Percek óta nézünk farkasszemet az utcai lámpák gyér fényénél, és még mindig nem tudom, a tőrömet húzzam elő, vagy egyszerűen csak fordítsak hátat, és induljak el a motelba.

- Már a kezdetektől úgy nézel rám, mint aki fél tőlem. És tekintve, hogy eléggé kemény fiúnak tűnsz, aki nem ijed meg akárkitől, és még csak nem is ismersz, erre nem sok ésszerű magyarázatot találtam. Pedig kerestem, hidd el - fejti ki egészen nyugodtan, miután megelégelte a csendet.

Nem mondhatnám, hogy pontosan értem. De azt biztosan nem szeretem, ha valaki félősnek nevez. Ennél messzebb nem is lőhetett volna a céltábla közepétől.

- Mi van, ha ez nem félelem, amit látsz? Egyszerűen csak tapasztalatból tudom, hogy jobb, ha tartom a távolságot a szörnyektől... - morgom, és bár lassan kezdenek zsibbadni, a karjaimat még mindig kifeszítve tartom, ahogy a felkarjaira markolok.

- Én lennék a szörnyed? - kérdi meglepően gyengéd hangon, és csodálkozva felhúzza a szemöldökét, ezt a darabot pedig megint nehezemre esik a helyére illeszteni a teljes képben. Elgondolkodva pásztázza végig tekintetével az arcomat, a számon többször is elidőzve, és végül egészen halkan folytatja. - Vagy talán a saját szörnyeteged jelenlétét érzed, ami sokkal közelebb szeretne lenni hozzám, mint az eszed azt hagyná.

- Miről beszélsz? - rándul grimaszba az arcom, és ezer dolog tódul az agyamba, amit tettem és megbántam, vagy egyszerűen csak tudom, hogy meg kellett tennem, ennek ellenére nem vagyok büszke rájuk. Minden eszembe jut, ami miatt szörnyetegnek nevezhet. De hiába töröm a fejem, nem jövök rá arra a konkrét esetre, amire utalhat. Túl kevés még a részlet ahhoz, hogy tisztán lássak. A szorításom meglazul, amit azonnal kihasznál, hogy két gyors lépéssel a téglafalnak taszítson.

- Te miről beszélsz, Dean? - kérdi egészen mély hangon, az arcomhoz közel hajolva, én pedig a kabátomban lapuló kés markolata fölé emelem a jobb kezem. - Nem mondhatnám, hogy tökéletesen értelek. Mit szeretnél?

- Azt, hogy terítsd ki végre a kártyáid! Egész este csak játszottál, hadd lássam, ki vagy! - kiabálok rá frusztráltan, mert az egész szituáció kezd furcsán elbaszott és érthetetlen lenni, de válaszul olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok. Mintha nem néhány perccel ezelőtt egyeztünk volna meg abban, hogy jobban jár, ha engem nem próbál lefogni, megragadja a csuklóimat, és a fejem mellett falnak nyomja őket, veszélyesen eltávolítva a fogásom közeléből a tőrt, és csak azért nem tartottam ellent, mert mindeközben teljesen lesokkolt, ahogy a testemre simult, és a szájával az ajkaimra tapadt. Így talán még sosem lepett meg egyetlen fenevad sem. És talán sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott senkinek és semminek a karmai közt. Már a csontjaimban érzem a vesztem. Túl óvatlan voltam, valami csápra, méregfullánkra, pengeéles fogakra, vagy bármi hasonlóra számítok, amivel aztán széttép vagy felfal, de amikor csak a nyelve hegyét érzem meg az ajkaimon, még inkább megdöbbent az egész. A pillanatnyi megkönnyebbüléstől felsóhajtok, amit teljesen félreértve biztatásnak vesz, és az egyik térdét a combjaim közé simítja, amivel még jobban felkavar, a levegőm bent reked, és elnyílnak az ajkaim. A testem szinte lebénul, és csak azon jár az agyam, hogy nem tudnék elmenekülni. Nagyobb nálam, és minden bizonnyal jóval erősebb is. Még ha csak egyszerű ember lenne, akkor is. Ha pedig több annál... esélyem sincs egy ökölharcban. Kőkemények az izmai, az ujjaimnak épp csak néhány perce volt szerencséje hozzájuk.

