Zaira és a barátnője hosszas percekig ölelték egymást, amíg mi Rose-zal féltékenységgel kevert bűntudattal figyeltük őket. Féltékenyek voltunk az ő újbóli egymásra találásukra és bűntudatunk volt, amiért korábban sorsára hagytuk a lányt és ezzel együtt a barátnőjét is. Nem beszélve arról, hogy mindennek köszönhetően, most újból olyan kérdések merültek fel mindkettőnkben, amelyekre nem volt megfelelő válaszunk: Hogyan került Zaira táskájába a portál kulcs, ha a lány egész végig az igazat mondta és valóban csak a barátnőjéért jött? A kulcs mégis miért vezetett minket erre a helyre, ha Noah nincs is itt? Mégis hol lehet Noah és mit akarnak tőle?
Ennek mind semmi értelme.

- Most mégis mit tegyünk? – fordult felém tanácstalanul Rose, miközben mögötte Zaira a barátnőjét kezdte el gyógyítani. – Mi van, ha elkéstünk? Mi van, ha Noah már...
- Állj! Ne is gondolj ilyesmire! – ragadtam meg a vállait, majd lehajoltam, hogy mélyen a szemébe nézhessek. – Bizonyára valamiért elvitték innen. Csak annyi az egész, hogy máshol kell keresnünk. De meg fogjuk találni! És meglátod, minden jóra fordul majd.
- De mi van, ha...
- Nincs semmi de! Nate ebben a percben is az erődben van és minden erejével Noah-t és a többieket keresi. Meg fogjuk találni őket! Megígérem, rendben? – fürkésztem bátorítóan a tekintetét.
- ...rendben – bólintott bizonytalanul, miközben szemeivel a cipőjét kémlelte és próbálta visszafojtani a könnyeit.
- Ajjaj... – szólalt meg hirtelenjében Zaira, miközben kezeit barátnője homloka fölött tartotta és különféle gyógyító hieroglifák lebegtek körülötte.
- Mi a baj? – néztem rá, miközben szorosan átöleltem Rose-t.
- Azt hiszem elvesztettem a kapcsolatot a megbénított őrökkel... Már nem érzem őket.
- HOGY MI!? – fordultunk felé egyszerre mind a ketten.
- A gyógyítás miatt... – vallotta be. - Minden koncentrációmat felemésztette, hogy rendesen helyrehozzam Emit.
- Egy ajjaj eléggé kevés egy ilyen hír közléséhez, nem gondolod!? – mondtam idegesen, mire Rose kibontakozott a karjaimból és remegve járkálni kezdett a cellában.
- Akkor ezt úgy érted, hogy most újból tudnak mozogni!?? – kezdte. – Az a hat, magasan képzett, felturbózott képességű páncélos őr, akikre alig hatott az erőm, bármelyik másodpercben ránktörhetnek? Így mégis hogyan jussunk ki innen? Hogyan mentsük meg Noah-t!? Csapdába estünk! – pánikolt.
- Nem olyan biztos az – szólt hozzánk most először Zaira barátnője.
A lány már sokkal jobban festett. Zaira varázslata visszahozta az életet a szemébe és a színt az arcára. A ruhájára és a hajára tapadt koszon kívül úgy tűnt, hogy kutya baja. – A cellák nem érnének túl sokat, ha megfulladnának bennük a foglyok – folytatta a mondandóját a lány. - Éppen ezért, mindegyik tömlöcbe vezet egy szellőzőjárat, ami friss, ámde jéghideg levegőt juttat a barlangba, valahonnan kívülről. Tudom, mert igyekeztem a lehető legtávolabb kúszni tőle, hogy ne közvetlenül rám zúduljon a fagyos levegő. De most legalább segíthet nekünk megszökni! – mutatott a cellája mennyezetére. – Milyen irónikus.

Zaira az említett szellőző járatra sandított, miközben elgondolkozva hümmögött a szűk nyílást fixírozva. Rose is közelebb lépett, hogy jól szemügyre vegye az alig 30 centi széles lyukat a plafonban.

