Enyhén fogalmazva, halálra rémültem.
Már a kezemben szorongattam az összes kulcsot, nálam volt egy csomó fontos irat a Kristály könyvéből, mégis éreztem, hogy most mindennek annyi.

- Ne! Engedjenek ki! – hajítottam neki idegességemben a harci bárdot a vasajtónak.
Már olyan közel voltam. Már majdnem sikerült!
- Rossz irány – suttogta egy hang a fülembe, majd hirtelen a földre taszított. A kulcsok csörömpölve hullottak ki a kezemből, akárcsak az Emlékjogarok.
Gyorsan az egyik jogar után kaptam, majd a tetején lévő kristálygömböt a támadóm felé szegeztem.
- Ha közelebb jössz, kitörlöm az összes emlékedet! Azt sem fogod tudni, hogy mi a neved!
- Ugyan, kérlek! – nevetett föl, majd egy gyors mozdulattal összetörte a kristálygömböt a jogar végén. – Ezek a vackok már régóta nem működnek. De ez viszont felvet egy igen jó kérdést – lépett közelebb hozzám, majd megragadott a pólómnál fogva és nekinyomott a falnak. – Mégis hogyan jutottál be a főirodába!? – Olyan közel hajolt hozzám, hogy a sötétben kirajzolódó kevéske arcvonásait is tisztán láttam.
- Te!? De hát bezártalak a cellámba! – rökönyödtem meg, ahogy felismertem a lányt.
- Ugyan, kérlek! Azt hitted, hogy ennyivel legyőzöl!? Nagyjából két percet nyertél vele, addig tartott, hogy kitörjem az ajtót a helyéről! Ha akarnám, a csontjaidat is ripityára törhetném a puszta két kezemmel! – mondta fenyegetően. – Egyedül azért nem találtam rád hamarabb, mert ilyen hatalmas ez a hely! De tudtam, hogy úgyis vissza fogsz jönni a kis barátocskáidért. Most pedig nyomás! – taszított rajtam, hogy odaférjen a vasajtóhoz.

Kinyitotta, majd a cellák felé vonszolt. Láttam, ahogy a Jessica melletti rácsos vaskapu teljesen ki van szakítva a helyéről. Nem értettem, hogy honnan volt akkora ereje, hogy kitörjön onnan. Ez lehetetlenség kéne hogy legyen!
De nem várta meg, hogy ezen sokat agyaljak. Belökött az egyik üres cellába, majd rám zárta azt.

- Meg ne próbálkozz valamivel, mert törött lábakkal viszlek el a parancsnoknak. Már így is késésben vagyunk! – mondta dühösen, majd visszafordult és eltűnt a folyosón. Valami azt súgta, hogy pillanatokon belül visszajön, úgyhogy gyorsan kellett cselekednem.
- Jessica! – kiáltottam át a lánynak izgatottan, aki most a velem szemben lévő cellában gubbasztott és a karját fájlalta. – Jól vagy? – kérdeztem, egy pillanatra elfelejtve, hogy mit is akartam.
- Jól, csak próbáltam megakadályozni, hogy kijusson, de nem sikerült – biccentett a kiszakított cellaajtó felé, miközben a csuklóját fájlalta. – Merre voltál? Gondolom nem sikerült megtalálni a kulcsokat.
- Ami azt illeti de, sikerült. Sőt, annál sokkal többet is – mondtam, miközben fél szememmel a folyosót lestem, hogy mikor jön vissza a lány. – Találtam két Emlékjogart a kóceráj főirodájában. És még néhány fontos iratot is – kezdtem előhalászni a zsebemből a belegyűrt lapokat.
- Egy Emlékjogart!? Vagyis kettőt!? – lépett kíváncsian közelebb a rácsokhoz Jessica. – Milyenek élőben? Milyen volt megfogni őket? Tényleg olyan fényesek? – árasztott el a kérdéseivel.
- Egyáltalán nem fénylettek, mert már nem működnek. Viszont ez mellékes – hessegettem el a gondolatot. – Az a lényeg, hogy van nálam néhány dolog, amit nem kaparinthatnak meg. Úgyhogy neked kell őket elrejtened.

