- Csipkerózsika, ideje indulnom… - ébresztgetem finoman, és az érintesemre azonnal megmozdul.

- Mmm… szándékosan sosem tudnék így elaludni fényes nappal - motyogja álmosan. - Mit tettél velem, Dean? - mosolyog még mindig lehunyt szemekkel, mint egy elégedett csecsemő, aki teleette magát, és egyáltalán nem érdekli az ágyán túl a világ többi része.

- Mit? Ha már most nem emlékszel, az elég nagy baj - piszkálódok, de a bárgyú vigyort képtelen vagyok levakarni az arcomról.

Lassan felemeli a pilláit, sóhajtozva a szemembe néz, és a szája felfelé kunkorodó sarkának rezdüléseiből látom, hogy épp végigpörgeti magában az eseményeket.

- Sosem fogom elfelejteni - suttogja, ahogy egy láthatatlan rózsaszínű szemüvegen keresztül pislog rám. Hát a halálnál is biztosabb, hogy én sem fogom őt soha az életben elfelejteni.

Finom érintésekkel arrébb rendezem a tincseit, aztán megpuszilom a homlokát. Mindketten tudjuk, hogy ez már a búcsú előszele.

- Ha majd erre visz az utad néhanapján, meglátogatsz? - kérdi, és egy halvány csókot lehel a párnaként is jó szolgálatot tett bicepszemre, aztán közelebb fészkeli magát, és az orrát édesen az állkapocscsontomnak nyomja. A mellkasomon fekvő meleg tenyere felkúszik a nyakamra, és az ujjaival cirógatni kezd a fülem mögött. Felsóhajtok az érzésre, és egy pillanatra lehunyom a szemem.

Bárcsak visszajöhetnék, amikor csak szükségem van egy ilyen érintésre. Tudom, hogy azt várja, fordítsam felé a fejem, és újra csókolózzunk. Képzeljük azt, hogy nem számít, hány óra van, és szeretkezzünk újra. De nem teszem meg. Hosszú másodpercekig gondolkodom a válaszon, és végül arra jutok, hogy nem fogok hazudni neki.

- Nem hiszem - csóválom meg a fejem komor arccal egy mély sóhaj után.

- Értem - bólint, a cirógatás a nyakamon megakad, és szinte hallom, ahogy kihagy egy ütemet a szíve. Vagy talán a sajátomat hallottam. Egy nehézkeset nyel, de nem emeli fel a fejét a vállamról. 

- Nem, nem érted. Nem tudhatja meg senki azt, ami köztünk történt - jelentem ki egyértelműen, és finoman kihúzom alóla a karomat.

- Ne aggódj, nem mondom el senkinek! Én sem verem nagydobra, hogy… - kezdené magyarázni a szivárványos zászlótól indulva, a tisztes családapa imidzsen át, ki tudja merre, de közbevágok.

- Félreértesz. Nem azért, mert férfi vagy. Nőhöz sem megyek vissza - ráncolom a homlokom.

Feltámaszkodik a könyökére, és kíváncsian figyel, aztán grimaszolva megböki az oldalam a mutatóujjával.

- Dean, olyan nincs, hogy valaki csak egyéjszakás kalandokra van tervezve… - ironizál, és még egy mosolykezdemény is újra kiül az ajkaira. Ezek szerint még mindig nem érti. Nem erre terveztek. És nem is én választottam. Tetszik vagy sem, ezzel kell együtt élnem, ha nem akarok lépten-nyomon ártatlan hullákat hagyni magam után. Amikor nem felelek, homlokráncolva folytatja. - Nem túl gyerekes ez az egy ágyba nem fekszünk be kétszer hozzáállás? Nem az életedet kérem, csak néha egy-két üres órádat.

- Ha vadásznál, tudnád, miért mondom. Egyáltalán nem gyerekes indíttatásból - ingatom a fejem, és elsötétül a tekintetem, ahogy a távolba nézek. - Ezek a dögök megtalálnak mindent és mindenkit, aki egy kicsit is fontos neked. Először csak zsarolnak velük, aztán szépen lassan megkínozzák és egyesével elpusztítják őket, amíg meg nem adod nekik, amit akarnak. Ha van valakid, sebezhető vagy, könnyen fogást találnak rajtad. És én ezt többé nem engedem nekik - fejtem ki, hogy érthető legyek.

Pontosan tudom, hogy ha egy gonosz számára kiderülne, mi történt ma köztünk, és megpróbálná felhasználni ellenem, már most is képes lennék szinte bármit megtenni azért, hogy ne essen baja. Pedig még alig ismerem. Nem jöhetek ide vissza soha többé, mert azzal aláírnám, és sokszorosítva a világ összes szörnye elé hajítanám a halálos ítéletét.

