Sziasztok!

Mindenek előtt Nagyon Boldog Karácsonyt szeretnénk kívánni nektek és az ünnepek alkalmából, igyekszünk is hozni néhány izgalmas dolgot!🤗🎄✨️

Kezdésként itt a következő fejezet, amelyben újból Kaden szemszögéből követhetjük nyomon a történéseket, amint ő és Rose szinte teljesen lebénulva, találják szemben magukat Zairával, akinek a táskájából korábban az eltűnt portálkulcs került elő, és akit emiatt az árulás miatt a sorsára hagytak egy árnyszörny karmai között.

Reméljük tetszeni fog a rész és reméljük mindenkinek jól alakul(t) eddig a karácsonya!🎁

Mégegyszer Boldog Karácsonyt és Kellemes Ünnepeket kívánunk!

Még hamarosan mindenképpen jelentkezünk!😉
Addig is vigyázzatok magatokra!

ZsoRas ❤️

Rose és én tátott szájjal bámultunk fel Zairára, miközben a körülöttünk lévő őrök dermedten pislogtak. A lány csípőre tett kézzel fölénk hajolt, miközben rosszalló pillantásokkal méregetett minket.

- Hogy... kerülsz te ide...!? – kérdeztem haragosan, ám kissé elhaló hangon, ugyanis az elektromos hálók jócskán legyengítettek.
- A szó, amit keresel, az a köszönöm! – mondta szemrehányóan. – Igazán rátok fért a segítségem, nem gondoljátok?! – mutatott a lebénított páncélosokra.
- Mégis mit keresel TE itt!? - háborodott fel azonnal Rose, majd vérző orrát törölgetve felült. - És miért segítesz nekünk? Vagy talán te magad akarsz kinyírni? – húzta gyanakodva összébb szemeit.
- Az attól függ – vonta meg vállait a lány, közelebb lépve Rose-hoz. – Meggyanúsítottatok olyasmivel, amit nem én tettem? Igen. Megkötöztetek és otthagytatok egyedül egy árnyszörnnyel a hideg járatban? Igen. Adtatok lehetőséget rá egyszer is, hogy legalább esélyem legyen megmagyarázni? Nem... Akkor mégis mit kéne most tennem veletek? – húzta feljebb szemöldökét. – Nem is beszélve arról, hogy egy felbecsülhetetlen értékű családi ereklyét tettetek tönkre! Még ha meg is tudom javítani, sosem lesz olyan, mint volt!
- Te most a táskádról beszélsz??? Aminek Nate véletlenül leszakította a fülét? – nézett fel rá Rose, majd felém fordult és suttogni kezdett. – Most a táskájáról beszél?
- Igen arról! – mordult rá Zaira. – És minden szavad tisztán hallom!
- Nekem teljesen átlagos táskának tűnt – védekezett.
- Legalább akkora értékkel bírt, mint a te mágikus nyakláncod... ha nem nagyobbal... Generációkon keresztül szállt apáról fiúra a családomban. Olyan erőkkel van átitatva, amelyeknek manapság még a nyomába sem érhetünk. Ősi és titkos varázslatokkal szőtték át, amelyeket könnyen lehet, hogy sosem fogok tudni visszaállítani!
- Apáról fiúra? – biccentette fejét Rose a lány felé.
- Nincs testvérem, oké!? Lány is örökölheti! – csattant fel dühösen. Mintha Rose pont beletrafált volna valami fontosba... Nem is értem, hogyan képes erre folyton.
- Ahhoz képest, hogy mekkora nagy királyság az a táska, Nate elég könnyen elszakította - sóhajtott dramatikusan Rose. És még mielőtt Zaira felrobbanhatott volna az idegességtől, gyorsan közbeszóltam.
- Úgy gondolom, jelen helyzetben van fontosabb dolgunk is, mint ezen vitázni! - böktem fejemmel a bénító varázslat fogságába esett őrökre. - Mégis meddig tart ki ez? És hogyan csinálod? - mértem végig gyanakodva Zairát. - Úgy tudtam, a bénító varázslat egyszerre csak egy emberen működik és csupán néhány másodpercig tart.
- Te meg mit csinálsz?? - hallottam meg azonnal a fejemben Rose hangját. - Kedélyesen eltársalogtok!?? Simán lehet, hogy ki akar nyírni! Támadnunk kellene valahogy.
- Tudom, éppen ezért terelem el a figyelmét, hogy szabadon használhasd rajta az erődet. - feleltem. Rose arcán azonnal látszott, ahogy legbelül leesik neki az a bizonyos tantusz. Még szerencse, hogy Zaira éppen nem rá nézett, és így máris kezelésbe vehette a mágus elméjét.
