A szívem ezerrel vert, ahogy Zairát tanulmányozva imádkoztam az éghez, hogy Kaden végre magához térjen.
Emiko mellettem gubbasztva próbált nyugtatgatni és biztosítani afelől, hogy a barátnője az egyik legjobb gyógyító, akit ismer.
Könnyes szemekkel és hidegrázással figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy Kaden mély sebét próbálta összezárni.
Már lassan fél órája csinálta és még semmi változás. A lány homlokán izzadságcseppek jelezték ezt a hosszas próbálkozást.

- Miért nem sikerül? – motyogtam Emiko felé. – Már régen kihoztuk Kadent a hideg tömlöcöktől. Zaira azt mondta, hogy az segíteni fog, mégse javult az állapota.
- De nem is romlott. Erre koncentrálj, jó? – szorította össze a fogait a lány, amint végignézett Kaden eszméletlen testén. – Csúnya a sérülése de meg fog gyógyulni.
- Komolyan mondom nem hiszem el! Úgy jött utánunk, hogy azt hazudta, minden rendben van. Segíthettünk volna! Nate is ért valamennyire az elsősegély nyújtáshoz – bosszankodtam. – Muszáj, hogy magához térjen, mert még beszédem van vele!

Emiko csak együttérzőn bólintott. Ő is pontosan tudta, hogy a kétségbeesés beszél belőlem és a pánik miatt vagyok ennyire dühös.
Már annyiszor kerültünk a halál torkába, hogy azt hihetné az ember, megszoktuk a nehéz helyzeteket és egyre könnyebb kezelni, holott ez pont az ellenkezője. Egyre nehezebb feldolgozni ha valami baja esik a szeretteinknek. Egyre nagyobb a tét és egyre nagyobb szükségünk van egymásra. Minden egyes legyőzött akadállyal úgy érzem, hogy erősebbek vagyunk, holott ez nem feltétlenül van így.
Úgy érzem, ha elveszítek még valakit, akkor teljesen összeroppanok. Maga a tudat is, hogy Noah folyamatosan szenved valahol és ránk vár, csak mégjobban megnehezít mindent.

- Hallasz engem? Kis oroszlán... hallasz? – Végső elkeseredésemben a kis csillagkép után kezdtem kutatni az elmémmel, de sehol sem éreztem őt. – Kérlek, válaszolj! Kaden nagy bajban van. Te talán segíthetnél! – Néma csend. – Nate? Te sem hallasz, igaz? Pedig minden segítségre szükségünk lenne! – Hiába sopánkodtam, nem érkezett válasz. Csak a semmitmondó némaság. – Remélem ti legalább jól vagytok!

Csakis Emiko és Zaira elméjét érzékeltem magam körül, Kadenét már egy jó ideje nem. Mintha teljesen eltűnt volna a radarról, holott láttam magam előtt, ahogy lassú lélegzetvételekkel küzd az életéért. Borzasztóan tehetetlennek és hasznavehetetlennek éreztem magam.
Rádöbbentem, hogy mennyire megváltozott a gondolkodásom, mióta találkoztam vele. Sosem voltam nagy előretervezős típus. A családban inkább Noah-ra és az anyjára illettek ezek a tulajdonságok. Most mégis végigpörögtek az agyamon mindazok a dolgok, amiket át szerettem volna élni vele és még nem jutott rá időnk. Terveim voltak Kadennel és féltem, hogy ezek a tervek a szemeim előtt válnak semmissé.

Ahogy üveges tekintettel bámultam magam elé, Emiko hirtelen jött izgatottsággal megszorította a vállamat, miközben felpattant mellőlem.