Csak hagyom magam, próbálom használni a fejem, miközben várom, hogy mi fog történni, hol találhatok egy kiskaput, de ő továbbra is csak csókol, és már a nyelvével is a számba furakodott. De hiába próbálok, képtelen vagyok gondolkodni, minden szó és kép az agyamban egy összevisszaság, nem vagyok képes értelmezhető sorrendbe tenni őket, amíg így letaglózza az érzékeimet. Egyszerűen nem értem, mi történik. De azt tudom, hogy nagyon erős, és úgy nyom a falnak, hogy arra jutok, talán az egyetlen esélyem az, ha belemegyek a játékba, és valahogy közben elgyengítem vagy kijátszom. Csak épp nem vagyok túl gyakorlott ebben, emellett nagyon is vesztésre állok a ki gyengíti el kit játékban. Talán vissza kellene csókolnom, talán fordítani kellene azon, hogy ő szorít a téglafalnak. Ehhez azonban szükségem lenne az izmaim feletti rendelkezési képességemre, ami valahol menet közben elveszett.

Eszembe jut, amikor tizenhat évesen beleestem egy srácba az épp aktuális ideiglenes sulimban. Akkor csókolóztam utoljára fiúval. Bár a lázadó énem akkor minden percét imádta, nem lett szép vége a dolognak. Hagytam is a fenébe a kísérletezgetést, úgy tűnt a csajokkal sokkal egyszerűbb minden. Azt hiszem, nem épp erre kellett volna gondolnom, mert csak még feszültebb lettem tőle. De mit csináljak, amikor a borostája megállás nélkül karcolja a bőröm? Nem egy megszokott érzés az elmúlt húsz évemben.

- Azt hiszem, a szörnyed megijedt az enyémtől - ereszt el pont olyan váratlanul, ahogy megragadott, és kedvesen elmosolyodik. Ha nem azt próbálnám kitalálni, milyen dög szorongat épp, hanem csak egy egyszerű halandót látnék magam előtt, pontosan tudnám, hogy arra céloz, mennyire nem élvezetes egy liszteszsákkal enyelegni. Így viszont nem értem. Megint. - Jó éjt, Dean - simít végig mindkét tenyerével a mellkasomon, ahogy leejti a kezeit, és közben lemondón megcsóválja a fejét. Megfordul, felveszi a földről az időközben lehullott névjegyem, majd megkerüli a kocsiját, és beszáll a vezető oldalra.

Lesokkoltan állok, ha lehet most, hogy eleresztett még jobban, mint amikor nekem ugrott. A hátam maradt a téglafalnak támasztva, meg sem mozdultam, amióta levette rólam a kezeit, és csak nézek a lámpája után hosszú másodpercekig. Aztán felszedem az államat a földről, a kabátom ujjával megtörlöm a számat, és gépies mozdulatokkal elindulok a motel felé.

Ahogy benyitok, Sam épp egy barna papírzacskó tartalmát pakolja ki az asztalra.

- Ó, szia! - néz felém. - Nem tudtam kivárni, amíg visszaérsz, már majdnem éhen haltam... - mutat a kajára, és csak akkor jut eszembe, hogy a telefonban azt ígértem neki, hogy hozok enni.

- Bocs. Elterelték a figyelmem... - kezdem a magyarázkodást a fejemet vakarászva, de szerencsére félbeszakít, mert nem tudom, hogyan folytatnám. Így abban a hitben hagyhatom, hogy volt egy gyors kalandom. Ami elcseszett módon félig igaz is.

- Jó neked. De nem érdekelnek a szaftos részletek - int le, és megrázza a fejét is mellé. - Egyél. Hoztam pitét is.

- Az én kisöcsém! - kiáltok fel, boldogan hátbavágom, és ráugrok a sütire minden mást félretolva, ő pedig nevetve csóválja a fejét a tofus salátája fölött, amibe már mohón bele is fúrta a villáját. - Találtál valamit? - kérdem teli szájjal.

- Van hat-nyolc címem, amit végig kellene járnunk holnap - felel, miután lenyelte a falatot.

- Reggel megkérem a hadnagyot, hogy nézzen rájuk. Szűkítsük le - ajánlom fel. Ám ez nem valódi ajánlat, sokkal inkább egy burkolt utasítás arra, hogy ő itt marad a fenekén. Már röviden elmondtam neki a telefonban a kocsma felé vezető úton, miben állapodtunk meg az őrsön, de főképp azért akarom a hadnagyhoz vinni a címeket, mert Samet semmiképp sem engedem ennek a fészeknek a közelébe. Ide egyedül kell mennem.

- Feltörtem a lányok Instagram fiókjait, és azt hiszem, megvan a kapcsolat is. Mind az öt követ egy bizonyos Twilight-fanclubot.

- Uh... - grimaszolok, és még a falat is majdnem kiesik a számból.

- Némelyiküknél találtam arra utaló jeleket, hogy egy szórakozóhely által megrendezett vámpír partin vettek részt. Nem mindegyiknél egyértelmű, de talán csak nem osztották meg magukról az infót. A Twilight-fanclub tagság épp elég alapos gyanú.