- Ó, szóval ezt a módszert nem tanították meg neked a kis isteneid, mi? – mosolyodott el Zaira kárörvendően, miközben válaszolni készült a felé intézett kérdésemre. – Egyszerű a dolog, csak egy erős mágus kell és egy erősítőként funkcionáló segédeszköz – húzott elő egy amulettet a ruhája alól. - Ha mindez megvan, akkor addig tart a varázslat, ameddig csak akarom.
- Úgy érted addig, amíg teljesen ki nem merülsz - javítottam ki. - Mellesleg az erősítő csalás! Nem igazi mágia. Az istenek azt becsülik, aki tisztán, a maga erejéből képes boldogulni, nem pedig erősítővel – forgattam a szemeimet. - Egymagad képtelenség így végrehajtani ezt a varázslatot.
- Ez nem csalás, most is egymagam csinálom! – ráncolta haragosan a homlokát. - És ahogy a páncélzat alól kikandikáló madzagokat elnézem, neked is van jó pár amuletted! - fonta keresztbe a karját, majd kissé megrándult a bal szeme, mire hirtelen Rose-ra kapta a tekintetét. – HÉ! Ezt meg ne próbáld! – lendítette hirtelen barátnőm felé a kezét, ami felett egy fénylő kötél hieroglifa jelent meg.
- Mégis micsodát? – kérdezte megszeppenve Rose, miközben kínosan mosolygott.
- Ne játszd a hülyét, érzem, hogy a fejemben turkálsz! Olvastam a mágikus esszenciádból, emlékszel!? Te pedig eltereled közben a figyelmem! – mutatott rám. – Ahelyett hogy itt pazarolnánk az időt, már rég a többiek keresésére indulhattunk volna!
- Mi az, hogy indulhattunk? - fordítottam oldalra értetlenül a fejemet. (Már amennyire a bénult izmaim engedték) - Miért akarod ennyire, hogy veled menjünk? Jelen pillanatban te vagy az, aki előnyben van. Itt is hagyhatnál minket és mehetnél egyedül az állítólagos barátnődért! – Mondandóm után keményen a szemébe néztem, arra számítva, hogy erre begőzöl. A lány arca a hallottak következtében haragosan elsötétedett, azonban engem nem tudott megtéveszteni, ugyanis én is előszeretettel használtam ezt az arckifejezést és pontosan egy hasonló reakcióra vártam. A kétségbeesését haraggal próbálta leplezni, de én pontosan tudtam, hogy miről van itt szó valójában. – Neked szükséged van a segítségünkre, nem igaz? – néztem rá most én, kárörvendően.
- Mi? Tényleg? – kapta fel a fejét Rose. – Pont ránk? A nagy és hatalmas Zairának, pont ránk lenne szüksége? – ironizált.
- Fogjátok már be! – dobbantott haragosan, mire a páncélos őrök körül kavargó hieroglifák élesen felvillantak. – Igen, szükségem van rátok! – vallotta be. - Egyedül nem tudom kiszabadítani a barátnőmet és ki is menekíteni őt innen. Elszámoltam magam. Ez nem egy egyemberes meló. Sokkal nagyobb a balhé, mint hittem... – Rose és én némán összenéztünk és elgondolkoztunk a helyzetünkön. Mindketten ki voltunk szolgáltatva a lánynak, és habár nem bíztunk benne, mégis ő maradt az egyetlen esélyünk, hogy ne fogjanak el az őrök és szabadon megmenthessük Noah-ékat.
- Rendben, segítünk, ha megmagyarázod, hogy mégis mit keresett nálad a mágikus portálkulcs! – mondta Rose keményen. – Mind láttuk, hogy végig a táskában volt. Ne akard beadni nekünk, hogy csak véletlenül került hozzád!
- Pedig így volt! – sóhajtott haragosan Zaira. – Fogalmam sincs, hogy mióta lehet nálam. Ahogy arról sem, hogy hogyan került hozzám.
- Aha! És mégis miért kéne ezt elhinnünk? - kérdeztem.
- Mert ez az igazság! – fakadt ki – Még az erejével sem voltam tisztában, sosem láttam ezelőtt. Mégis miért loptam volna el? És egyáltalán mikor? Azelőtt sosem találkoztunk.
- Tévedsz – rázta a fejét barátnőm. – Én láttalak téged a hóviharban, nem sokkal azután, hogy az Antarktiszra kerültünk. Még az ájulásom előtt. Az egyiptomi varázscuccaid miatt azt hittem, hogy Kaden vagy. Úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy pontosan emlékszem minden pillanatra.