- Nézd! Kezd beforrni a sebe!! – mondta boldogan, majd már ráncigált is fel a földről maga után.
- Mi? Mi??? Istenek, Kaden! – kaptam fel a fejemet. – Hallasz engem!? – Odasiettem hozzá és azonnal mellé kuporodtam. - Kaden! Mondd, hogy hallasz! – Zaira csukott szemmel, a kimerültségtől remegve összpontosított a fiú testére, miközben Kaden mély sebe szinte teljesen beforrt. Az a könyv hevert a lány előtt, amiből Kaden a gyógyító varázsigét szedhette, azonban az ősrégi papiruszon aranyszínű szöveg izzott, ami eddig egészen biztosan nem volt ott. Nem tudtam, hogy mégis mit csinált Zaira, de egészen addig nem is érdekelt, amíg működött.
Izgatottsággal kevert aggodalommal tapogattam végig a fiú arcát és simítottam ki belőle a csatakos tincseket, de mégsem reagált semmire.
- Valami... nem stimmel... – lihegte Zaira. – Hangja távolról és mélyről érkezett. Mintha nem is mellettem térdelne, hanem valahonnan egy mély transzból suttogna.
- Hogy érted ezt, Rara? – simította meg barátnője hátát Emiko. – Már begyógyult a sebe. Szinte nem is látszik a helye.
- Igen, de... mégsem jó – rázta alig észrevehetően a fejét a lány. – Olyan, mintha... mintha csak a teste reagálna a mágiámra. Az elméje teljesen máshol jár.
- MI!? Miért nem mondtad ezt eddig!?? – akadtam ki. - Akkor emiatt éreztem csak a tiéteket, de az övét nem. Most mégis mit csináljunk!??
- Attól tartok, Rose, hogy nincs mit tenni – rázta a fejét Emiko. – Ha Rara nem képes elérni az elméjét, akkor hiába ép a teste, az önmagában nem lesz elég.
- Várj, Emi... Talán valamit még tehetünk – nyitotta ki a szemeit Zaira, mire a Kadent körbevevő halványkék aura szétfoszlott. A lány teljesen kimerülten dőlt barátnője vállának, miközben hevesen vette a levegőt. – Talán, ha te – bökött fejével felém zihálva -, megpróbálnád visszahívni az elméjét, akkor képes lennék újra összekapcsolni azt a testével.
- Én? De mégis hogyan??? Az én erőm nem így működik – ráztam pánikolva a fejemet. – Sokkal több haszna van annak, amit te csinálsz. Biztos menni fog, csak ne hagyd abba! – kérleltem.
- Rose... sikerülni fog. Sikerülnie kell! Érzékelni tudod mások elméjét. Kommunikálni tudsz mások fejében. Ez is menni fog. Nincs más esélyünk.
- Én... nem tudom. Mi van ha elrontok valamit és csak rosszabb lesz? Sosem csináltam ilyesmit – tördeltem az ujjaimat idegesen.
- Ennél rosszabb már nem lehetne – nézett együttérzőn a szemembe Emiko. – Ha Zaira szerint képes vagy rá, akkor én hiszek neki. Neked is ezt kellene tenned.
- Na látod, pont az esett eddig is nehezemre – mondtam keserűen.
- Na, fogd meg a kezem! Nincs időnk vitázni – Zaira újból kiegyenesedett és törökülésben Kaden fejéhez helyezkedett. Felém nyújtotta mindkét kezét majd elszántan biccentett. – Alig van már energiám, így csak a legutolsó pillanatban tudok becsatlakozni. Te leszel a kapocs Kaden elméje és az én gyógyító mágiám között. A dolog oroszlán részét neked kell majd csinálnod, de segíteni fogok. Nem kell aggódni. Gyere!
- Ugye tudod, hogy ha ezt ismételgeted, csak mégjobban aggódik az ember??? – Erre csak egy lesúlytó pillantást kaptam válaszul, de engedelmeskedtem. Igazuk volt. Ennél rosszabb már nem lehetne. Nagyot nyelve én is elhelyezkedtem törökülésben Kaden mellett, majd bizonytalanul megszorítottam a lány kezeit.
- Emi, kérlek őrködj, nehogy megzavarjanak. Mi most nem fogunk tudni reagálni a külső világra – adta ki az utasítást Zaira. Magabiztosnak és elszántnak hallatszott, azonban az arca meggyötörtségről kimerültségről árulkodott.
- Értettem! – bólintott határozottan a barátnője, majd felpattant mellőlünk és a minket takaró sziklákhoz lépett, hogy azok felett kikandikálva mérje fel a terepet.
- Rose, sajnos nincs időm, hogy mindent előre elmagyarázzak, ezért menet közben fogom elmondani, amit tudnod kell. Egy esélyünk lesz, ne rontsuk el. Készen állsz?
- Hát, fogjuk rá – sóhajtottam. – Nincs más lehetőség.
- Ez a beszéd! – biccentett felém, majd  egszoeította a bal kezemet, a jobbat pedig Kaden homlokára helyezte. – Hunyd le a szemed és képzeld el, ahogy Kaden teste egy áttetsző, gáz halmazállapotú, tiszta energiaforrás, amelyben folyamatosan kavarog a varázslat.
- Azt mégis hogyan kellene elképzelnem!?
- Csak csináld! – ripakodott rám, majd lehunyta a szemét, mire én is követtem a példáját. – Ha megvagy, képzeld el, ahogy Kaden egy része, jelen esetben az elméje, kiszáll a testéből és szertefoszlik – folytatta. - Lásd magad előtt a mágikus energiája és a tudata közötti kapcsolatot! Ebbe kell kapaszkodnod és a képességeddel visszavezetned az elméjét a megfelelő helyre.