A kezembe vettem a Kristály könyvének néhány kitépett lapját és az erődítmény kézzel rajzolt tervrajzait, majd kifűztem a nadrágomból a kötőmadzagot. Kivettem egy kulcsot a másik zsebemből, amit még gyorsan sikerült felkapnom a földről, mielőtt a lány nekitaszított volna a falnak. A kulcs köré tekertem a papírt, majd összekötöttem a madzaggal és egy jólirányzott dobással áthajítottam a kis csomagot Jessicához.

- Az a kulcs ha minden igaz, Daniel fából álló celláját nyitja, ugyanis ez az egy kulcs volt, ami fából készült. Azok a papírok pedig nagyon fontos iratok, közte néhány kezdetleges tervrajzzal is erről a helyről – mutattam a lány kezében tartott dolgokra.
- És mégis mit csináljak ezekkel? Dobjam bele a vödrömbe? – ráncolta a szemöldökét. – És mik ezek a firkák ezeken a lapokon? El sem lehet olvasni őket – bontotta ki a kis csomagot.
- Azok a legfontosabbak. Abból a könyvből valók, amit már említettem neked és Rose el tudja olvasni. El kell hozzá juttatnunk, úgyhogy jól rejtsd el! Nem találhatják meg!
- Várj csak... – simított végig a lány a sárgás papíron. – Ezekben mintha növényi rostokat éreznék.
- Komolyan!? – kaptam felé a tekintetemet. – Akkor ezek szerint fel tudod használni őket a képességeddel?
- Nem tudom. Ilyet még sosem csináltam. De az biztos, hogy valami miatt nem haltak még el teljesen, úgyhogy megér egy próbát. Nem úgy, mint az a hülye szoba, ott – bökött fejével a sok fémcella végében árválkodó fából készült börtönre, ahol Daniel raboskodott. – Azokban a gerendákban már egy csepp élet sincsen.
- Jó, akkor a papírban lévő rostok segítségével szabadítsd ki Danielt. Ő majd intézi a többi cellát! Szerezzétek vissza az ékszereiteket, aztán a tervrajzok segítségével meneküljetek el innen!
- De mégis hova meneküljünk? És nehogy azt hidd, hogy téged hátrahagyunk. Daniel úgysem hagyná!
- Már pedig ez az egyetlen lehetőség. Most velem lesznek elfoglalva, bármit is jelentsen ez. Így ez a legalkalmasabb pillanat, hogy kiszabaduljatok – mondtam kissé idegesen. – Nézzetek óvatosan körbe, hátha találtok valami támpontot, hogy hol lehetünk. Aztán nyomás!
- Ez őrültség – rázta a fejét a lány. – Ráadásul az ékszerem nélkül nem is tudom irányítani az erőmet. Mi van, ha felnyársalom saját magamat? – forgatta bizonytalanul kezei között a lapokat.
- Meg tudod csinálni. Csak jobban kell koncentrálnod, mint eddig bármikor – biccentettem. - Ezt nem igen mondtam már egy jó ideje, de bízom benned – mosolyodtam el halványan - és Daniel is bízik!

Éppen válaszolni akart valamit, mikor hirtelen meghallottuk, ahogy csörömpölve jön vissza a lány, mire Jessica gyorsan eldugta a kulcsot és a papírokat, majd visszavetődött a cellája sarkába.
A fegyveres lány egy új bilincset forgatott az ujján, majd kinyitotta a cellámat és kicserélte azzal, amit sikeresen elvágtam.
Ezért nyársaltam fel magam majdnem???
Ezután kiráncigált a folyosóra, ám ezúttal nem foglalkozott a cellám visszazárásával, egyenesen a felvonóhoz terelt. Belökött rajta, majd megnyomta a legalsó szint gombját.
Ebből már éreztem, hogy nem fog tetszeni, ami ezután következik.