- Remélem nem várjátok el, hogy azon keresztül passzírozzam át magam! – rázta a fejét. – Kizárt dolog, hogy létezik olyan ember, aki átférne ott.
- Ne aggódj, van egy tervem, amihez nem lesz szükségünk emberre – mondta elszántan Emiko, miközben sejtelmesen barátnőjére mosolygott.
- Arra gondolsz, amit abban a kemping táborban csináltunk? – mosolyodott el cinkosan Zaira is.
- Pontosan arra! – felelte Emiko. – Csak ezt most nagyban csináljuk és szükségünk lesz egy másik mágusra is – mondta, miközben egyenesen rám nézett.

~×~

Az őrök szinte azonnal odaértek, amint Zairáék elmagyarázták a tervet, így sietnünk kellett a kivitelezéssel.

Nem volt olyan rossz terv, de egy dolog mégis nagyon aggasztott. Sajnos a kulcsfontosságú szerep rám hárult, ami nem jelentett volna problémát, ha nem éppen sólyommá kellett volna átváltoznom miatta.
Már nagyon régóta nem öltöttem magamra állatformát, nem is beszélve olyanról, ami nem Anubisz szent állata. Sakállá még áttudtam volna változni, de a sólyom az nem tartozott éppen a szakterületeim közé. Egyszer találkoztam egy mágussal, Carterrel, aki Hórusz erejét felhasználva gond nélkül változhatott madárrá, azonban nekem nem volt efféle protekcióm. Hórusz nem tartozott azok közé az istenek közé, akikkel fiatal koromban edzettem, így az ő mágiáját csak tekercsekből és elmondásokból tudtam tanulmányozni.

- Na! Rajta! – halottam meg Zaira hangját a fejemben, amint Rose összekapcsolta az elménket. – Mire vársz még!?
- Add a jelet! – sürgetett Rose.
- Azta, de menő! – ámuldozott Emiko a gondolatban való beszélgetésen.
- Igyekszem! – válaszoltam a két lánynak, miközben minden energiámmal sólyomtestet képzeltem a sajátom helyére.

A terv a következők szerint zajlott:
Zaira egy mágikus falat vont hármuk köré a tömlöcön kívül, ami ideiglenesen láthatatlanná teszi őket, amíg mögötte tartózkodnak.
Eközben én a cellában állva kellett, hogy összevissza tekergessem magamat, míg szép lassan nem nőtt csőr a szám és szárny a karom helyére.
Amint az őrök elérték a jeges tömlöcök folyosóját, azonnal engem pillantottak meg, ahogy madárrá változva igyekszem a szellőzőjárat felé.
Rose dolga az volt, hogy a legelől érkező őrrel elhitesse, hogy előttem már mindannyian kimenekültek a szellőzőn, így már csak én maradtam hátra.

- Nee! Mind elmenekülnek! – kiáltotta a lány őr, akit Rose a hatalmába kerített.
- Mi!? Hol? – érkeztek meg mögötte sorra a társai is.
- Az az egy még itt van! Varjúvá változott – mutatott a lány egyenesen rám. – Elkapni!

Mind a hatan felém kezdtek rohanni, én pedig lélekszakadva igyekeztem működésre bírni a szárnyaimat és felrepülni előlük. Csakhogy bennem is ekkor tudatosult, hogy a gyors sólyom helyett egy jelentősen lassúbb varjú lett belőlem, aminek ráadásul még a tolla is hullott.
Szikrázva repkedtek el mellettem a bénító hálók és elektromos lövedékek, de hála a kicsi madártestemnek, könnyedén ki tudtam kerülni őket.
A terv szerint haladtam és igyekeztem menekülést színlelve becsalogatni őket a szétrobbantott rácsokon túlra. Azonban a hat őrből csak négyen léptek be utánam a cellába, a maradék kettő a tömlöc előtt maradt és onnan lövöldözött rám.
Ez sehogy sem volt jó, ugyanis ahhoz, hogy sikeresen megmeneküljünk előlük, mindegyiküket be kellett zárnunk.
Valószínűleg látszott rajtam, hogy eléggé kimerítő a madár alakom fenntartása, ugyanis fel-le szállingózva igyekeztem kikerülni a támadásokat, de minden igyekezetem ellenére is, súrolt az egyik lövedék. Fekete tollak szálltak mindenfelé, mire a láthatatlan fal mögül Rose felsikoltott.
Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, mire csak Zaira bosszús hangját hallottam meg a fejemben.