Habár nem teljesen tudtam, hogy mindezt hogyan kéne magam előtt látnom, megpróbáltam a tőlem telhető legjobban kivitelezni a feladatot. Kaden teste apró, fénylő szalagokká változott a fejemben, melyek zizegve keringenek egymás körül. Az elméjét úgy képzeltem, akár egy kirakóst, ami összeilleszthető a testével. Elképzeltem, ahogy minden második kis mágikus szalag kiszáll a testéből, majd magasan a levegőbe emelkedik, ezzel üres réseket hagyva a testén. Mintha két fésű egymásba illesztett fogait távolítanám el.
Láttam az elmémben, ahogy a tudatát jelképező apró fényes csíkok egyre halványodnak és távolodnak egymástól. Ezerfelé szálltak a levegőben. Hirtelen pánikba estem, hogy valamit elrontottam, így idegesen rászorítottam Zaira kezére.

- Elillannak az elméje szálai! – kiáltottam neki idegesen, azonban a hangom nem a számon át érkezett, hanem a fejemben zengett.
- Igen, tudom. Akkor jól csinálod – szorította vissza a kezemet.
- Hogyhogy telepatikusan kommunikálunk? Most nem is volt szándékos.
- Ezt csak te tudhatod! Szerintem ez is azt jelzi, hogy mennyire alábecsülöd a telepatikus képességedet – felelte.
- Nagyon szuper, de inkább azt mondd, hogy mit kell tennem, hogy megakadályozzam az elméje megbomlását.
- Ja hogy az? Semmit. Nem akadályozhatod meg – felelte nemes egyszerűséggel.
- MICSODA!? – akadtam ki teljesen.
- Először hagynod kell, hogy összekuszálódjon, hogy utána helyrehozhasd. Az egyik fő szabály, hogy semmi olyanba nem nyúlhatsz bele, amit nem befolyásolhatsz. Máskülönben emlékezetkiesést, amnéziát, tudathasadást és egyéb súlyos elmezavart idézhetsz elő.
- Mégis minek a fő szabálya írja elő azt, hogy nézzem végig tétlenül, ahogy a barátom elméje szépen lemorzsolódik!?
- Az esszenciaolvasásé.
- Esszenciaolvasás? De az nem valamiféle egyiptomi mágia? Én nem egyiptomi mágus vagyok.
- Ez egy teljesen semleges varázslatfajta. Évekig tart míg az ember teljesen egyedül elsajátítja, de most itt vagyok úgyhogy nem kell aggódni.
- Én csak Kaden miatt aggódom. Épp most tűnik el a tudata. Valamit csak tehetek, hogy megakadályozzam!
- Nem, most hallgatnod kell rám. Én sem piszkáltam bele a te esszenciádba, amikor azokra a furcsa energiacsomókra bukkantam a fejednél. Ki tudja, hogy most milyen állapotban lennél.
- De nekünk azt tanították az Akadémián, hogy a legfontosabb a megelőzés. A képességeinket sem használhatjuk erőszakos szándékkal addig, amíg nincsen más megoldás. Csakis legvégső esetben. Most meg csak úgy hagynom kéne hogy megtörténjen a baj!?
- Rose, bízz bennem, jó!? – hallatszott dörgedelmesen a lány hangja. – Nekem van tapasztalatom ebben a mágiában, neked nincs. Tényleg megkockáztatnád, hogy a magad útján mész? Hidd el, én sem akarom, hogy Kadenből zöldség legyen. Ez az egyetlen út. - Nem szóltam semmit, csak képzeletben megforgattam a szemeimet. - Megígéred, hogy nyugton maradsz es azt teszed, amit mondok?
- Igen. Meg – fújtattam beletörődve. – De akkor mondd már tovább, hogy most mit csináljak mert lassan teljesen eltűnnek az elméje szálai.
- Rendben. Most figyeld meg őket, hogy melyik irányba szállnak el. Összevissza? Vagy jobbra? Balra? Esetleg egymást keresztezve?
- Úgy látom, mintha a szélrózsa minden egyes irányába mennének. Mintha menekülnének valami elől...
- Oh... értem, akkor nehezebb lesz, mint hittem – sóhajtott.
- Ezt meg hogy érted? – tört rám a pánik egy újabb hulláma.
- Meg tudod csinálni. Semmi baj. Csak annyi, hogy keményebben kell koncentrálnod. A jelek szerint Kaden annyira kimerítette magát ezzel a lappangó gyógyító varázslattal, hogy az elméje menekül tőle.
- Ilyet is lehet? Hogy saját magad menekül saját magad elől? Ez eléggé sok kérdést felvet.
- Majd később elmélázunk ezen. Amint látod az utolsó, egyedül maradt elmékfoszlányt, azonnal szólj.
- Látom! Épp igyekszik elszállni – kiáltottam fel azonnal.
- MI!? MÁRIS!? Azonnal kapd el! – utasított Zaira.

