hogy értékeled Noah-t, de mielőtt még egyéb dolgok is megfordulnának a fejedben tudd meg, hogy van pasija és te különben sem vagy az esete! – fordultam gyorsan a srác felé, miközben a lehető legerélyesebb suttogásba kezdtem.
- Tudom, tudom! – nevette el magát halkan. – Volt szerencsém az illetőhöz, ha jól emlékszem, valami Nathaniel-nek hívták...
- Oké, oké, jobb ha most rögtön megállítalak! – raktam fel kezeimet. – Először is, az Nate! Másodszor pedig, ha bármikor is a teljes nevén szólítod, akkor egy szempillantás alatt kicsinál. Még nekem sem nézi jó szemmel, ha véletlen Nathanielnek hívom. Csak Noah-tól fogadja el, ő viszont nem él vissza ezzel a „kiváltsággal", szóval maradjunk a Nate-nél – zártam le a témát.

Antonio éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor elhangzott a neve.
A fiú kissé riadtan pattant föl mellőlem, majd gyorsan rendezte arckifejezését és szép komótos léptekkel, zsebredugott kézzel elindult a Kristályt őrző terem felé.

Ezt a fajta lazaságot én már irritálónak találtam, szinte már-már nemtörődömségbe hajlott át.
Tudom, hogy én is sokszor veszek félvállról dolgokat, de az alap tiszteletet mindig megadom. Főleg ha a Kristályról van szó...
Lehet, csak azért zavar ennyire a dolog, mert olyan sokat kockáztattam már a Kristályért...
Viszont ezt a teremben Noah-n kívül sajnos nem érti meg senki más és ez igazán frusztráló. Ha tudnák, hogy mennyi energiába és gyötrődésbe került, hogy most mind itt ülhessünk, akkor talán több tiszteletet mutatnának... De persze jobb, ha titokban tartjuk az utóbbi hetek eseményeit, ugyanis most mindenki jól elvan a „laboratóriumból szivárgó, mágikus párlat" gondolatával, ami elméletileg több hétre hibernált állapotba helyezett mindenkit, aki az iskolában tartózkodott... Persze mi négyen és a tanárok tudják, hogy nem ez volt a helyzet, de nem akarnak pánikot kelteni.
Habár ebből ez egész álsztoriból is egy kisebb botrány alakult ki a szülők felől, de valahogy az Igazgatónak sikerült elsimítani az ügyet, amíg mi a Félvér Táborban voltunk...

Gondolataimból Antonio szakított ki, aki elégedett tekintettel ült le mellém, majd miközben a háttámlának dőlve feje alá helyezte kezeit, megpillantottam ujján egy aranygyűrűt, melyen a villámlás szimbóluma csillogott.

~×~

Az ünnepség szépen a tervek szerint haladt, mindenki sorra kapta meg a maga képességét, mindenféle fennakadás nélkül. Lassan elérkezett a pillanat is, amikor Noah-nak kellett záróbeszédet mondania, mire a fiú felpattant a leghátsó sorból és előre sietett, fel a pódiumra az Igazgató mellé.
Minden a lehető legjobbnak ígérkezett: A dekoráció ünnepi díszbe öltöztette a termet, a csillárokról lógó kristályok beterítették csodás fényükkel a közönséget, míg Noah az előtte lévő papírokba sandítva, nekikezdett a beszédének. A vendégek csendben figyelték barátom minden egyes szavát, mikor a hangja váratlanul elcsuklott.
A beszédhez kihelyezett mikrofon éles hangon sípolni kezdett, mire többen is a fülükhöz kaptak. Én is követtem a példájukat, miközben aggódva Noah felé pillantottam, aki próbálta heves pislogások és krákogások közepette újból visszanyerni a hangját.
Nem tudtam, hogy mi történhetett vele, ugyanis eddig semmi baja sem volt, de most úgy vettem észre, hogy verejtékezni kezdett a homloka, a légzése pedig egyre hevesebbé vált.
Egy zavart mosoly kíséretében előre hajolt, meglazította nyakkendőjét és nyelt egy nagyot, majd tett egy utolsó kísérletet a beszéd folytatására.
Ekkor, mintha enyhe szellő suhant volna keresztül a termen, amit a jelek szerint a többi diák nem igazán vett észre, Noah ellenben beleborzongott és teljesen elsápadt. Teste ezután hirtelen elernyedt, és tehetetlenül dőlt előre, mely következtében lefejelte a mikrofont, majd hanyatt dőlve terült el a pódiumon a tanárok lába előtt.
Hirtelen döbbent csend telepedett az egész helyiségre, melyet csak egy-egy kuncogás szakított félbe, ami azonnal alábbhagyott, ahogy néhányan Noah-hoz hasonló tüneteket produkálva, sápadtan és verejtékezve kezdtek fészkelődni jobbra-balra a székeikben.