- Tudok magamra vigyázni. Alapjáraton is - vonja meg a vállát. - A te tudásoddal meg én leszek Superman - nevet fel, és a térdét a lábaimra csúsztatja, hogy rám másszon, de fejcsóválva letolom magamról.

- És a gyerekeid, a szüleid, a barátaid? Ők is tudnak? - vágok vissza keményen, és dühösen összevonom a szemöldököm. Dühös vagyok a szörnyekre. Az életemre. Az egész világra. Csak remélem, hogy egyszer majd rájön, nem rá voltam dühös. De most el kell mennem. - Egy vadásznak nincsen családja. Nincs élete. A szörnyeké az egész élete! Ha belekevered magad, a gyerekeidet is belekevered, és hidd el nekem, nem jó így felnőni. Én végigcsináltam, és senkinek sem kívánom - ingatom meg a fejem határozottan, ő pedig csak néz rám szinte sokkoltan, és nem tud mit felelni.

Felkelek mellőle, és felhúzom a padlóra dobott alsóm, mielőtt a mosdóba mennék. Ráülök a lehajtott vécédeszkára, a térdeimre könyöklök, és a tenyerembe temetem az arcom. Amilyen jól éreztem magam még néhány perccel ezelőtt, most pontosan annyira vagyok rosszul.

- Hé, ne haragudj - dugja be a fejét az ajtón, és amikor látja rajtam, hogy nem fogok hozzávágni semmit, be is jön. - Igazad van - dönti a hátát az ajtónak, és tisztes távolból figyel.

Némán bólintok, aztán egy mély sóhaj kíséretében felállok, és odalépek mellé. Nem őt akarom bántani, csak megvédeni akarom. Éreznie kell. A dereka köré fonom a karjaim, és a vállára hajtom a fejem. Lehunyom a szemem, és magamhoz szorítom. Kiélvezem még egyszer az izmos hátát az ujjaim alatt, rászorítok a kőkemény bicepszére, aztán mélyen beszívom a bőre illatát, és a nyakába csókolok.

- Nem akarom ezt neked. Még ha csak te lennél… - kezdem el, de valójában alaposan végiggondolva még akkor sem, mert fogalmam sincs, hogy tudnám ezt beadni Samnek. Valószínűleg sehogy. Abban a pillanatban hagyna magamra örökre, amikor meglátná őt. És teljesen érthető lenne a döntése. Mégis ki tolerálná azt, hogy a saját testvére a hasonmásával hempereg? Senki. - De ártatlan kölykökkel nem tehetjük ezt - rázom a fejem határozottan úgy, hogy a homlokom a nyakhajlatába van támasztva, a kezeim pedig a derekát fonják körül.

A tarkómra siklik a két óriási lapát tenyere, és válasz helyett csak felemeli a fejem, majd megcsókol. Lassan és gyengéden. Úgy, hogy magamban azt kívánom, bárcsak ne kellene abbahagynia. Elmúlt a hevessége, ez már teljesen más, mint az eddigi sürgető csókjai. Ebbe a szívem is belesajdul.

- Kiviszel a dzsiphez? - kérdi halkan, miután elvált a számtól.

- Persze - bólintok, és elkezdem összeszedni a ruháinkat a lakás különböző pontjairól. A sajátjait a kezébe adom, az enyémeket pedig magamra veszem, és két percen belül már a kocsimban ülünk.

- Sajnálom, hogy így kell elmennem - mondom ki az igazat, még mielőtt beindítom a motort.

- Nálam nem jobban… - húzza el a száját. - Látod azt a lovat? A feketét - mutat a karám felé. - Őt adtam volna neked, ha elviszlek lovagolni. Imádtad volna. Elbújhattunk volna minden elől…

- Ne csináld ezt - ingatom a fejem. - Ne hidd, hogy nem elég nehéz már így is.

- Nem kell, hogy megtudják… csak néha… - kezdi el, és a szemei szinte könyörögnek azért, hogy titokban újra láthasson. Nem értem. Mivel tettem ekkora benyomást rá?

- Nem kockáztathatunk - rázom meg a fejem, megszorítom a combját, aztán felbőgetem a motort. - Miattad. És főképp a gyerekek miatt.

