- Ez most komoly?! - rohan oda Walker Dorishoz szinte felháborodottan, amint meglátja, hogy egy nagyméretű dobozt vonszol befelé az ajtón.

Sammel egymásra vigyorogva nézünk le rájuk a létra tetejéről. Sokszor, ha nem a mi párjaink lennének, nem esne nehezünkre házasoknak nézni őket.

- Nyugi, bírom - böki oldalba a lány. - Még soká fogok szülni, nem kell hímes tojásként vigyázni rám. Egyébként sem emelgettem, csak behúztam a küszöbön, mert esőre áll, és nem akarom, hogy elázzon odakint.

- Dehogynem kell! Te vagy a mi hímes tojásunk - öleli magához, és megsimogatja a már láthatóan gömbölyödő hasát.

Még talán észre sem lehetne venni, ha nem ketten lennének, de így, hogy ikerbabák növekszenek odabent, négy hónap alatt olyan ijesztően nagyra nőtt Doris pocakja, mintha néhány héten belül szülni készülne. Pedig az még - mint ahogy a lány is mondta - messze van. Szerencsére. Mert nagyon kellenek még nekünk ezek a hónapok, hogy befejezzük a varázslatot, amitől a romhalmaz otthonná válik majd.

Walker nem viccelt tavaly, amikor a szomszéd házra azt mondta, ráfér egy alapos felújítás. Gyakorlatilag szó szerint, mert az alapon kívül nem sok mindent hagytunk érintetlenül. Még a falakat és a tetőt is javítani kellett, de mostanra legalább már kívülről készen van. Bent a csöveket és a vezetékeket teljesen kicseréltük, és a padlót is újraraktuk. A szobák nagyjából készen állnak arra, hogy berendezzék őket, de konyha még nem igazán van, csak egy-két szükséges dolog az üres, festékszagú helyiségben, mint hűtő, mikró, vízforraló, kávéfőző és egy kis villanyrezsó. Ezen kívül egyelőre a fürdőben is katasztrofális állapotok uralkodnak, úgyhogy inkább hozzánk jár át a gerlepár enni is és fürdeni is. De minden másért is. Többnyire csak aludni és persze romantikázni jönnek haza, mert a hálószobájuk legalább már készen van, az volt a legelső. De valójában úgy élünk együtt odaát, mint egy nagy család. Hiányozni is fog a nyüzsgés, ha végül teljesen átköltöznek. A mi házunk már tavaly kész lett, azután sem kellett sokat alakítani rajta, hogy ideköltöztem. A vendégszobát egyébként is Sam foglalta el a kezdetektől, de amióta Doris is bekerült a képbe, egyre kisebb lett a lakás. Amikor pedig kiderült, hogy úton vannak a babák is, rohamtempóban álltunk neki a másik háznak.

- Na akkor segíts felvinni, és kibontani a dobozokat! - nevet rá Doris a köré tekeredett pasimra, miközben megpaskolja a derekát, hogy eressze el végre.

- Nem arról volt szó, hogy ráér még, nem mostanában fogsz szülni…? - húzza fel pajkosan a szemöldökét Walker.

- Nem! - vágja rá. - Nagyon kíváncsi vagyok már a kiságyakra! - dörzsöli össze izgatottan a két tenyerét a lány, Sam pedig csak halkan felnevet, és visszafordul az étkezőasztal feletti lámpa kábeleihez.

Walker behozza a két kisebb dobozt is a verandáról, majd felkapja a nagyobbat, hogy felvigye a lépcsőn, a konyhaasztalon pedig épp ekkor csörren meg Doris mobilja. Visszafordul, hogy felvegye, de ahogy rápillant, már indul is kifelé a házból, hogy nyugodtan beszélhessen. Összevont szemöldökkel nézek kérdőn az öcsémre, ő azonban csak megvonja a vállát, és tovább kötögeti a kábeleket.

- Majd elmondja… - dörmögi, amikor látja rajtam, hogy még mindig furcsán nézek felé.

- Persze - bólintok gyorsan, és a kezembe veszem a fúrót, hogy az utolsó lyukat is a helyére tegyem. - Nem feltételeztem, hogy titkolózna.

- Mitől fagyott így meg a levegő fél perc alatt? - lép a létra mellé Walker abban a pillanatban, hogy rájövök, nem is jó szerszám van a kezemben. - És hova lett a kismamink?