- Csodás! Akkor a nehezebb út következik!

És hirtelen kitört a mágikus rejtekhely mögül, majd egy hatalmas, kéken világító öklöt idézett és sprintelni kezdett a két kívül álló őr felé.
Az egyiküket olyan erővel találta el, hogy az szabályosan berepült a tömlöcbe, elsodorva mind a négy társát, akik eddig velem voltak elfoglalva. Azonban a hatodik őr elugrott a lány támadása elől és Zairára rontott. Gyorsan kirepültem a cellából, majd leszálltam a földre, hogy segíthessek a lánynak, de hirtelen nem tudtam visszaváltozni emberré.
Ekkor hirtelen Rose és Emiko lendült támadásba és hátulról meglepték az őrt. Rose az elméjére koncentrálva zavarta össze, miközben olyan pontjait támadta, amelyeket nem fedte a páncél. Emiko Rose tőrét szorongatta a kezében, amivel meglehetősen hatásosan hárította a felé lőtt elektromos hálókat. Zaira pedig, akár egy macska, fürge és nesztelen léptekkel az ellenfél mögé szökkent és akkora lendülettel taszította be a cellába egy újabb varázsököllel, hogy bowling golyóként tarolta el a többi őrt, akik éppen csak talpra álltak.
Zaira elégedetten biccentett Rose és Emiko felé, majd barátnőjének odanyújtott egy kardot, amelyet az egyik óvatlan pillanatban ellopott a hatodik őrtől.

- Tessék. Gondoltam tetszene neked – mosolygott a lányra, majd felém fordult és a meleg és kedves hangnemből azonnal parancsolóra váltott. – Mit ügyetlenkedsz már!? Változz vissza és fejezzük ezt be! A te hülye varázslatod kell!

És mintha csak erre a löketre lett volna szükségem, egyszeriben sikerült újból emberi alakot öltenem, így újból tudtam haragos pillantásokat vetni Zairára. Hála égnek!

- Az én hülye varázslatom az, ami most megment mindannyiunkat. Úgyhogy vegyél visszább – álltam elé, úgy hogy a cella felé nézzek, amelyben a hat őr játszott kicsi a rakást.
- Hu-Ai! – lépett ki mögülem a lány, majd nyújtotta ki kezeit az őrök felé. Ennek következtében mindannyian hanyatt vágódtak, és úgy festettek, mint akik egy vödör nyálkás, jeges taknyon próbálnának talpra állni.
- Az esés parancsszó? – sandítottam a lányra. - Nem rossz, de nem fog sokáig tartani.
- Tudom, tudom, de sosem lehetünk elég óvatosak – legyintett. – Na, kezdd el azt a hiperszuper erőtér varázslatodat, amíg én megrajzolom a falait. – Azzal benyúlt a duatba és előhúzott egy fehér krétát, majd letérdelt és szorgosan húzgálni kezdte a vonalakat a kőpadlóra.
- Kell segítség...? – lépett közelebb hozzánk Rose, miközben fél szemével az őrök szerencsétlenkedését figyelte.
- Ne aggódj, megoldom, szívem. Nemsokára indulhatunk Noah-ért – Adtam egy gyors csókot a szájára. - Csak lépj egy kicsit hátra, nehogy bajod essen. Meglátjuk, hogy emlékszem-e még erre a varázslatra.