- És mi meg Rose-tól nem messze zuhantunk bele egy szakadékba Nate-tel - helyeseltem. - Aminek rejtélyes módon leomlott alattunk a pereme. Ez sem mond neked semmit???
- Nem. Én akkor sem tettem semmi ilyesmit. Semmi közöm a szakadékhoz, sem pedig a kulcshoz! - fonta keresztbe a karjait. - Igen, valóban láttam Rose-t a hóban, de ezt már megbeszéltük. Azt hittem, hogy ő is ellenség.
- Miért, nem vagyok az? - nézett dacosan a lányra Rose.
- Amennyiben nem állsz Antonió és az emberrablók oldalán, nem - felelte Zaira. - Bár ettől az időhúzástól kezdem lassan máshogy érezni.
- Méghogy időhúzás?! - horkantottam fel. - Csak próbálunk megbizonyosodni róla, hogy nem versz át minket újból!
- De hát nem vertelek át... - kezdte idegesen feljebb emelni a hangját, azonban mielőtt újból kiabálni kezdett volna, vett egy mély levegőt, kicsi hatásszünetet tartott, majd nyugodtabban folytatta. - Rendben, akkor nézzük így a dolgokat: Bármelyik pillanatban szabadon engedhetem ezeket a kétes alakokat, aztán megnézem, hogy hány másodpercbe telik nekik legyőzni két lebénult mágust.
- Kikérem magamnak! Nekem csak a lábam bénult le! – szólt közbe Rose.
- A LÉNYEG... – méreggete Zaira a barátnőmet - , hogy tetszik vagy sem, de szükségetek van rám, hogy kikeveredjetek ebből a felettéb kellemetlen szituációból. Mérget vennék rá, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat az erősítés is.
- Szóval most már zsarolsz is minket? És még csodálkozol, hogy nem bízunk benned!? – ráztam hitetlenül a fejemet.
- Mégis mit kéne tennem, ha!? Már régen a barátnőmmel lennék, de tudom, hogy nélkületek nem jutnánk ki élve ebből a barlangrendszerből, ezért itt pocsékolom az időmet, amikor még azt sem hiszitek el nekem, amit őszintén mondok... - Zaira arca egész megtörtnek tűnt, ami saját magamra emlékeztetett. Régen sokszor láttam ezt az ábrázatot a tükörben.
- Rendben, megmondom, mi lesz! - válaszoltam keményen, mire mind a két lány érdeklődve kapta felém a fejét. - Először is, elmúlasztod a bénító hálók hatását, hogy tudjunk rendesen mozogni. Másodszor is, elmondod, hogy mégis hogy a fenébe tudtál utánunk jönni annyi minden akadályon keresztül... Cserébe pedig megígérjük, hogy segítünk kiszabadítani a barátnődet.
- És mi lesz a meneküléssel? Valahogy ki is kell jutnunk innen - akadékoskodott Zaira.
- Ha a barátnőd tényleg létezik és kiszabadítottuk őt is és azokat is, akiket mi keresünk, akkor együtt meglépünk erről a helyről. De amíg nem bizonyosodik be, hogy tényleg igazat mondtál, és amíg elő nem kerül minden barátunk, addig senki nem megy sehová innen! Világos?
- Ezt most komolyan mondod? - fintorgott Zaira.
- Tényleg, Kaden, ezt most komolyan mondod? - képedt el Rose.
- Nem éppen vagy olyan pozícióban, hogy ilyen feltételek mellett köss alkut - kezdte Zaira. - Ha nem vetted volna észre, az én kezemben van a sorsotok.
- Igen? Akkor mégis mire vársz még? Ereszd el az őröket és rohanj a barátnődért, amíg ők velünk vannak elfoglalva! - mondtam éllel a hangomban, azonban Zaira nem moccant. Közömbös arccal nézett velem farkasszemet, mintha éppen azon agyalna, hogy mit mondjon erre. - Látod, hogy nem teszed! Akkor mégis ki van nagyobb előnyben? Hiszen te magad mondtad: nélkülünk nem tudtok kijutni. Felteszem a kulcs is ezért kellett neked!
- Ami sajnálatos módon Nate-nél van! - sóhajtott fel színlelt együttérzéssel Rose.
- Úgyhogy vagy megteszed, amit mondtam és mindketten jól járunk - folytattam az alkudozást -, vagy próbálkozhatsz egyedül, de akkor garantáltan mindketten elbukunk. Te döntesz!