~×~

- Jól vagyok, semmi bajom! – ült fel Noah az orvosi szoba egyik ágyában, hátát a falnak támasztva.
- Akkor is meg kell vizsgálnunk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az egyik nővér, aki ezután se szó se beszéd benyomott egy lázmérőt barátom szájába.
- Csak, hogy tudja, nem ez a leghatásosabb módja annak, hogy valakinek megmérjék a lázát! – akadékoskodott barátom, miközben ide-oda rakosgatta szájában a lázmérőt, hogy érthessük, mit beszél.
- Mindjárt visszajövök! Addig maradjon nyugton és ne piszkálja a lázmérőt! – csapott rá a nővér Noah kezére, amint a fiú a szája felé nyúlt.
- Mégis mi történt veled a pódiumon? – húztam közelebb Noah ágyához a székemet, amint a nővér elment. – Tudod, hogy mennyire megijesztettél!? – csaptam rá a lábára, ami még a takarón keresztül is nagyot szólt.
- Fogalmam sincs, mi ütött belém... – dörzsölte a fájó combját barátom. – Valószínűleg a stressz és az idegesség miatt volt – sóhajtott. – Már egy jó ideje a mai napon kattog az agyam, és biztosan túlhajszoltam magam. De láthatod, hogy már jól vagyok és semmi bajom! - próbált meggyőzően mosolyogni, amin sem a kórházi ágy látványa, sem pedig a lázmérő a szájában nem segített.
- Figyi, én elhiszem, hogy mostmár jobban érzed magad, a színed is sokkal jobb – hajoltam közelebb hozzá -, de nekem ez nem tűnik szokványos ájulásnak! Nézz csak körbe! Mind utánad kerültek ide, rögtön ahogyan te elájultál! – mutattam a többi betegágyra, amiken legalább 20 másik diák feküdt.
- Mi a...? – nézett szét barátom a helyiségben kissé csodálkozva és megrémülve. – Ők mind utánam jöttek ide? – kerekedtek ki a szemei.
- Igen! Miért, mit gondoltál? Naponta ennyi fekvő betege van az Akadémiának? Ráadásul ők csak azok, akik már az ájulás szélére kerültek. Vannak olyanok is, akik csak a fejüket fájlalták, vagy a karjukban és lábukban éreztek átmeneti bénulást.
- De ez mégis hogy lehet!? Valami járvány van!? – ráncolta a homlokát Noah, mikor csipogni kezdett a lázmérő a szájában, majd hirtelen megjelent mellettünk a nővér, és egy csettintéssel a kezében termett a lázmérő.
- Rendben, nincsen lázad se egyéb betegségre utaló tüneted! Se kiütés, se pirosság, se verejtékezés... – gondolkozott el egy pillanatra, miközben egy lapon irkált valamit. – Rendben van, felmehetsz a szobádba, de ha érzel bármiféle émelygést vagy szédülést, ebből vegyél be egyet és azonnal jelentkezz itt! – nyomott egy doboz furcsa színű tablettát a fiú kezébe, majd tovább sietett a következő ágyhoz.
- Nem hittem volna, hogy annyi előkészület után, ilyen katasztrófába torkollik az egész! – állt fel Noah bosszankodva az ágyból.
- Nem volt azért ez olyan vészes! – legyintettem. – Legalább mindenki megkapta épségben az erejét, és nem lopták el közben a Kristályt sem! – indultunk meg az emelet felé. - Ez azért már haladás! - nevettem.
- Jó, de azért nem fogom sikertörténetként elkönyvelni, hogy 120 diák előtt ájultam el, miközben beszédet mondtam... Hol tartottam egyáltalán? Arra sem emlékszem...
- Ha ez vigasztal, szerintem senki sem emlékszik! – mosolyogtam rá, mire csak egy rosszalló pillantást kaptam válaszul.

Útközben összefutottunk az Igazgatóval a lépcsőkön, aki az eseményekhez képest, meglehetősen vidám kedvében volt. Megkérdezte ugyan Noah-tól, hogy hogyan érzi magát, de nem igazán látszott rajta, hogy érdekelné is a válasz.
Néha úgy érzem, hogy sosem fogom tudni kiismerni ezt az embert. Kész rejtély az egész férfi.