- Telefonál - felelek, és sietve témát is váltok. - Ideadnád a másik fúrószárat? - mutatok az asztalon fekvő kellékek felé, ő pedig azonnal nyúl is érte, hogy feladja. 

- Jody hívott - totyog vissza a házba Doris. - Kellene neki egy fiú. Vagy kettő…

- Miről van szó? - kérdem azonnal, és a plafonba nyomom a tiplit, aztán pedig Sam odailleszti a lámpát, hogy felcsavarozhassam. - Felkapcsolod, bébi? - szólok le a szerelmemnek, majd büszkén nézek az öcsémre, ahogy világítani kezd. Elégedetten összecsapom a kezeimet, aztán elindulok lefelé.

- Farkasok… - fintorodik el a lány, és a derekát fájlalva leül egy székre. - Istentelenül szívesen mennék én is - morogja maga elé.  

Együttérzőn nézünk rá, de mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez a közeljövőben nem fog megtörténni. Talán ez lesz a legnehezebb neki az anyaságban, hogy megtanulja elengedni a témát, és a családra fókuszálni, hogy ne úgy nőjenek fel a gyerekek, ahogy - Walker kivételével - mi mindannyian. Sem Sam, sem pedig Doris nem akarják burokban nevelni őket, de vadásznak sem. Az arany középutat megtalálni pedig nagyon nehéz lesz, ha egyáltalán lehetséges.

- Írd meg neki, hogy egy órán belül indulunk Deannel - lépked le a fokokon utánam az öcsém is, aztán odalép az előreláthatóan karácsonyi ajándékként születendő gyermekei anyja mellé, hogy a feje tetejére adjon egy puszit.

- Miért te? - pillant Walker értetlenül Samre, aztán Dorisra is, miközben mögém sétál és a derekam köré fonja a karját, majd az állát is a vállamra támasztja.

- Ne aggódj, sheriff, néhány hónap múlva egy ilyen hívásra teljesen más lesz a válaszom… - nevet fel az öcsém.

- Remélem is - mosolyog fel rá a lány, és a combjai köré fonja az egyik karját, a fejét pedig a csípőjének dönti.

Az utóbbi időben egyre kevesebbet vadászunk. Vagy mondjuk inkább, nem keressük a bajt. Ha megtalál, akkor persze nem hátrálunk meg, amikor Donna vagy Jody hív, azonnal ott vagyunk nekik.

- Egy-két nap. Cordi vigyáz rád, oké? - simogatja meg Sam a lány arcát, és ahogy a vállamon halkan felhorkan a szóban forgó testőrség, pontosan tudom, mire gondol: Dorisnak semmi szüksége védelemre.

- Persze - mosolyodik el azért mégis Sam felé válaszul a lány, de rögtön azután olyan csibészül néz rá a szerelmemre, hogy akár féltékeny is lehetnék. Persze nem vagyok. Örülök, hogy ilyen jóban vannak, és szavak nélkül is értik egymást. Hogy ugyanúgy, ahogyan mi ott vagyunk egymásnak Sammel cinkostársnak, ők is ott vannak egymásnak.

Miközben a szerszámokat kezdem pakolgatni az asztalról, valami azért mégis felötlik bennem.

- Miért téged hívott? Minket nem ért el? - kérdem meg félvállról Dorist.

- Szerinted? Engedélyt kért… - nevet fel Walker, Doristól pedig megint kap egy szavak nélküli telepatikus üzenetet. Mintha valami óriási titkot árult volna el, és a lány a kivégzését latolgatná érte.

Csak elvigyorodok, Sam pedig grimaszolva pillant ránk, de nem szól egyetlen szót sem. Szereti ezt a lányt, és egyáltalán nem zavarja, ha néha egy kicsit ő viseli a nadrágot. És ami egyértelmű, hogy Doris is viszont szereti. Mindenki boldog, mint valami mesében. Attól eltekintve, hogy a szörnyek még mindig odakint járják az utcákat. Addig pedig nincs igazi happy end, amíg a világunkat terrorizálják.