Zaira bosszankodva káromkodott magában, majd hitetlenül rázni kezdte a fejét, miközben lassú léptekkel elindult felém.
Leguggolt hozzám, majd a hátamra tette a kezét, mire éles fájdalom nyilallt belém és forró bizsergés lepte el a testemet.

- Hé! Mit csinálsz!? Azt hittem megegyeztünk! – förmedtem rá fájdalmasan, ugyanis nem tudtam megmozdulni, hogy ellenkezhessek.
- Hé! Hagyd békén, vagy nem állok jót magamért! – kiáltotta Rose, miközben próbálta közelebb küzdeni magát hozzánk, de félig lebénult testtel, teljes páncélzatban, ez meglehetősen kivitelezhetetlennek bizonyult.

Zaira keze egyre forróbbnak és forróbbnak érződött, miközben az éles fájdalom hömpölyögve lepte el minden porcikámat. Teljes erőmmel azon voltam, hogy megmozdítsam a karomat és nekirepítsem a lányt a szemben lévő falnak, de tehetetlen voltam.

~×~

- Áú! Nem tudtad volna kevesebb fájdalommal elintézni ezt!? - méltatlankodott Rose, amint ő is újból talpra tudott állni, hála Zairának.
- Egyetértek! - bólintottam. - Nagy a fájdalomküszöböm, de ehhez foghatót még sosem éreztem. Tényleg azt hittem, hogy élve akarsz belülről elégetni.
- Más körülmények között lehetett volna kellemesebb is... De azért valljuk be, egy picit megérdemeltétek!
- Hogy érted, hogy megérdemeltük!? - kértem ki magamnak.
- Még mindig neheztelek rátok, amiért otthagytatok kiszolgáltatva annak az árnylénynek! - fonta keresztbe a karjait.
- Nem fogok bocsánatot kérni érte, hogy megkötöztelek - ráztam a fejemet. - Fordított esetben te is ezt tetted volna. Inkább azt javaslom, hogy ideiglenesen tegyük félre ezt a témát. A sikeres küldetés érdekében. Majd akkor visszatérünk rá, ha bebizonyosodott hogy nem hazudsz és mindenkit kimentettünk, akit csak tudtunk.
- Jó... legyen - forgatta szemeit a lány. - De akkor tartsátok is magatokat az alkuhoz! Én már bizonyítottam, hogy komolyan gondolom. Még az őröket is tartom a helyükön, pedig különlegesen erős az akaraterejük.
- Jó, mi tartjuk magunkat a megállapodáshoz, ha...
- Mit értesz pontosan azon, hogy különlegesen erős az akaraterejük? - szakított félbe Rose, mint érdeklődve kapta fel a fejét. - Te is érzel körülöttük valami furcsát?
- Furcsát? Nem, nem mondanám - gondolkodott el Zaira. - Vagyis... fogalmam sincs. Nem tudom a beleegyezésük nélkül olvasni a mágikus esszenciájukat, de amennyi energiára szükségem van az erősítőtől, hogy féken tudjam őket tartani, elég komoly mágia lengheti körbe őket.
- Mágia!? - csodálkozott el Rose. - De mégis milyen mágia? A Kristálytól biztosan nem kaptak, különben azt érzékelném az elméjükben.
- Akkor valahonnan máshonnan szerezték? - csatlakoztam én is az eszmecseréhez.
- Fogalmam sincsen, de az már az elején nagyon gyanús volt, hogy minden erőm kellett ahhoz, hogy csupán az egyiküket meg tudjam téveszteni. Minden elme kemény dió, na de az övék ahhoz képest olyan, mint egy hatalmas bowling golyó. Sokkal nehezebb és sokkal keményebb.
- Mint egy bowling golyó? - fintorgott Zaira. - Inkább induljunk, ha már újra tudtok járni, oké? Ki tudja milyen hosszú ez a folyosó és már a varázslatom sem bírja sokáig. Jó lenne azelőtt visszaérni, hogy kiszabadulnak.
- Ebben van valami - helyeseltem.
- Jó, menjünk - sóhajtott fel Rose. - De ez a különös mágia dolog akkor sem tetszik nekem.
- Most már nekem sem, de addig nem izgat, amíg meg vannak dermesztve. Nagyon szívesen! - mosolyodott el öntelten Zaira, majd elindult a barlangból nyíló további folyosón.