~×~

Miután átkeltünk a jéghideg vízen, majd átgázoltunk a jeges havon, újból a sötét és nyirkos barlangrendszerekben találtam magamat, csakhogy ezúttal teljesen más útvonalon.
Az egyenetlen talajon apró csíkban állt a víz és a köveket kerülgetve kanyargott a végtelenségbe. Hatalmas alagutak szelték keresztbe-kasul a járatokat, ami már lassan kezdett hasonlítani egy labirintushoz.
Egy ponton mintha enyhe húzóerőt érzékeltem volna az egyik sötét alagútból, amelyben végighúzódott az a bizonyos vékony vízcsík, de a lány elkanyarodott előtte és teljesen másik irányba taszított.
Egy jó negyedóra elteltével elértünk a járat végéhez. Legalábbis úgy tűnt, mintha zsákutca volna, azonban ez is csak egy újabb elbűvölt kőajtó volt, ugyanis a lány érintésére hangosan odébb is gördült.
Hirtelen éles fény áradt ki a sötét járatba, de nem volt időm hozzászokni, a lány már vonszolt is maga után. Erősen tartotta az összebilincselt karjaimat, éreztem, hogy most már sokkal elővigyázatosabb velem.

- Na végre, hogy meghoztad! Már azt hittem, hogy valami történt! – szólalt meg azonnal a titokzatos nő, amint beléptünk a kőajtón.

Egy jókora csarnokszerű barlangba kerültem, melynek falából ugyanolyan fénytárasztó kristályok kandikáltak kifelé, akárcsak abban a teremben, ahol a csillagképek jogarait fedeztem fel.
Annyi volt csupán a különbség, hogy ebben a barlangban iszonyat hideg uralkodott, ami még a rámadott kabáton keresztül is jól érződött. Attól féltem, hogy megfagynak a füleim és egyszerűen leesnek a fejemről.
És ha nem lett volna elég az iszonyat hideg, valamiféle bizarr kőasztalt is kiszúrtam a nő mögött, amin különféle kések, tűk és egyéb nem túl szimpatikus eszközök sorakoztak.
A barlang bejáratánál 6, állig felfegyverkezett őrt számoltam, és még további hármat, akik a nő mellett álltak és engem vizslattak. A furcsa asztalnál kettő, fehérkabátos állt, akik fegyverek helyett védőszemüveget, kesztyűt és fekete kötényt viseltek.

- Történt néhány váratlan... esemény, de már minden a legnagyobb rendben van, parancsnok! – mondta a lány. - Meghoztam a foglyot. Kezdődhet a második fázis – Rántott rajtam egyet, majd elengedett. Erre hirtelen újból egy kőből készült karosszékben találtam magamat, amit a nő idézett alám villámgyorsan. A kezeimet és a lábaimat körbeölelte a kemény kő, mintha csak gyurma volna. Így még egy kicsit sem tudtam moccanni.

Ezután magához intette a lányt és váltottak néhány felettébb nyugtalanítónak tűnő szót, majd feszülten felém fordultak.

- Úgy hallom, sikerült tenned egy látogatást az irodámban – intett kezével a nő, majd a kőszék velem együtt felé lendült és tőle néhány centiméterre állapodott meg. – Ezen felül sikerült úgy járnod-kelned az erődben, hogy még csak senki észre sem vett, megszereztél két Emlékjogart és egy pótkulcsot az irodámból, majd kinyitottad a Cellaszint vasajtóját, hogy kiszabadítsd a barátaidat. Úgy tűnik, alábecsültelek – ragadta meg az államat, majd maga felé fordította. – De azt mondd meg nekem, hogy mégis honnan szerezted azt a bizonyos harci bárdot!? – Nézett egyenesen a szemembe. – Tudomásom szerint nincsen ilyem fegyver az erődítmény területén, de nálad mégis volt egy. Hol szerezted!?
- Mégis miféle... harci bárd? – nyögtem a szavakat, ugyanis szinte teljesen szétroppantotta már az állkapcsomat.
- Ne játszadozz velem, fiú! – dobbantott a lábával, mire feljebb kúszott testemen a hideg kőrétek. – Azt hallottam, hogy volt nálad egy középkorból származó, fekete harci bárd. HONNAN SZEREZTED!? – ismételte meg a kérdést, mire beleremegett az egész barlang, még a kristályok is halkan csörömpöltek.
- Nem... tudom – mondtam. – Csak úgy... találtam.
- Hazudsz! – engedte el az államat idegesen, majd vett egy mély levegőt. – Nem baj, nem számít – mosolyodott el nyájasan. - Úgyis az emlékeidet akarjuk helyreállítani és ha már benne vagyunk, szépen megnézzük azt is, hogyan jutottál be az irodámba és honnan szerezted azt a bárdot. De lehet, hogy egy kicsit fájni fog... – mondta nevetve, majd csettintett ujjaival.