Néhány hónappal azután, hogy gyakorlatilag ide költöztünk, egy vadászat alkalmával találkoztunk a huszonnégy éves Dorisszal és az öt évvel fiatalabb kisöccsével, akik mint később kiderült, ugyanúgy mint mi Sammel, vadászcsalád árvái voltak. Szerencsétlen találkozás volt, mert egy falkára vadászva mindannyian vérfarkasnak hittük a másikat, ezért majdnem végeztünk is egymással. Doris testvérét épp az egyik agyaras tépte szét, amikor leterítette a szukát, aztán pedig ahogy Sam is megjelent, a lány reflexből azonnal rálőtt. A mai napig szégyellem magam azért, amekkorát behúztam neki akkor. Végül - persze Doris öccsének elvesztésétől eltekintve, amit mindenkinél jobban át tudok érezni - minden jól alakult. Bűntudattal telve járt át Samhez heteken át ápolni őt, amíg teljesen fel nem épült, az öcsém pedig eközben a lány lelkét ápolgatta. Azt pedig nem is vette észre, hogy mindemellett a saját lelkének is milyen jót tett, hogy valakivel őszintén beszélhetett a családunkat sújtó átokról, amit a sárgaszemű démon jelentett. Mesélt anyánkról, apánkról, és ami alaposan meglepett, még a volt barátnőjéről, Jessicáról is. Kiderült, mennyire sok közös van bennük. Nem kellett sok idő nekik, hogy rájöjjenek, egymásnak lettek teremtve. Talán nem úgy, ahogyan Walker és én, de újra bebizonyosodott az elméletem, hogy egy vadász mellett csakis egy másik vadász képes megmaradni. Még ha le is nyugszunk, és úgy döntünk, nem fogja az életünk száz százalékát a vadászat kitenni többé, akkor sem alkalmas egy civil mellénk társnak. Mellénk olyan kell, aki minden gondolatunkat megérti. És minden rezdülésünkre azonnal válaszol. Mint Walker. És most már Doris is.

- Megyek, lemosom magamról a téglaport, mielőtt elindulunk - nézek a pasimra, és biztos vagyok benne, hogy érti a célzást.

- Oké, mi addig összeütünk valamit gyorsan, hogy egyetek is. Cordi, segítesz? - mosolyog rá Doris, ő pedig hirtelen teljesen elvörösödik, és kettőnk közt kapkodja zavartan a tekintetét.

- Én… öhm… - makogja válasz helyett, én pedig bár szívesen nézném tovább a kínzását, amiről pontosan tudom, hogy a lány szándékosan csinálja, elindulok az ajtó felé. - Persze, segítek - feleli végül lemondóan, egészen halkan.

- Látnod kéne most magadat! - tör ki a harsány nevetés Dorisból. - Menj már! - csapja nyakon egy konyharuhával. - Kapd el a zuhany alatt, mielőtt lelép két örökkévalósággal is felérő napra… te függő!

- Imádlak! - feleli izgatottan, és mielőtt kilépek az ajtón, még hallom, ahogy egy nagy puszi cuppan a lány arcán, aztán már csak azt érzékelem, ahogy az udvaron egy óriás hátulról rám vetődik.

- Megkaptad az engedélyt? - húzom fel a szemöldököm, szándékosan az előző, Samet froclizó szavait használva, ahogy magam felé fordítom.

- Meg - ölti ki a nyelvét, amire aztán nagyon gyorsan csapok le, hogy a számba szívjam.

- Helyes - morgom az ajkai közé, és a fenekét markolva toloncolom el a szomszéd házig, miközben úgy csókolom, mintha nem is csak egy-két napra tervezném itthagyni.

Még mindig képtelen vagyok betelni vele. Lassan másfél év telt el, amióta megismertem, és még mindig olyan elsöprő vágy tör rám minden egyes alkalommal, amikor csak ránézek, mint az első együtt töltött heteinkben. Nem halványul, nem fakul, csak mélyül az érzés. Ha néhanapján még eszembe jut Zachariah, már egyáltalán nem érzem a mardosó dühöt, inkább csak mosolygok magamban. Mosolygok, amiért akaratlanul olyan ajándékot adott nekem, amilyenről soha még csak álmodni sem mertem volna.

______________________________________

Éés itt a vége. Most már tényleg. Már most nagyon hiányzik.
Köszönöm a kitartásotokat és a sok kedves szót, amit egy ilyen furcsa ötlet kaphatott! Most már tényleg úgy érzem, bármit írhatok, amit csak szeretnék, mert lesz aki elolvassa, és ez nagyon nagy szó! ❤️
Hogy mivel, azt még nem tudom, de hamarosan biztosan jelentkezem! Nagy ölelés mindenkinek, aki idáig eljutott.

~C.