- Hé, várj csak meg! - siettünk mellé Rose-zal. - Még tartozol egy magyarázattal, hogy hogyan jutottál el idáig a sok akadály ellenére.
- Igen! Különösen az árnyfarkas elől. Megint elkaptad? - méregette a lányt Rose, azonban sehol sem látott nála semmilyen felszerelést. - És hová tetted azt a sok izét, ami a táskádból esett ki???
- A cuccaimat szépen elhelyeztem a duatban. Remélem nem keverednek ott el. Utálom használni azt a helyet - felelte, miközben ütemesen haladtunk előre az alagútban. - Ami pedig az árnyfarkast illeti, nem, nem kaptam el. Hiszen még mindig nincs nálam felesleges kanópuszedény. Szimplán csak hallottam, ahogy Kaden használta a csitító varázsigét, aztán hirtelen fagyos lett a levegő. Tudtam, hogy kiszabadult az egyik árnyfarkas, így vártam egy kicsit és tovább tettettem, hogy eszméletlen vagyok. Nem tudtam, hogy pontosan mire kellett az a némító ige, de gyanítottam, hogy köze lehetett az árnylényhez - mahyarázta. - Így, miután vártam egy jó fél órát, a járatban kezdett újból normalizálódni a levegő. Mielőtt bármi mást tettem volna, én is elnémítottam magam körül mindent. Utána már alig maradt energiám, hogy kiszabaduljak a kötelekből. Vagy negyed órát szenvedtem vele, mire sikerült.
- Aha! És mégis hogy jutottál át azon a hatalmas szakadékon, ha nem maradt több varázserőd? – kérdezte Rose.
- Úgy érted azon, amelyiken átvezetett egy híd? – nézett rá furcsállva a lány.
- Hát... igen, de az a híd összevissza csapkolódott. Lehetetlen, hogy segítség nélkül... Ó! – halkult el barátnőm. – Úgy hagytuk a sziklákat, amik blokkolták a vihart! – nézett rám bosszúsan. – Basszuskulcs!
- És hogyan jutottál át a vaskapun, amit folyamatosan őriznek? – kérdeztem most én.
- Az nagyon könnyű volt! – legyintett. – Pihentem egy keveset a leütött őrök mellett, akiket a kapuhoz vezető járatban hagytatok, majd amikor elég energiám lett, átváltoztam macskává és szimplán beosontam. Viszont előtte még egy ugyanolyan bénító bűbájt bocsátottam a kis eszméletlen barátaitokra, mint amilyet most is arra a hat őrre – mutatott hátra. – Nagy felelőtlenség volt egyszerűen megkötözni és otthagyni őket. Ha magukhoz térnek, segítségért is kiálthattak volna és titeket már régen keresnének. Idáig sem jutottatok volna el.
- Szóval higgyük el, hogy minden erőlködés nélkül bejutottál egy szigorúan őrzött főhadiszállás területére, majd megtaláltál egy még soha nem látott titkos folyosót, mindezt úgy, hogy senki sem vett észre és állított meg? – összegeztem. – Azért be kell látnod, hogy ezt eléggé meredek elhinni!
- Pedig így történt! – vonta meg vállait a lány. – Bár a titkos járatot ti mutattátok meg, ugyanis pont akkor értem be a kapun, amikor ti bementetek a kőfalba. Messziről érdekes volt, de legalább hasznos is.
- Ha utánunk mentél be a járatba, akkor hogy lehet, hogy nem futottunk össze, de mégis előttünk értél ide? Ez nem stimmel! – ráztam a fejemet.
- Volt egy elágazás a járatoknál, nem igaz? – vonta meg szemöldökét. – Felteszem ti nem erre indultatok el először, hanem a másik irányba. Máskülönben ti értetek volna ide hamarabb. De szerencsémre végül pont jól jött ki így a lépés, ugyanis éppen valamilyen elterelésre vártam, hogy megfelelően bemérhessem az őröket a bénító varázslathoz.
- Szóval csupa szerencse sorozata az, hogy utánunk tudtál jönni különösebb fennakadás nélkül? Hát ez rohadtul nem ér! - bosszankodott Rose. - Bezzeg mi majdnem a szakadékba zuhantunk, meg tudom is én!
- Most erre mit mondjak? - vonta meg vállait Zaira. - A fekete macska igenis szerencsét hoz. Básztet ezek szerint velem van és támogat.
- Hidd el, jobb dolga is van, mint téged pátyolgatni! - forgattam meg a szemeimet, azonban nem érkezett szúrós visszavágás, ugyanis ebben a pillanatban értünk az alagút végéhez.