A mögötte álló fehérkabátosok felvettek két kést a kőasztalról, melyek pengéi ugyanúgy fénylettek, akár korábban annak a mágikus folyónak a jégdarabja, amit sikeresen eltörtem.
Fenyegetően közeledtek felém, miközben az engem fogvatartó kőszék egyre kezdte elveszíteni eredeti alakját és úgy terjedt szét a testemen, mintha folyékony beton volna. Kifeszítette a végtagjaimat, belepte a számat, teljes mozdulatlanságra késztetett, még kiáltani sem tudtam.
A vér a fülemben lüktetett, miközben a szívem ezerrel vert. Verejtékezett a homlokom, de mégis nagyon fáztam.
A két alak mellém lépett, majd lassan hozzám érintették a fényes pengéket, mire minden izmom megfeszült. Egyikük a jobb karom felső részén, másikuk pedig a bal kézfejem felületén ejtett egy kisebb vágást, melyből azonnal kibuggyant a vér és amint a az hozzáért a pengékhez, nyomban sisteregni kezdtek. Az elmémet ellepték az eddig még soha nem látott emlékképek, miközben zúgott a fejem és több tucat különféle hang szólt hozzám minden irányból. Éreztem, hogy szétfeszül az agyam, de semmit sem tehettem ellene. Kiszolgáltatott voltam.

