Amint megtudtam, hogy többé-kevésbé biztonságban van, rávettem magam, hogy beszéljük meg ezt az egészet, és már másnap hazakísértem Walkert, Sam hiába tiltakozott ellene kézzel-lábbal. Nem a Ranger, hanem az öcsém. Teljesen szürreális volt az egész. Walker csak ránézett Crowley fotóira, és valójában nagyon hálás voltam neki, hogy bár én vetettem fel, a téma alapos kivesézése nélkül összepakolt és csendben elfogadta a döntésemet. Büszkén, kihúzott háttal, mintha neki teljesen mindegy lett volna. Pedig tudtam, hogy nem így van. Hogy fogadhatna el valamit, amikor belé van kódolva az ellenkezője?

Csak gurultam az acélmonstrum után órákon át, és még a zenét sem kapcsoltam be a kocsiban. Aztán a legminimálisabb kommunikáció mellett segítettem neki a sérült bordáit kímélve pakolni és elrendezni a dolgokat, végül pedig mint két félig idegen, úgy köszöntünk el egymástól. Iszonyú érzés volt. Tudtam, hogy ennek nem így kellene lennie, mégsem bírtam felé nyúlni, és az ölelésembe vonni. Legalább néhány pillanatig szorosan tartani, és a fülébe suttogni, hogy azt kívánom, legyen boldog valakivel, akit nem kényszerítettek erre. Hogy tudja, nem akarok neki rosszat, egyszerűen csak képtelen vagyok elfogadni, amit tettek velünk.

Abból, ahogy akkor ott viselkedett, éreztem, hogy sosem fog keresni. Hogy később sem fog megpróbálni győzködni. Nem fog eljönni az idő, amikor majd vissza akar csábítani magához. Amikor visszakanyarodtam a poros bekötőúton a főútra, ott éreztem először, hogy vége ennek a korszaknak. És őrülten fájt a szívem érte.  

Nem lepett meg, hogy végül igazam is lett. Hosszú hetek óta nem hallottam felőle. És hosszú hetek óta aludni sem bírok. Ha mégis sikerül, vele álmodom, és verejtékben úszva riadok fel az éjszaka közepén, mintha rémálom lenne. Pedig nem az. Egy gyönyörű álom, amitől még tudat alatt is félek, és inkább elszököm előle, mielőtt olyasmit ültetne belém, amitől veszélyes dolgokat tennék. Épp ezért, ha sikerül is aludnom egy keveset, sosem merülök el ezekben az álmokban túl sokáig. Az első ölelés vagy csók után, vagy épp egy ellenséges birkózás kellős közepén történt néhány pillanatnyi mozdulatlan egymás lelkébe nézés után azonnal felébredek. Még akkor, álmomban is tudom, ahogy a földre szegez, a kezeimen támaszkodva a csípőmön ül és farkasszemet nézünk, hogy azt a néhány feszült másodpercet nagyon hamar vad csókolózás követné. Menekülök minden ilyen pillanat elől. Minden elől, ami rávehetne arra, amire Sam próbál; hogy gondoljam át még egyszer, és változtassak a döntésemen. Vagy legalább látogassam meg, hogy tudjuk, jól van-e. Nem, nem mehetek el megnézni, hogy van, nem hagyhatom neki, hogy befolyásoljon. Pontosan tudom, hogy ha nem is szól semmit, a puszta jelenléte is hatással lenne rám. Amíg csak az álmaimban jelenik meg, addig minden alkalommal, amint túl forróvá válik a talaj a lábam alatt, egyszerűen csak kinyitom a szemeimet, ő pedig eltűnik. Így biztonságos. A szemem alatti sötét karikákból ítélve nagyon nem egészséges, de legalább biztonságos.

De nemcsak, hogy nem alszom, enni is alig eszem. Amikor hajlandó vagyok, akkor sem érdekel, hogy mit. Szerintem gimi óta nem látszottak így a hasizmaim, mindig ott voltak a kis párnák, hogy álcázzák őket. De már a hamburger meg a bacon sem érdekel. Mintha nem is én lennék. Kettétört valami. Összeforraszthatatlanul. Elvesztettem a hitem. Ha az angyalok ilyen módon képesek befolyásolni minket, oda tenni, ahová akarnak, bábuként tologatni, akkor mi értelme az egésznek? Mi értelme bármit is tenni, próbálkozni a változtatással? Néha egyszerűen csak azt érzem, minden felesleges. Még az ágyból felkelni is. Borotvát hetek óta nem látott az arcom, és fürdeni is csak akkor megyek el, ha már Sam rám szól, hogy nem bírja velem egy szobában. Mint egy élőhalott, úgy létezem.

A napokban kezdtem csak észrevenni - amit valószínűleg már jóval hamarabb észre kellett volna -, hogy Sam már ott tart, hogy fél kitenni veszélyes helyzeteknek, mert nem bízik a reflexeim gyorsaságában, vagy épp az ítélőképességem helyességében. De nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy látva az átváltozásomat, napi szinten emlegeti a Rangert, és azt, hogy át kellene gondolnom ezt az egészet. Egyszerűen képtelen megérteni, hogy nem gondolkodnom kell rajta, hanem elfelejtenem. Hogy érezzem, van szabad akaratom, és képes vagyok ellenállni az előre elrendeltnek. Egyébként sem lenne könnyű kiverni a fejemből, de amíg Sam így áll hozzá, addig egyszerűen lehetetlen. Olyan élénken él bennem minden pillanat, mintha csak tegnap lett volna, és nem telt volna el lassan egy szörnyűségesen hosszú hónap.