Ebben a pillanatban felpattantam és a világító kis fénycsík után siettem.
A testem áttetszően ragyogott a barlang félhomályában, mire lopva hátrapillantottam és a még mindig törökülésben ülő önmagamat vettem észre, ahogy Kaden eszméletlen teste mellett kuporog. Zairat vagy Emikot azonban sehol sem láttam. Mintha csak én és Kaden léteznénk a világon.
Figyelmemet újból az utolsó emlékfoszlánynak szenteltem, de szerencsére előlem nem menekülhetett. Könnyedén a két markomba tudtam zárni, mintha egy törékeny pillangó volna.
Ahogy hozzáértem, egy hatalmas fénysugár csapott ki a kezeim közül, mely egyenesen a homlokom közepén talált el. Furcsa, bizsergő érzés fogott el, mely az agyam hátuljába terjedt szét.
Egy pillanatra tiszta fehérséget láttam, majd hirtelen egy borongós helyen találtam magamat. Még annál is sötétebb volt, mint a barlangban.
Egyedül belőlem áradt némi fény, amely félhomályt biztosított a környezetemben. Azon kívül teljes sötétség honolt.

- Zaira!?? Megfogtam az emlékfoszlányt de most eltűnt... Mit csináljak? – kérdeztem a lánytól kétségbeesve.
- Mit látsz most? – válaszolta. Hangja úgy zengte körbe a végeláthatatlan sötétséggel övezett területet, mintha valamiféle hangosbemondóba beszélne, ami megrezegteti a levegőt.
- Semmit sem látok – ingattam a fejemet. – Valamiféle vakító sugár tört elő az emlékfoszlányból és egy furcsa, sötét helyen találtam magamat. – Körbefordultam a tengelyem körül, de egyetlen támpontot sem láttam, amerre esetleg elindulhatnék. Előre léptem egyet, mikor egy furcsa, toccsanó hangra lettem figyelmes. Lepillantottam a lábamhoz, és annyit vettem észre, hogy valósággal vízen járok. – Zaira! Azt hiszem Jézus lettem!
- Mi lettél!? – érkezett a kissé tétova, ám felettébb összezavarodott válasz.
- Vízen járok! Újra – magyaráztam. – Egyszer már megtörtént, de akkor mágikus kő segítségével. Most viszont magamtól. Ez mit jelent?
- Azt jelenti, hogy jó helyen vagy. Látnod kéne hamarosan valami oda nem illő dolgot.
- Egyelőre csak sötétet látok. Merre keressem?
- Csak indulj el egy irányba! Hagyd, hogy az találjon meg téged!
- Utálom, amikor ez van... – sóhajtottam.

Kissé tétovázva, de megindultam egyenesen előre, hátha belebotlok valamibe. Érdekes érzés volt a vízen járni, most egészen más volt, mint a Halak próbáján. Ráadásul a gonosz tükörképem sem mosolygott vissza rám vérszomjasan, ami igen jót tett a lelki világomnak.
Meglepő módon most nem fáztam. Nem éreztem a barlang hidegét és már kezdtem azt is megkérdőjelezni, hogy a testem tényleg ott maradt-e Zairával és Emikóval. A leheletem fehér párafelhőként olvadt bele a sötétségbe, mely talán az egyetlen árulkodó jelként szolgálhatott a hideget illetően.

- Jaj, Kaden, kérlek mondd hogy még nem késő... Csak adj valami ide nem illőt, hogy végre megmenthesselek! – motyogtam magamban.