Mikor Noah benyitott a szobájába, egy meglehetősen kínos csendet szakíthatott félbe, ugyanis Nate és Kaden éppen Daniellel szemben ültek Noah ágyán, miközben némán vizslatták a falakat és a bútorokat, mintha valamilyen akciófilmet vetítenének rájuk.
Amint beléptünk a szobába, mindannyian felénk kapták a fejüket, és mindhármuk tekintetében egyfajta hálás villanást fedeztem fel.
Nate azonnal felpattant Noah ágyáról és két lépéssel átszelve a szobát, a fiú mellett termett, majd jó szorosan megölelte őt.

- Minden rendben van? Hallottuk Danieltől, hogy elájultál! Nem fáj semmid? – fogta közre barátom arcát, miközben mélyen a szemeibe nézett. – Azonnal le akartunk menni hozzád, de Daniel nem engedte... – forgatta meg a szemét haragosan, a fiú felé pillantva.
- Daniel nagyon is jól tette, hogy nem engedett le titeket, ugyanis már így is nagy a felfordulás odalent! Különben is jól vagyok, kutya bajom – mosolygott Noah bíztatóan Nate-re, aki aprót bólintott, majd egy mély sóhajtás kíséretében nekidőlt a mögötte lévő falnak és maga mellé húzta a fiút.
- Azért jó lenne tudni, hogy mi okozhatta... – szólalt meg Kaden, miközben átkarolt. – Ugye te is rendben vagy? – puszilta meg a homlokom, mire mosolyogva bólintottam egyet.
- Nagyon különös ez az egész, ugyanis szinte egyszerre történt mindenkivel – mondta Daniel elgondolkozva, miközben felállt ágyáról és járkálni kezdett a szoba közepén.
- Ki mindenkivel? – kérdezte kíváncsian Kaden.
- Hát részben az európai és részben az amerikai diákokkal is, de csak azokkal, akik már megkapták a képességeiket, tehát a 11. és a 12. évfolyammal – válaszoltam meg én a kérdést. – Nagyon különös, hogy miután Noah elájult, páran szintén rosszul lettek a Ceremónia Teremben, de voltak akik az ünnepség alatt zajló tanórákról kéredzkedtek ki, mondván fáj a fejük és hányingerük van.
- De ha ők nem ájultak el, akkor Noah miért? – tette fel a kérdést Nate, amire sajnos egyikünk sem tudta a választ.
- Szerintem inkább azt kéne megtudni, hogy mi köti össze azokat a diákokat, akik rosszul lettek... – ráncolta a homlokát Kaden, majd elgondolkozva kinézett az ablakon. – Például lehetne ételmérgezés is...
- Lehetne, ha az európai Akadémia diákjai is ettek volna a menzán, csakhogy erre nem került, és nem is fog sor kerülni... szerencsére – mondta Noah, mikor hirtelen valaki kopogtatott az ajtón, majd rögtön be is nyitott rajta.
- Bocsi, hogy így rátok török fiúk, de azt hiszem van valami, amit Noah hallani.... akar... – lépett be Cassandra, majd ahogy megpillantotta a két idegen fiút, egyre bizonytalanabbá és távolságtartóbbá vált a tekintete. – Ők meg kicsodák??? – kezdte el idegesen forgatni csuklóján a bőr karkötőjét, miközben egyik srácról a másikra kapkodta a fejét.
- Ő itt Nate, ő pedig Kaden! – mutattam a fiúkra, fordított sorrendben, mire az említettek zavartan összenéztek, majd gyorsan helyet cseréltek, hogy stimmeljenek a nevekhez rendelt kézmozdulataim. – Ja, és Nate Noah-val, Kaden pedig velem jár! – mosolyogtam a lányra, mire Cass csak szép lassan bólintott egyet.
- Okééé... Nos, erre nem számítottam, deee... nagyon örülök – mondta zavartan.
- Valamit akartál mondani, nem? – kérdezte Daniel a lány mellé lépve.
- Ja igen! Kicsit utána néztem azoknak a diákoknak, akik rosszul lettek, és nagyon furcsa egybeesést figyeltem meg – kezdte Cass. – Először nem tűnt különösen említésre méltónak, de a negyedik után, már mindenképp szemet szúrt. Szóval kissé felbátorodtam és leellenőriztem az összes diák adatlapját az orvosi ágyak végében – nézett ránk várakozva nagy szemekkel.
- Ahaa... És mit találtál? – sürgettem egyre izgatottabban.
- Ja igen, a fejemben már kimondtam a csattanót... – vakarta meg a tarkóját zavart mosollyal, majd komoly tekintettel Noah felé fordult. – Az orvosiban lévő összes diák, tehát feltételezem, hogy akkor mindenki más is, aki utánad fejfájásra, hányingerre vagy émelygésre panaszkodott, mind november 23-a és december 21-e között született... Vagyis mindannyian nyilas csillagjegyűek.