- Légyszi, ne mondd ki még egyszer... - imitálok öklendezést. - Akkor mi lesz, bekenjük magunkat csillámporral, és eljátsszuk szánalmas Edwardot egy ilyen buliban? Egyáltalán ki találta ki ezt a nevetséges sztorit? Csillámló, kiskorúakba halálosan beleszerető, tisztes polgárként élő évszázados vámpírok? Basszus, ekkora szart, ez büntetendő... - kalandozok el, de leállít.

- Ritkán rendezik meg a partit, egy hónap múlva lesz a következő, úgyhogy a csillámport megúsztad - ingatja meg a fejét két falat között. - És amúgy is Bellának kellene öltözni, hogy megtaláljuk Edwardot, nem igaz?

- Akkor az a te reszortod. Még paróka sem kell - vigyorgok rá vállrándítva, miközben leveszi az ingét, és a szék háttámlájára akasztja.

- Hadd emlékeztesselek rá, hogy ez a vérszívó a szőke Bellákra bukik. És a kicsit alacsonyabbakra - nyújtózkodik egyet, és a tekintetem a karján megfeszülő izmokra tapad.

- Oké, nincs beöltözés - vonulok vissza, mielőtt magassarkút próbál rám adni, és a pités dobozt a szemetesbe hajítva felállok, hogy mögé kerüljek. Rá akarok nézni a laptopra. Magam felé is fordíthattam volna, de mögötte állva rátámaszkodok a felkarjára. Megszorítom a póló alatt a bicepszét, és fintorogva nézek az arcára. - Mit csináltál a karoddal? Folyékony cementet fecskendeztél bele?

- Nagyon vicces - grimaszol. - Edzek. Amíg te ájultan fekszel reggel az ágyban, és a párnára folyik a nyálad - húzza fel a szemöldökét. - Lehet, hogy neked se ártana elkezdeni. Mielőtt a falnak szorít egy Edward.

Ezzel belém fagyasztja a szót. Újra érzem a Ranger borostáját az arcomon, és a kemény szorítását, amiből valójában meg sem próbáltam kiszakadni.

- Ja, lehet - motyogom, és a fürdőbe megyek. Útközben önkéntelenül újra megtörlöm a kézfejemmel a számat. Aztán átkozódok magamban egy sort, és megengedem a vizet. Mi a francot csinált velem Walker?

Korán reggel izzadtan ébredek arra, hogy valaki rázza a vállam. Sam hajol fölém félmeztelenül, de én eltorzult arccal azonnal kifordulok alóla, mert baromira nem hiányzik most az ő képe nekem. Az ágy szélén lelógatom a lábaim, és lehajtott fejjel, zihálva támaszkodok a meztelen combjaim mellett a matracra.

Álmomban az öcsémmel birkóztam. Meg akartam mutatni neki, hogy nem mindig elég az, ha kőkemény izmaid vannak. Könnyedén a földhöz szegeztem, a csípőjére ültem, aztán a kezeit a feje fölött nyomtam a padlóra, és kárörvendőn vigyorogva megcsókoltam. Az öcsémet. Nem Walkert, aki erről az egészről tehet, hanem az öcsémet, basszameg!

- Minden oké? - kérdi meg Sam aggódva.

Nem, kurvára semmi sem oké! De ezt nem fogom kifejteni neki. Magamra erőszakolok egy bólintást, aztán felpattanok, és a hideg zuhany alá vetem magam.

Tíz perccel később, a ruháimat magamra rángatva, és egy tegnapi fánkot az arcomba tömve nyújtom felé a tenyerem.

- Add a címeket, indulok! - parancsolok rá, amire szkeptikusan tágra nyitja a szemeit, és felhúzza a szemöldökét.

- Megyek én is - kezd azonnal összeszedelődzködni, de megrázom a fejem.

- Nem, te nyomozz tovább a Bellák után!

- Dean... - kezdi homlokráncolva, de rámordulok.

- Sam! Csak csináld! Lehet, hogy ma egy másik szőke csillámló vámpír rajongó tűnik el. Szeretnél hatodik esetet?

- Nem tudom, mi van veled - csóválja meg a fejét. - De egy kicsit ijesztő, hogy ahhoz képest, mennyire nem akartál jönni, milyen megszállott lettél ezzel az üggyel kapcsolatban - veti oda, és visszaül a székre. - Ha beszéltél a hadnaggyal, gyere vissza, nézzük meg együtt, mire jutottatok - utasít, és próbál nagyon meggyőző lenni. - Ha nem jössz, esküszöm, Dean, utánad megyek - fenyeget.