Már azt hittem, újból feleslegesen jártatom neki a szám, azonban hirtelen megcsillant valami a távolban. Aranyló fénysugarak érkeztek a horizonttól, melyek akár a nyugvó nap, úgy ragyogtak felém. Egyre sietősebbre vettem a tempót, míg nem annyit vettem észre, hogy már szabályosan rohanok felé.
Olyan volt, mintha nem csak én közelednék a fény forrásához, hanem az is közeledne felém. Egy lépésem több tíz méterrel ért fel, így valósággal süvítettem a víz felszínén. Egészen úgy érződött, mintha a tó felszíne az ellenkező irányba mozogna, akár egy futószalag, ezzel is megkönnyítve az utamat. Ehhez hasonlóval legutóbb repülőtéren találkoztam, ahol mozgó járdák gyorsították fel a közlekedést, de persze azok felszínét nem víz borította és nem ekkora sebességgel mozogtak.

- Zaira! Megvan! Találtam valamit! – mondtam izgatottan.
- Igen? És mi az? Hogy néz ki?
- Még nem tudom, most megyek oda.
- Rendben, csak siess. Nem bírom sokáig.

Olyan gyorsan szedtem a lábaim, ahogy csak tudtam. A fény egyre vakítóbbá vált, minden egyes lépésemnél, egészen addig, amíg el nem értem a forrását.

- Zaira...? – szóltam a lányhoz idegesen. – Itt van Kaden.
- Tessék? Nem jól értettem – zengett a lány hangja.
- ITT VAN KADEN! – mondtam erélyesen. – A fénysugár belőle érkezett, az egész teste arany fényben úszik. És lángol a nyakában az egyik medálja. Most mi van? Ez mit jelent?
Zaira válasza nem érkezett olyan hamar, mint eddig. Néhány másodperc mély némaság követte a szavaimat, mire újból megszólalt.
- Fogalmam sincs.
- De... Mi az, hogy fogalmad sincs!? Itt fekszik Kaden ezen a fura helyen. A nyakában ég valami amulett, ő pedig ragyog. Nyilvánvalóan valami nincs rendben. Hogy hozom helyre??? – Zaira fájdalmasan felsóhajtott.
- Nem tudom, Rose... Ilyennel még sosem találkoztam. Általában egy ajtó vagy személyes tárgy az, amit keresni kell. Nem egy ember... aki ráadásul önmaga.
- Remek! Azt mondtad, majd segítesz és tudod mit csinálsz! Hát akkor segíts!
- Próbálok, oké!? – mondta zavarodottan a lány. A megérzéseim azt súgták, hogy ilyen bizonytalannak ritkán hallotta az ember. – Próbáld meg felébreszteni. Ha jól sejtem, akkor a tudatát találtad meg. Csak éppen saját személyében. Ha felébreszted, talán ő maga is felébred.
- Eléggé sok itt a feltételes mód, nem gondolod!? Nem úgy volt, hogy az elméje menekül a testétől? Ha felébresztem akkor minden kezdődik elölről.
- Rose, hallgass rám. Csináltam már hasonlót.
- Igen? Mégis hányszor? És pont ilyet!?
- Nem, nem pont ilyet. De egyszer már le kellett olvasnom valaki elméjét.
- Egyáltalán nem hangzik úgy, mint Kaden esete... Megpróbálok valamit. Van egy ötletem.
- Rose, várj...

Zaira hangja egyszercsak eltűnt a fejemből, amint hozzáérintettem a kezeimet Kaden ragyogó alakjához.
Lehunytam a szemem és azonnal kapcsolatot éreztem az ő elméje és az enyém között. Még koncentrálnom sem kellett. Mintha ott állt volna mellettem és hangosan beszélt volna hozzám.
Nem a gondolatait, hanem az érzelmeit tudtam kiolvasni. Éreztem, hogy szomorú. Éreztem a fájdalmát és azt is, hogy valami miatt honvágya vagy. Zavartságot és egy kis haragot olvastam ki az elméjéből, melyek Kaden esetében mindig is együtt jártak. Ha valami zavarba hozta, azt általában haraggal leplezte.
Vettem egy mély levegőt, majd összeszedtem minden nyugodt gondolatomat, és belé irányítottam. Nem tudtam, hogy mit és miért teszek, de úgy éreztem, muszáj lecsitítanom a benne dúló vegyes érzéseket. A sok váltakozó érzelem káoszként tombolt benne és valahol mélyen tudtam, hogy ez sosem vezethet jóra.
Erősen szorítottam a vállait, mintha úgy hatásosabb lenne a mágiám. És ki tudja, talán úgy is volt, ugyanis kis idő múlva a ragyogás abbamaradt, majd a lángoló medálja is kialudt.
Kissé kimerülten pislogtam barátom testére. Nem tudtam, hogy most jót tettem-e vele azzal, hogy Zaira utasítása ellenére nem felébresztettem, hanem csak méginkább elmélyítettem az álmát. Már nem éreztem a kusza érzelmek hadát és az ezek keltette káoszt sem. Kaden most nyugodtságot és békét árasztott magából.
Óvatosan eleresztettem a vállait, mire hirtelen süllyedni kezdett a talajként szolgáló vízbe. Zaira hangja újra felszengett és elég haragosnak tűnt.