Nincs fél mérföld az út, simán megtehette volna gyalog is, de képtelen volt elengedni. Megint újraéled bennem a gyanú, hogy talán mégsem teljesen normális az, ahogy az utamba fújta őt a szél. Ennyire ragaszkodni valakihez, akit két napja ismersz - ráadásul elég csúnyán indult az ismeretség -, nem egészséges. Talán ő nem szörnyeteg, de mi van, ha az, aki vagy ami mögötte áll, az igen? Talán ő nem is tud róla. Talán csak egy eszköz. Mi van, ha szüksége lesz rám, ha megtudja, mi folyik itt?

Lefékezek a dzsip mellett, és felé fordulok. A kezeim közé fogom az arcát, és felé hajolok egy búcsúcsókra. A két tenyerét a kezeimre fekteti, és lehunyt szemmel adja át magát nekem utoljára.

- Az FBI-os számom megvan. Ha segítségre van szükséged, azon többnyire el tudsz érni - suttogom a szájára. - De ne legyen szükséged rám. Ne fuss bele olyasmibe, amihez én kellenék. Éld az életed, és mindenek előtt nagyon vigyázz a családodra.

Csak bólogat, de nem ereszt el.

- Menj - húzom ki a kezeimet az övéi alól. - Ha a gyerekeid meglátnak egy pasival enyelegni valami idegen kocsiban, magyarázkodhatsz egész hátralévő életedben - húzom fel a szemöldököm, mire halványan elmosolyodik. Felsóhajt, és kinyitja az ajtót. Egyetlen szó nélkül. A finom nyögések, amik a számban haltak el, miközben csókoltam, voltak az egyedüli hangok tőle, amióta beindítottam a motort. Még egyszer felém néz, a combomra teszi a kezét, aztán bólint egyet, és kiszáll a kocsiból.

*

Amikor visszaérek a motelba, Sam összepakolt cuccokkal vár, és ül az ágyon.

- Hogy gondolod, hogy órákra lelépsz, és lenémítod a telefonod? Fogalmam sem volt, hol keresselek… - bámul maga elé, és a matrac szélét szorongatja olyan erősen, hogy már elfehéredtek az ujjvégei.

- Bocs - vetem oda, mert semmi kedvem ott folytatni a vitát, ahol abbahagytuk, amikor pont emiatt húztam el innen. Nos, többnyire emiatt…

- Bocs? Bocs?! - áll fel lassan, és ahogy kimérten közelít felém, egészen ijesztő. - Egy kurva vámpírfészket mészároltál le ma, nélkülem, honnan tudhatnám, hogy nem maradt valahogy egy dög mégis, amelyik elkapott? Még csak azt sem tudom, pontosan hol volt a fészek! Miért csinálod ezt, Dean? - áll meg egészen közel hozzám, sötéten örvénylő tekintettel, én pedig a falhoz hátrálok.

- Nem gondolkoztam. Ne haragudj, igazad van - húzom el a szám sarkát, és rásimulok a lambériára. Ha tehetném, most át is olvadnék rajta, és eltűnnék a szomszéd szobában. - Tudod, hogy ha elterelődik a figyelmem…

- Elterelték a figyelmed? - nevet fel gúnyosan. - A tegnap esti elterelés nem volt elég? Szedd össze magad, mert ha ennyire semmibe veszel, egyszercsak lelépek, hogy ne kelljen senkihez igazodnod! - böki meg kétszer is olyan erővel a mutatóujjával a mellkasomat, mintha csavarhúzóval kínoznának. Aztán összeráncolja a homlokát, amikor a nyakamra pillant. Lehúzza a póló anyagát, és szörnyülködve fordít hátat a fognyomok láttán. - Jézusom… - leheli, és egy lemondó fejcsóválással visszaindul a táskájához.

- Nem mész el… - csóválom a fejem hitetlenkedve. - Most már tényleg csak mi vagyunk egymásnak - motyogom, de nem reagál. - Sam! - kiáltok rá, mire visszafordul felém, és leül az ágyára. - Hozok enni, oké? Valami csajos kaját, amit szeretsz - ajánlom fel, és mellé lépek. Tudom, hogy kétségbeesett az arcom, és azt remélem annak ellenére, hogy sosem mondom ki, valahogyan mégiscsak érzi, hogy ő jelent nekem mindent, és ha a mindent elveszik az embertől, onnantól semminek sincs értelme. Megszorítom a vállát, ahogy feszülten ül ott a táskájába lógó kézzel. Ez mindig hat. Sóhajt egy nagyot, és megforgatja a szemeit. - Ne haragudj. Tényleg hülye voltam. Megint. Ez a város kicsinál… - próbálom menteni a helyzetet, mert most tényleg nagyon megijesztett. Ez nem csak egy hiszti, komolyan gondolta, hogy talán jobb lenne neki nélkülem. Neki lehet. De én mégis mi a fenét csinálnék nélküle? Nem hagyhat magamra.

