Nate terve egyszerű volt. Egyszerű és hatásos, bár a későbbiekre nézve eléggé sok lebukási esélyt rejtegetett magában.
Mégis én a terv azon részétől féltem leginkább, melynél az én mágiámé volt a főszerep.
Nem volt bonyolult a dolgom, de nem tudhattuk, hogy vajon maradt-e hozzá elég energiám.

- Akkor kezdjük! – mondta Nate határozottan, mire a hadművelet mozgásba lépett.

Az első fázisban a Kis oroszláné volt a főszerep, amin az egész tervünk, és vele együtt az egész küldetésünk sorsa múlott.

A kis csillagjegy halandó formát öltött és fekete denevérré változott. Igen termetes jószággá alakult, amitől Rose-t egy kissé le is verte a víz, de szerencsénkre ennél nagyobb gondunk nem akadt.
A denevér halkan kirepült a rejtekhelyünkként szolgáló alagút sötétjéből, majd felszállt egészen a hatalmas barlang mennyezetéhez és kényelmesen elhelyezkedett az egyik lefelé meredező jégcsapon.
Rose erőlködve, lehunyt szemmel próbált összekapcsolódni a csillagképpel, ugyanis ő is fogytán volt már a mágiának.
Amikor ez nagy nehezen sikerült, barátnőm Nate szavait tolmácsolta az óriásdenevér bőrbe bújt oroszlánnak, aki így készen állt magára vonni az őrök figyelmét.
Nate óvatosan kinézett a járatból. Jól feltérképezte a környezetet és várt.
Nézte, ahogy a zombiként menetelő kutatósereg a vaskapu felé veszik az irányt, majd amikor elhaladtak az alagút előtt, megadta a jelet Rose-nak, aki továbbította ezt a Kis oroszlánnak.

- Most!

A csillagkép erre denevér karmaival leválasztotta a barlang mennyezetéről egy hatalmas jégcsapdarabot, ami egyenesen az elől menetelő két őr felé száguldott.
Nagyjából 3 méter magas, keskeny, tűéles jégtömb zúgott egyszerre lefelé, ami éppen csak fél méterrel az őrök orra előtt csapódott a talajba.
Ezernyi darabra hullott szét, mire az őrök azt sem tudták hirtelen, hogy hová kapjanak. Egyikük azonnal hátraugrott a becsapódáskor, mire összeütközött a mögötte lépdelő fúrómunkással és kiejtette kezéből a jogarszerű fegyverét.
Csörömpölve gurult el tőle a szúró szerszám, de a Kis oroszlánnak nem kellett ennél több. Azonnal lecsapott rá, és innentől kezdetét vette Nate tervének a második fázisa.

A denevérnek álcázott csillagkép sebesen csapkodott bőrszárnyaival, miközben igyekezett nem kiejteni karmai közül a furcsán felvillanó fegyvert.
Egyenesen felénk száguldott a rejtekhelyünkre, mire a két elől álló őr azonnal üldözőbe is vette.
Bosszankodva kiabáltak neki, miközben kergették, ígértek neki finom rohadt gyümölcsöt, rágcsálót és egyéb gusztustalan dolgokat, de nem hatotta meg.
Beszáguldott a járatba, majd mikor elénk pottyantotta a furcsa fegyvert, elkezdődött a harmadik fázis.

A Kis oroszlán kiszállt az alagútból, egyenesen vissza, a mennyezeten meredező jégcsapokhoz. Megvárta, amíg a két őr berohan a barlangba, hogy visszaszerezzék az ellopott fegyvert, majd újból elkezdett jégcsapokat dobálni.
Amint az őrök bemerészkedtek a járatba, majd az újabb jégcsap hangjára megzavarodva tekintettek vissza a csapatukra, Nate és én azonnal kiugrottunk a sötétből és egy jól irányzott mozdulattal kiütöttük őket egy általam mutatott bénító fogással.

- Gyerünk! Vetkőzés! – mondta Nate, mire Rose-zal mindketten azonnal engedelmeskedtünk.
Normális esetben ez EGYÁLTALÁN nem lett volna így, de most másról volt szó...

Összedörzsöltem a kezeimet, majd lehunytam a szemem és ahogy lassan távolítottam el egyik tenyeremet a másiktól, úgy terjedt körülöttem egy bizonyos hőbuborék, amit a saját testhőm táplált.
Nem volt sem bonyolult, sem nehéz varázslat, csupán rendkívül veszélyes és igen rövid, úgyhogy sietnünk kellett.
Muszáj volt azelőtt levennünk az eddigi ruháinkat és felölteni az ellenség álruháját, mielőtt a külső hőmérséklet teljesen felemészt engem.
Rose-zal olyan szinkronban mozogtunk, amit kívülről akár táncként is fel lehetett volna fogni, azonban Nate ezt nem tudná sajnos megerősíteni, ugyanis ő egész végig a jégcsapokat szóró csillagképet figyelte, ahogy az eltereli mindenki más figyelmét a barlangban keltett káosszal.