- Rose, válaszolj! Hallgatnod kell rám. Nem tudjuk, mi fog történni! Ne csinálj semmi butaságot!
- Azt hiszem késő – feleltem pánikolva. Azonnal Kaden után kaptam, de hiába. Próbáltam felfelé húzni, de megállíthatatlanul süllyedt lefelé.
- Mit csináltál!!!?
- Nem tudom, oké!? Elkezdett süllyedni a vízbe. Nem tudom megállítani. Már nem is ragyog semmilye.
- Rose, gyere ki onnan. Most azonnal!
- Nem! Helyrehozom. Nem hagyom itt.
- Rose! Hallgass rám végre most az egyszer! Ne maradj ott. Ha veled együtt omlik össze a tudata, akkor te is...

Zaira hangja újból elnémult, ám most én akartam így. Elvágtam a közöttünk lévő telepatikus kapcsolatot, hogy csakis az én gondolataimat halljam.
Kaden teste már félig víz alá merült. Az arca nyugodt és tökéletes volt, mint mindig. A szempillái, az álla vonala, az enyhén hegyes orra és a homloka is. Imádtam minden porcikáját, és féltem hogy a saját hibámból egy szempillantás alatt elveszítem.
Újból megérintettem a vállait, hátha visszafordíthatom amit csináltam, de ezúttal nem tudtam kapcsolatba lépni az elméjével. Mintha lezárt volna.
Hirtelen felvillant a nyakában lógó medálja, mire egy melegséget árasztó energiahullám szabadult fel belőle. Ugyanaz az amulett volt, ami az előbb még lángolt. Egy sakált ábrázolt, és hirtelen ugyanolyan arany ragyogás áradt ki belőle, amely Kaden testéből is nemrég.
A környező sötétség kezdett egyre inkább kivilágosodni. Ahogy Kaden teste egyre inkább merült el a vízben, a fekete tájat fényes fehérség váltotta fel.
Elengedtem Kaden vállait. Hátrébb helyezkedtem és hagytam, hadd süllyedjen el. Valami azt súgta, ennek kell történnie. Most már biztos voltam benne.
Barátom teste szép lassan teljesen alámerült a furcsa vízben. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt, míg én ott álltam tátott szájjal a felszínen. Az amulettje ragyogása szép lassan átterjedt a vízre is és hamarosan az egész talaj arany fénnyel izzott, mintha folyékony aranyból, nem is vízből volna.
Tudtam, hogy helyesen cselekedtem és nekem volt igazam. Zaira tévedett. Lecsitítottam Kaden elméjét, majd beleolvasztottam azt a tudatába.
Magabiztosan hunytam le a szemem, majd mire újból kinyitottam, a borongós barlangban találtam magamat. Zaira idegesen járkált ide-oda, míg Emiko folyamatosan kémlelte a tájat, nehogy valaki felfedezze a búvóhelyünket.
Kadenre pillantottam, akinek a valóságban is ott lógott az amulettje a nyakában. A sakált ábrázoló medál hirtelen erős fénnyel felvillant, mire mindkét lány felénk kapta a tekintetét.
Én azonnal Kadenhez hajoltam és boldogan szólongatni kezdtem, hogy ébredjen.
Zaira elképedve állt lemerevedve és értetlenül bámult minket, míg Emiko boldogsággal kevert izgalommal figyelt.

- Kaden! Kaden, hallasz engem? Ébredj! Minden rendben van. Már jól vagy. Itt vagyok.

Végigsimítottam az arcán, melyet érdessé tett az elmúlt napok alatt kinőtt borostája. Barátom szép lassan megrebegtette szemhéjait, kezével megérintette az enyémet és kinyitotta gyönyörű világoskék szemeit.