Bólogat, de csak azért, hogy hagyjam már abba a sorozatos bocsánatkérést, az arcán viszont látom, hogy ezt nem fogja egyhamar elfelejteni. Nem a bocsánatkérés elfogadását jelenti ez a bólogatás, inkább annak a kétséget kizáró megerősítését, hogy igen, hülye voltam.

- Akkor jöhet a kaja? - kérdem meg halkan.

- Majd eszünk útközben. Pakolj - utasít, ahogy ritkán szokott, aztán lerázza magáról a kezem, feláll az ágyról, fogja a táskáját, és kimegy a kocsihoz, de még előtte néhány szóra visszafordul. - Találtam egy ügyet. Legalábbis annak tűnik. Megyünk.

Lassan, és valamiért nagyon nem szívesen teszem, amit kér. Elteszem a párna alól a kést és a pisztolyt, néhány elszórt szennyes ruhát bedobok a többi közé, de ezúttal nyilvánvalóan nem sugárzik rólam a lelkesedés, amiért újabb szörnyek tűntek el a térképről, és újabb ügyet hagyhatunk magunk mögött. Nem tudom, miért húzom az időt, egyszerűen csak azt érzem, nem akarok még elindulni. Amikor visszajön, kiskutya szemekkel nézek fel rá.

- Ki van fizetve az éjszaka, miért nem maradunk? - kérdem óvatosan, vigyázva, hogy ne indítsam be újra a visszaszámlálást az időzített bombán, ha már egyszer sikeresen leállítottam.

- Miért maradnánk? - vonja össze a szemöldökét. Persze, nem érti. Sosem maradunk. Bármilyen fáradtak is vagyunk, sosem okoz gondot államokon keresztül vezetni fél éjszaka, ha van hova. - Az ügy lezárva, nem?

- De - bólintok kelletlenül. - Csak fáradt vagyok, legalább pár órát pihenjünk - nyafogom, amivel újra kivágom nála a biztosítékot.

- Órákig hemperegni nem voltal fáradt! - támad nekem, és felkapja a földről a félig bepakolt táskámat, aztán dühösen levágja elém az ágyra. Újra villogni kezdenek a piros számok, és ha nem vigyázok, a visszaszámlálás is hamarosan folytatódik. Ha Crowley most látna minket, biztosan megjegyezné, hogy féltékeny, mintha a feleségem lenne. - Pakolj. Vezetek. Eszünk útközben. Alszol a kocsiban - jelenti ki tőmondatokban, és mostanra már érzem, hogy hiába mondanék ellent, ma minden úgy lesz, ahogy ő elrendeli. És ha kell, nélkülem indul el. Pontosan tudom, mennyire feszítettem túl a húrt a titkolózással és azzal, hogy kihagytam őt, amiből csak tudtam, és ezért szinte fejvesztve menekülne innen, hogy hagyjuk végre magunk mögött ezt az elátkozott várost, és adjunk esélyt annak, hogy visszatérhessen minden a régi kerékvágásba. Talán nem is igazi ügy, amiről beszél, csak inkább kapaszkodik egy szalmaszálba, mintsem itt maradjon. Én pedig úgy döntök, ezúttal jobban teszem, ha behúzom fülem-farkam, és egy-egy tiszta alsó, póló és zokni kivételével beledobálom a cuccokat az éjjeliszekrényről is, aztán engedelmesen a kezébe adom a táskát.

- Legalább lezuhanyozhatok? Azt nem tudok útközben - dörmögöm kezemben a váltás ruhákkal, és válaszként csak durcásan a fürdő ajtaja felé int a fejével, ami mögött azonnal el is tűnök, amíg ő kiviszi az én táskámat is a kocsiba.

Megfürödtem, félig már fel is öltöztem, és épp a karmolás- és fognyomokat vizsgálgatom magamon a tükörben, amikor éktelen zajt, majd különböző hangsúllyal, egymás után legalább háromszor a nevemet hallom kintről. Azonnal kirohanok, de arra a látványra, ami fogad, nem vagyok felkészülve. A padlón fekszik Walker, Sam pedig rajta térdel, és a kést elszántan szorítja a torkához.

--------------------------------

Booom! Na, mekkorát szólt a bomba? ;)
Mindenki arra várt, hogy Sam és Walker találkozzanak. Így gondoltátok? XD