Egy bólintással ráhagyom, és elindulok az őrsre. Kocsival. Nem hagyom itt neki. Bár pontosan tudom, hogy öt perc alatt szerezne másikat, ha nagyon szüksége lenne rá.

A hadnagy néhány címet kapásból kihúz a listáról, így marad három, ami gyanús lehet. Elindulnék megnézni őket, de nem enged. Mindenáron velem akar jönni. Fogalma sincs, mibe ugrik, de hogy magyarázhatnám el neki? Bármit mondok, nem hallgat rám. Ha meg jönnék itt a mesebeli lényekkel, még hülyének is nézne, és bezáratna. Már az anyósülésemen ül, amikor beindítom a kocsit.

- Na jó, tisztázzunk néhány dolgot. Levakartam a nyakáról az FBI-t, de ezt a mai akciót én vezetem, én megyek előre, maga pedig minden szavamat kétkedés nélkül fogadja el. Ha azt mondom, csapja le a fejét a dögnek egy machetével, akkor gondolkodás nélkül, azonnal megteszi. Világos?

- Ugyan már, Hetfield... - kezdi, de a kabátjába markolva félbeszakítom.

- Ugyanmárra nem lesz idő. Fontolgatásra szintén nem - nézek mélyen a szemébe, hátha akkor rájön, hogy nem viccelek. - Ez nem egy kispályás bűnöző. Ilyet még nem látott. Vagy a dög pusztul bele, vagy maga - eresztem el végül. Aztán még félvállról hozzáfűzök egy félmondatot. - Én valószínűleg nem fogok, én ezekre vadászok minden áldott nap.

- Úgy beszél róla, mintha tudná, mivel van dolgunk - ráncolja a homlokát elgondolkodva.

- Talán nem tudom egészen pontosan. De van néhány sejtésem. És rengeteg tapasztalatom, aminek a felét sem hinné el. Megállapodtunk a szabályokban, hadnagy, vagy kiszáll a kocsimból?

- Meg - bólint kelletlenül.

Amikor az első farmhoz elérünk, és a csomagtartóból előkotrom a cuccaim, a hadnagy csak tátott szájjal áll mellettem. A kezébe adok egy kardot, és csodálkozva bár, de szó nélkül elveszi tőlem.

- Ha hegyes fogak csillannak a homályban, ne habozzon. Egy határozott mozdulattal le a fejét. Akkor se hezitálhat, ha ember formájú a vadállatunk.

- Mint egy vámpír? - nevet fel.

- Valahogy úgy - bólintok, és a marcona arckifejezésemre leolvad a mosolya. - Nem szeretném feltépett torokkal látni.

Kicsit talán beszarattam, de így legalább engedelmesen követ. Csak remélni tudom, hogy nem akar hősködni. És hogy elég jó volt a kiképzése.

A hely teljesen üresnek bizonyul. Még patkányok is szaladgálnak a lábunk alatt, amitől még inkább valószínűtlen, hogy vérszívók menedéke lenne a ház, úgyhogy hamar továbbállunk.

A második ház pincéjében találunk néhány fecskendőt és koszos matracot. Pizzás dobozokat a sarokban és drogos kellékeket. Egy maszatos arcú tinédzser kislány pedig halálra rémülten veti magát a ház mögötti erdőbe, amikor meglátja a kezemben a hosszú pengét.

- Drogtanya - mordul fel a hadnagy.

- Az. De ne zökkenjen ki, nem ezért jöttünk. Csukja be a szemét egy időre, és ha megoldottuk a másik ügyet, majd előveheti ezeket a kölyköket is.

A harmadik ház eléggé elhagyatottnak tűnik. A bokrok és fák teljesen benőtték a környéket, kocsival nem is tudunk eljutni a házig. A teraszt kúszónövények hódították meg, a falakat borostyán futotta be. Már érzem, hogy megvan, amit kerestünk, bizsereg a tenyerem a markolaton. Az ajtó is enged, nincs bezárva. A házban félhomály van, minden ablak le van függönyözve, de életnek nyomát sem látjuk. Amikor a konyhából neszt hallok, rámutatok a hadnagyra, hogy maradjon a helyén, és lassan benézek a félig nyitott ajtó mögé. Rávetem magam a férfira, nekiszegezem a falnak, és közben kiütöm a pisztolyt a kezéből. A torkának feszítem a pengét, amikor felismerem a Rangert, ő pedig mozdulatlanul mered rám, és próbál még levegőt sem venni.

- Hetfield! - kiált rám a hadnagy mögülem. - Ez Walker!

- Pontosan - mordulok fel - Úgy tűnik, épp őt kerestük - feszítem neki még keményebben az alkarom, a penge pedig már annyira veszélyesen nyomódik a nyakának, hogy megsérti a bőrét.