Rose fülig vörösödve állt hátrébb, Emiko mellé, miközben én kitárt karokkal a cellára koncentráltam.
A fejemben elképzeltem, ahogy újból egyben vannak a rácsai, ám ezúttal még vastag betonfalak is körbe veszik.
Halkan dünnyögni kezdtem a varázsigét, amit még Hekától, a varázslás ősi egyiptomi istenétől tanultam.
A korábban szétrobbantott rácsok szépen lassan újból egy darabban álltak a helyükön, azonban ez még édes kevés volt, hogy fogságban tartsuk a felturbózott erejű őröket. Folytattam tovább a varázsigét, miközben Zaira sikeresen befejezte a cella körberajzolását.
A fehér kréta vonalaira összpontosítottam, mire különféle védelmező és távolságtartó hieroglifák kezdtek lebegni körülötte. Egyre több és több vált ki a levegőből, és sűrűsödve zizegni kezdtek a vonal mentén.
Éreztem, ahogy a fejem teljesen elnehezedik és a karjaim is legalább kétszer olyan súlyosak lesznek, de még csak a felénél jártam, így nem állhattam le. Az egyik legfontosabb alapszabálya az isteni varázsigéknek, hogy ha valaki belekezd, akkor muszáj végigcsinálnia.
Így hát nem törődtem a közben rámtörő furcsa émelygő érzéssel, tovább mondtam a varázsigét.
Zaira hátra lépett Rose-ék mellé, miközben körülöttem egyre csak kavarogtak a hieroglifák. Az oldalamba éles és baljósan ismerős fájdalom nyilallt, de nem tudtam azzal foglalkozni. A cellák felé léptem, hogy lábammal pont érintsem a megrajzolt vonalat, majd kezeimet szélesre tártam.
A varázsige utolsó sorait hangosan kiáltottam, majd kezemmel egy háromszöget formáltam és a fejem felé tartva mondtam ki az utolsó szót.
Erre a temérdek mennyiségű mágikus hieroglifa, mind arany színűre váltott, majd akár egy mágnes, a kőre rajzolt krétacsík mindet magához szippantotta. A vonal aranyszínben felizzott, mire leléptem róla. Pont időben, ugyanis az általam elképzelt betonfal éppen akkor emelkedett elő belőle, mely teljesen átlátszóvá változott és arany fénnyel izzani kezdett.
Immár egy legalább 30 centi vastag, masszív erőtér tartotta fogva az őröket, melyben az aranyszínű hieroglifáim keringtek.

- Ezaz! Megcsináltad! – ugrott megkönnyebbülten a nyakamba Rose, azonban nem tudtam őt megtartani, ugyanis fájdalmasan az oldalamhoz kaptam, majd tehetetlenül a földre estem.

Amint a tenyeremen megláttam a vért, azonnal tudtam, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint hittem és mégsem volt olyan jó ötlet ennyi mágiát használnom.
A sebem, ami miatt még Rose és Nate hátrahagyott a barlangban a Kis oroszlánnal, most úgy tűnt, kiújult. Elmúlt a varázslat, amivel korábban ügyetlenül meggyógyítottam magamat, hogy Rose-ék után indulhassak. Ráadásul amennyire még a fájdalomtól ködös tekintetemmel meg tudtam állapítani, ez idő alatt folyamatosan csak romlott az állapota, de én ezt nem éreztem a buta mágiám miatt. Akkor még megfelelt egy ókori rabszolgák számára íródott gyógymód, hiszen más opcióm nem volt, azonban ahogy most éreztem, hogy fokozatosan hagy el az erőm és Rose karjaiban ernyedek el, máris átértékeltem mindent.
Az utolsó csepp varázserőmmel a duathoz fordultam és verejtékezve vettem elő belőle a könyvet, amiből a varázsigét olvastam. Azonban nem maradt erőm kinyitni, még megszólalni sem. Egyszerűen lecsukódott mindkét szemem és hátrahanyatlott a fejem. Éreztem, ahogy az összes energia távozik a testemből és lassan felemészt a sötét némaság.