- Igyekezzetek, már jön a harmadik is! – szólt hátra Nate, az utolsó őrre célozva.
- Már mindjárt meg... – mondta Rose, azonban hirtelen megakadt a szava, amint fejébe nyomta a sisakot és lehajolt az egyik jogarszerű fegyverért.
- Akkor figyeljetek, itt jön az utolsó! – mondta Nate, azonban Rose nem reagált. Rémült ábrázattal, teljesen elsápadva bámulta a kezében szorongatott fegyvert.

Még mielőtt bármelyikünk is megkérdezhette volna tőle, hogy mi a gond, megjelent a harmadik őr.
Amint meglátta a társait, ahogy a mi korábbi szedett-vedett téli ruháinkban fekszenek a kőfalnak döntve, azonnal támadásba lendült.
Szerencsénkre emberfölényben voltunk, még úgy is, hogy Rose teljesen lebénult.
A meglepetés erejének, Nate harctudásának és az én villámgyors reflexeimnek köszönhetően néhány másodperc múlva már az utolsó őrünk is a földön hevert eszméletlenül.

- Jól vagy? – fordultam azonnal Rose felé, miközben Nate elkezdte kicsatolni az övét és levenni a kabátját a hőbuborékban.
- Én igen, de ez itt nagyon nem jó hír – emelte fel kezében a kékes fénnyel ragyogó fegyvert. – Sőt, egyik sem jó hír. Minél több van ebből, annál rosszabb hír! – mutatott a további két fegyverre.
- Miért? – húzta fel az őrök aláöltözetét Nate. – Nem tetszik a színe? Vagy a formája? A magam részéről én például inkább valami dárdát vagy kardot választottam volna, de így legalább könnyebb dolgunk van – vonta meg vállait, miközben lehajolt a csörömpölő lábszárvédőért.
- Nem erről van szó... – sóhajtott Rose. – Ez itt egy E.M.L.É.K. Jogar – mondta olyan hátborzongató drámaisággal, ahonnan csak egy villámlás és egy orgonaszóló hiányzott.
- Egy Emlék Jogar? – ismételtem meg.
- Nem. Hanem egy E-M-L-É-K Jogar – betűzte barátnőm.
- Igen, tudom hogyan írjuk az „emlék" szót – néztem rá homlokráncolva, majd idegesen Nate felé fordultam. – Hallod, siess már! Lassan megfagyok ettől a varázslattól. Már kezdek kihűlni.
- Kész is vagyok! – egyenesedett fel hirtelenjében Nate, miután újból meghúzott minden szíjat és felvette az ezüstös sisakot is. Nem kellett többet mondania, azonnal eloszlattam a mágikus hőhullámot, így végre újból kezdhettek felmelegedni a végtagjaim. – Szóval ezek szerint ez az „E.M.L.É.K." valami rövidítés? – sandított a lányra a fiú, folytatva az előző gondolatmenetet.
- Igen. Eltörlendő Mágikus Lenyomatok És Képsorok, vagyis E.M.L.É.K. – magyarázta. – Ez egy memória törlő és módosító jogar, amit csakis a Mágikus Minisztérium, Szörnyüldöző és Ártalmatlanító alosztálya használ. Vagyis rendkívül nagy erejű és még ennél is nehezebb hozzájutni. Főleg ilyen kitűnő állapotban – forgatta elgondolkozva a jogart, melynek tetején vasfoglalatban egy kisebb kristálygömb fénylett, aljából pedig három hegyes tüske állt ki. – Ezeket az izéket bizonyos használatonként fel kell tölteni és a karbantartásuk is rendkívül hosszadalmas és drága folyamat.
- Öhmm... – néztünk egymásra Nate-tel kissé megszeppenve.
- Te mégis honnan tudsz ennyi mindent erről az izéről? – kérdezte a fiú.
- Noah mesélte. Az ő dédapja találta fel – közölte, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne.
- NOAH DÉDAPJA!? – kerekedtek el Nate szemei. – Nekem nem is említette, hogy ilyen fontos szerepe van a családjának a mágikus világban.
- Azért, mert ő inkább érzi ezt tehernek, mintsem áldásnak – felelte Rose. – De most nincs erre időnk! Ki kell szabadítanunk a többieket, utána pedig meg kell tudnunk, hogy ki és hogyan csempészi ezeket az emlékjogarokat az ellenségnek. Szerintem lépjünk a tervünk utolsó fázisába! – nézett ránk magabiztosan, habár kezében még kissé remegett a vészjósló fegyver.

Nate tervének utolsó része csupán abból állt, hogy az igen jól elrejtett színészi vénáinkat bevetve, visszasiessünk a nagy zűrzavarban a zombicsapatunkhoz, majd átvezessük őket a vaskapun, mindeközben pedig senkinek se tűnjön fel, hogy a páncélok alatt három kimerült és tiszta ideg fiatal bujkál. Gond egy szál se!