~×~

Fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi ideig tarthatott ez az egész. Azt sem tudtam, hogy hány sebet ejtettek rajtam. Csupán abban voltam biztos, hogy még élek, hiszen minden létező porcikám sajgott, és mentálisan is teljesen ki voltam merülve. Olyan érzésem volt, mintha valaki jól összeturmixolta volna a belsőmet, majd visszatöltötte volna a testembe.
Élő rongybabaként terültem el a földön, amint elengedett a rámgyógyuló kőtömeg. Homályosan láttam, és csak minden negyedik szót hallottam tisztán. Az érzékszerveim teljesen össze voltak zavarodva. Mintha mindegyikhez tartozna egy kábel, ami továbbítja az információt, csakhogy ezek a kábelek most összevissza voltak bekötve, hatalmas gabalyodást képezve az érzékeimen.
Ketten megradtak a hónom alatt és odébb vonszoltak a barlangban. Ezután nagy robajjal megnyílt előttem a talaj és egy kis, kerek sósvízű tó bukkant ki alóla.
Hiába akartam ellenkezni, nagyjából annyi erőm volt, mint egy vödör mosléknak és valószínűleg úgy is nézhettem ki. Teljesen ki voltam merülve, így nagyjából bármit csinálhattak velem, nem tudtam beleszólni.
Egyszerűen levették rólam a bilincseimet, majd a kabátomat és a csizmámat is. Ezután rám adtak valami furcsa szemkötőt és bedugták a fülemet is, hogy ne halljak semmit. Egy szál pólóban és nadrágban fektettek rá a vízre, mire én teljes pánikba estem. Azt hittem, hogy akkor és ott vakon és süketen megfagyok, majd elsüllyedek, ezzel beteljesítve az egyik legnagyobb félelmemet, de ehelyett csak ringatóztam a meglepően langyosnak mondható víz felszínén. Úgy feküdtem a tetején, mintha egy szimpla matrac volna. Nem süllyedtem bele, de nem is lebegtem felette. Olyan érzés volt, mintha súlytalan lennék és a levegőben repülnék. Egyik érzékszervemet sem tudtam segítségül hívni, így csupán a gondolataim maradtak: Biztos a sótartalom miatt nem süllyedtem le a víz alá... És valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem fagy be a mínusz ötven fokban a sok víz...
Nem tudtam, hogy mégis mi lehet velem a tervük és miért raktak rá a vízre, de végre úgy éreztem, hogy pihenhetek egy keveset. Már annyira ki voltam merülve, hogy képes lettem volna akaratomon kívül is ott elaludni mindenki előtt, ha nem nyilallt volna belém egy óriási fájdalom.
Épphogy lenyugtattam a pulzusomat, valami iszonyat forró ért hozzám, mire felordítottam és egy nagyon erős hőhullám tört rám.
Hirtelen felvillant előttem egy kép, ahogy 41 fokos lázzal fekszem otthon a kanapén, majd egyik pillanatról a másikra csökkenni kezd a láz.
Ezután hirtelen valami fagyosat érintettek a bőrömhöz, mire nyoma sem maradt a hőhullámnak, mintha kiszippantották volna.
Újabb emlékképek sejlettek fel, melyben éppen kézenfogva sétáltam apával a téli utcán, mikor az egyik épület tetejéről hatalmas mennyiségű hó zúdult felénk. De valamilyen furcsa oknál fogva, pont oda nem esett semmi, ahol mi álltunk. Csakis körénk.
Már ez a két furcsa emlék is elég volt ahhoz, hogy félájult állapotba kerüljek. Tényleg úgy éreztem, hogy az elmém egy vékony jéglemez, amin most felváltva ugrálnak és örömmel figyelik, ahogy egyre nagyobb és nagyobb repedések jelennek meg rajta.
Újabb és újabb forró, majd jeges tárgyakkal hívták elő belőlem az elfedett emlékeim, melyekre egy idő után már nem is tudtam koncentrálni, ugyanis minden kép egybemosódott. Mivel az összes érzékszervemet elnyomták, a tapintáson kívül, így sokkal intenzívebben éreztem minden egyes hozzám érintett felületet.

~×~

Nem igazán tudnám megmondani, hogy mikor és hogyan lett vége, ugyanis a következő pillanatban egy ahhoz hasonló cellában ébredtem fel, mint amilyen az erődben is volt.
Éreztem, hogy feldagadt mindkét bokám, valamint a szemem és a szám is. Lázam volt, mindenemet égési és fagyási sérülések borították, nem is beszélve a vágási sebek után rámszáradó vérről, ami szinte feketének hatott a kevés fényben.
Lassan körbenéztem a cellában, mire lüktető fájdalom áradt szét a testemben, de ez már szinte jól is esett a korábban átéltekhez képest.
A lábamnál valami fekete tálcát szúrtam ki, amin egy tálban zabkásaszerű, ételnek alig hívható, förmedvény gőzölgött. Más esetben meg sem fontoltam volna, hogy megegyem, de most, minden egyes apró kis morzsára szükségem volt.
Az ízét szerencsére nem éreztem, ellenben kellemesen felmelegített belülről. Nem akartam megtudni, hogy mégis mit tartalmazott, nekem elég volt annyi is, hogy nem halok éhen vagy fagyok meg egyedül a félhomályban.
Arrébb csúsztattam az üres tálat és a tálcát, majd a szememet dörzsölve próbáltam befogadni a környezetem látványát.
A cellám falai legalább 5 méter magasak voltak és mintha a vasrácsokat félig beleépítették volna egy jéghegybe, ugyanis az egyik fal teljes mértékben tömör jégből állt. Nem volt mennyezet, csupán a tátongó sötét barlang, ahonnan egyetlen halvány fénysugár vetült le a cella csontdermesztő kőpadlójának közepére.
Arrébb is húzódtam a fénytől, ugyanis nem akartam ennél is tisztábban látni a sérüléseimet. Tudtam, hogy mindegyik borzalmas látvány lehet, nem kellett hozzá látnom is őket, elég volt, hogy mindet éreztem.
Mindenfelől halkan visszhangzó csöpögést hallottam, mintha folyamatosan olvadna a cella, de aztán azzal a lendülettel vissza is fagyna a víz.
Ismét fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok és hogy hogyan kerültem oda. Azt sem tudtam, hogy vajon Jessicáéknak sikerült-e megszökniük, vagy hogy egyáltalán jön e valaha bármilyen felmentősereg értem.
Kezdtem feladni, hogy még egyszer az életben kijutok innen. Én mindent megtettem, amit csak tudtam. Kiszabadultam a börtönömből és menekülés helyett felkutattam a cellák kulcsait, mert ez volt a helyes döntés. Mindig igyekeztem helyesen dönteni, és ez lett a vége. Mindenben igyekeztem csak a jót látni és ez a hála érte...
Éreztem, ahogy a gondolataim nyomán egyre csak hullani kezdenek a könnyeim.
Próbáltam felidézni a régi boldog napokat, de nem tudtam. Minden egyes alkalommal éles fájdalom lepte el az elmémet, mintha kést forgatnának a fejemben.
Nem tudtam, hogy vajon képes leszek-e még valaha visszaemlékezni azokra a dolgokra, amiket úgy szerettem. Elveszettnek és tehetetlennek éreztem magamat, ami méginkább utat engedett a könnyeimnek.
Már szabályosan zokogtam a fájdalmamat, a kétségbeesésemet és a bánatomat összesűrítve, amik nem engedték, hogy szabaduljak.