A keskeny járat tágas folyosóvá szélesedett, melynek két oldaláról jeges falú cellák nyíltak. Mindegyik elhanyagoltnak és régóta érintetlennek tűnt, nem is beszélve a szabálytalan elrendezésről és a félig-meddig olvadozó, majd újból megfagyó jégrétegről.

- Uramisten! - motyogta magában Rose. - Ezt a helyet láttam! Itt láttam Noah-t abban a szörnyű cellában, amikor megérintettem a portálkulcsot! Biztos, hogy jó helyen járunk!
- Komolyan itt láttad...? - tettem kezemet a vállára. - És mégis melyikben? Úgy néz ki, mintha itt nem lenne senki sem.
- Az lehetetlen! - rázta a fejét barátnőm. - Hiszen itt volt! Pontosan itt! - lépett az jobboldali első cellához, amely valósággal kongott az ürességtől.
- Ennek semmi értelme - ráncoltam a szemöldökömet. - Mégis minek ide hat őr, ha senki sincs a cellákban?
- Azt nézzétek! - mutatott hirtelen Zaira a mellettünk lévő cellára, amelynek a hátsó sarkában mintha valaki kuporgott volna.

A lány vezetésével mind a hárman lélekszakadva rohantunk a rácsokhoz, azonban nem az várt ott minket, akire számítottunk. Egy rózsaszín hajú, vékony, ázsiai származású lány emelte ránk üveges tekintetét. Mindenét sötétre színezte a kosz és egy merő vízben ázott a ruhája, miközben igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, hogy kevésbé vacogjon.

- EMIKO! - kiáltotta el magát könnyes szemmel Zaira, mire az említett lány csodálkozva pislogott fel ránk. Nem hitte, hogy igaz, amit lát. - Ha-di! - nyújtotta türelmetlenül kezét Zaira a rácsok felé, mire azok hatalmas robbanás kíséretében kiszakadtak a helyükről.

A fülem még csengett, mikor Zaira már régen Emikót ölelte, igyekezve, hogy barátnője minden egyes porcikáját jól felmelegíthesse.
Rose és én csak nagyot nyelve egymásra néztünk, mire barátnőm remegő hanggal tette fel az engem is borzasztóan nyomasztó kérdést:

- De, mégis hol van Noah...?