Mikor a mágiám utolsó szikráival a dautba helyeztem át a maradék cuccainkat, mindhárman kirohantunk a rejtekhelyünkről, és átvettük az őrök helyét.
A Kis oroszlán azonnal abbahagyta a jégcsapok dobálását, amint Rose jelzett neki, hogy sikerült a terv és mi vagyunk a sisakokban.
Nate és én álltunk előre, míg Rose leghátulra, hogy inkább nekünk kelljen majd beszélni, ha esetleg valamiféle igazolást vagy kódot vagy egyéb hasonlóan felesleges azonosító hülyeséget kérnének.

Lassan folytattuk utunkat a nagy kapu felé, miközben igyekeztük kikerülni az összes jégcsapmaradványt, mindehhez pedig igen vérszomjas tekintetet vágtunk. Már ha látszott volna a sisakban...

- Állj! – hallatszott az egyszerű parancs az egyik őrtoronyból, mire az említett torony ajtaján megnyílt a kőfal és két újabb páncélos lépett elő.
- Jelentést kérünk a foglyokról! Megkezdték a munkát a kérdéses barlangrészen? – szegezték nekünk a kérdést, mire izzadságcseppek jelentek meg a hátamon.
- Igen! – válaszolta Nate határozottan, rezzenéstelen arccal. – Minden a tervek szerint halad!
- Remek! – bólintott a páncélos, majd intett az őrtornyoknak, mire fogaskerekek kattogása ütötte meg a fülemet.

A vaskapu két hatalmas szárnya lassan nyílni kezdett, de csupán csak annyira, hogy libasorban beférjünk rajta.
A mögüle áradó fény most is az arcunkba ömlött, de már nem volt zavaró. Szinte megváltásként éltem meg, hiszen már túl voltunk a rizikós részén és még azonosító kódot vagy jelszót sem kellett megadnunk hozzá.

Elindultunk hát a vezetésemmel, át a kapun, ami csak úgy ontotta magából a hideget, ahogy elhaladtam mellette.
Nate jött utánam, majd sorra az agymosott bábukként mozgó munkások és kutatók.
A végén már csak Rose-on volt a sor, mikor a második őr, aki eddig szótlanul bámult ránk, hirtelen megállította.

- Mi volt ez az egész incidens az előbb? – szegezte neki a kérdést, a lehullott jégcsapokra mutatva.
- Mire gondol... pontosan? – nyelt egy nagyot Rose, miközben igyekezett határozottnak tűnni.
- Hogy mire? Hát vajon mire gondolhatok!? – lépett egyet fenyegetően közelebb az őr, mire dühösen visszafordultam feléjük, azonban Nate megragadta a vállamat és figyelmeztetően rázta a fejét. „Ne menj oda!"
- Hogyha a jégcsapokra gondol... – kezdte Rose, kissé remegő hangon, aztán megköszörülte a torkát és magabiztosabban folytatta. – Akkor igazán tudhatná, hogy egy ekkora méretű jégcsap minden egyes apró rezgésre érzékenyen reagálhat. Így valószínűleg, amikor a szikla elgördült az átjáró elől, az megrezegtette a jégcsapokat, amik ezután meggyengültek és lehullottak. Ez pedig bizonyára megzavarhatta azt a szegény denevért, aki azt hihette, hogy mi dúltuk fel az otthonát, így ránk támadt és ellopta az egyik igen értékes fegyverünket. Ezért utána mentünk, tudván, hogy a felszínről hozott tudósok és munkások úgysem mennek sehova az adott állapotban, ellenben egy ilyen Emlék Jogar nagyon értékes a számunkra.
- És miért kellettek mind a hárman ahhoz, hogy visszaszerezzenek EGY jogart? EGYETLEN EGY JOGART!? – folytatta faggatást.
- Hé! Elég már! – intette le a mellette álló. – Tudom, hogy még új vagy, úgyhogy legközelebb inkább fogd be és figyelj! Nincs semmi szükség arra, hogy vallassuk a saját embereinket – horkantott. - Ezért is utálom, amikor újoncokat osztanak be mellém! A kis buzgómócsingok minden egyes apróságon kiakadnak.
- Mi az, hogy minden egyes kis apróság!? – mondta felháborodva a buzgómócsing.
- Mennyezetről hulló jégcsapok? Komolyan??? Az Antarktiszon?! Tényleg, igazán gyanús – forgatta a szemeit. – Menjen csak tovább! Jobb, ha mielőbb elviszik ezeket az embereket a főhadiszállásra. Egész nap dolgoztak, ha végelgyengülésben meghalnak, akkor nem lesz szakértő segítségünk és a parancsnok őrjöngeni fog.
- De...
- Semmi de! – torkollta le az egyik a másikat. – Vagy talán azt akarod, hogy őrjöngjön a parancsnok??
- Nem, nem akarom – törődött bele, majd biccentett Rose felé.

Így végre már mind a hárman a hatalmas vaskapu másik oldalán állhattunk, miközben egy rakás nyáladzó és felettébb értelmesen vigyorgó felnőtt zombicsapat leste minden mozdulatunkat.