Egyszer csak, mintha valami kellemes meleg rezgésre lettem volna figyelmes, bár a meggyötört testem simán be is csaphatott.
Érdeklődve füleltem, mire egy apró vízcsepp hullott a cellám padlójára, pont a fénysugár kellős közepére. Érdekes módon hosszan visszhangzott a fallakról, és mintha Rose-t hallottam volna suttogni az elmosódott hangok közül. Nem értettem, hogy mit mond, de annyira megörültem neki, hogy számításba sem vettem, hogy valószínűleg a korábbi kínszenvedés eredményeként, átvernek az érzékszerveim.

- Rose...? – kérdeztem elhaló hangon a semmibe bámulva.
Szabályosan meglepődtem, hogy milyen erőtlen a hangom. Mintha csak egy rekedt nyöszörgés volna.
- Tudom, hogy nem vagy itt... – folytattam beletörődve a dolgokba. – De, ha egyszer valaha is meghallassz, tudd, hogy mindig is testvéremnek tekintettelek. És nálad jobbat nem is kívánhattam volna – suttogtam magam elé, miközben próbáltam visszaemlékezni a gyerekkorunkra, de nem sikerült. – Kérlek, mondd meg anyáéknak, hogy sajnálom – folytattam szipogva. - Sajnálom, hogy nem tudtam helyrehozni a családi nevünk dicsőségét. És sajnálom, ha csalódást okoztam. És kérlek... kérlek mondd meg Nate-nek, hogy mindazok ellenére, ahogy elváltunk, én nagyon, nagyon szeretem.

A hiú remény után, miszerint Rose hallhat engem, fájdalmasan felsóhajtottam, mire azonnal egy köhögő roham tört rám és az orrom is folyni kezdett.
Ezek után már tényleg úgy éreztem, hogy nekem annyi.
Egyedül gubbasztottam egy jégveremben; szinte biztos, hogy tüdőgyulladást kaptam; olyan emlékeket ültettek belém, amelyeket soha nem is ismertem, és azokra pedig nem tudtam visszaemlékezni, amelyeket egész életemben ismertem.
Teljesen kimerítettek és összezúztak, mind fizikailag és mind pedig szellemileg. Elfáradtam.
Elegem volt a harcból, elegem volt a megpróbáltatásokból és ebből az egész kiválasztott dologból. Most már csak egy valamit akartam, mégpedig nyugodtan elaludni, fájdalomtól és érzelmektől mentesen. Csak békésen létezni a nagy semmiben és végre... végre levegőhöz jutni.