Érdekes módon az én mindig szemfüles öcsém az utóbbi időben csak pitiáner ügyeket talál, a fegyverem szinte használni sem kellett mostanában. Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, hogy átlátok rajta. De ha érzi is, játssza a szerepét. Biztosra veszem, hogy napi kapcsolatban áll néhány ismerős vadásszal a környéken, akiknek lepasszolja a veszélyesebbnek ígérkező ügyeket. Tudom, hogy ezzel akar védeni, de én egyre frusztráltabb vagyok emiatt, és egyre többször kapom magam azon, hogy azt kívánom, bárcsak egy komoly ügybe keverednénk végre bele, hogy halomra gyilkolhassak valamit. Bármit.

Most is épp egy ilyen pitiáner ügy felé igyekszünk, de egy várossal előbb megállunk egy olyan kajáldánál, amit régóta jól ismerünk és szeretünk. Sam a kedvemben akar járni ezzel is, hátha itt végre sikerül rendesen megetetnie. Csak mosolyogva megrendelem a szokásos menüm az évek óta itt dolgozó pincérnőtől, veszek egy nagy levegőt, és az öcsém kedvéért eldöntöm, hogy ezúttal be is falom az egészet. Kezdek belefáradni abba, hogy aggódik értem. Felesleges. Csak hagynia kellene, hogy túl legyek rajta. Talán ha érezném magamban újra a szabad akaratot, jobban lennék. Ehhez azonban az kell, hogy sikeresen szembeszállhassak a belém táplált vággyal, ami még mindig a Rangert akarja. És amit eddig még nem sikerült senki másra kivetítenem. Hiába próbálok nyitott szemmel járni, egyszerűen senkin nem akad meg a szemem, akiben látok arra potenciált, hogy ha többre nem is, de legalább egy órára elfeledtethetné velem, hogy nem kívánok mást, csak őt.

A fél burgeremet már megettem, és épp néhány isteni fűszeres krumplit tolok a számba, amikor az ablakon kinézve meglátom, hogy valami suhanc a kocsimat nézegeti. Az Impala. Az legalább igazi. Büszkén elvigyorodok, de a következő jóízű harapás után gyorsan le is hervad a mosolyom, amint a gyerek a kezét is ráteszi. Aztán amikor egy feszítővason csillan meg a napfény, dühösen ugrom fel, a burger másik felét a tálcára hajítva.

- A kurva anyját…! - kiáltok fel, és kirohanok az étkezdéből.

Bár háttal ülve nem látja, mi történik épp az üvegfal túloldalán, a reakcióm miatt Sam is azonnal felpattan, néhány bankjegyet dob az asztalra, és utánam siet.

Mintha vörös posztót lengettek volna meg előttem, egy szót sem pazarlok a gyerekre, megragadom a nyakát hátulról, és nekivágom a fejét a kocsi oldalának. Hátracsavarom a karját, hogy kiessen a kezéből a szerszám, és még néhányszor beleverem az arcát a vaslemezbe úgy, hogy már a cipőmre fröcsköl a vér az orrából meg a felszakadt szemöldökéből. Ha nem apám '67-es Chevyjét vezetném, hanem valami modern darabot, ez a kis incidens biztosan méretes horpadásokat hagyott volna a kocsin. De ebben még volt anyag, meg sem kottyan neki az ilyesmi. Ennek bármit csinálhatsz a motorháztetején is, ugyanolyan tükörsima marad, mint előtte. Pislogok néhányat, és félrefordítom a fejem, mert beúszik a szemeim elé, ahogy Walker hanyatt fekszik a motorháztetőn, szétnyitott ingben, térdig letolt nadrágban.

- Dean, állj már le! - ragadja meg a karomat az öcsém, és visszaránt.

Én csak visszamordulok rá, mint egy vadállat, és megpróbálom kitépni magam a markából, de nem hagyja.

- Elég! - kiált rám ezúttal sokkal határozottabban, és a szorítása is erősebbé válik. - Meg akarod ölni?!

Kelletlenül eresztem el végül a fiút, aki térdre esik előttem. Valóban elég csúnyán fest, ahogy előrebukva még a tenyerét is az aszfaltra támasztja és vért köpköd. Harminc másodpercembe telt elintézni. Ha Sam nincs velem, talán tényleg kinyírom egyetlen kurva perc alatt úgy, hogy észre sem veszem. Úgy, hogy közben a volt pasim farkára gondolok. A kibaszott kurva életbe!

- Nagyon rossz választás volt… - sziszegem felé az autómra utalva, és hátat fordítva nekik megdörzsölöm az arcom. Korántsem azért, amiért ezt látva bárki hinné. Egyáltalán nem érzek semmiféle bűntudatot. Talán ha megöltem volna, éreznék. Vagy talán már akkor sem. Lehet, hogy szűk egy hónap alatt sikerült kiölni magamból minden felesleges érzelmet. De legalábbis jó mélyre eltemetni. Csak a düh és tehetetlenség érzése maradt.

Amint Sam úgy ítéli meg, hogy kellően megnyugodtam, félrelép közülünk, én pedig visszafordulok, és megragadom a gyerek karját, hogy a pulóvere ujjával töröljem le az Impaláról a vérét. Mint egy rongybabát, úgy cibálom oda, és takarítom le vele a kocsimat.

- Jól van, Dean, elég volt… - nyugtat Sam halkan, a meleg tenyerével a vállamon. - Szerintem tanult belőle. Engedd, hadd menjen.

- Kizárt! - rázom meg a fejem eltökélten, de hátrébb lépek tőle egyet. - Úgyis a sheriffhez indultunk, Kennedy biztosan helyreteszi - vigyorodok el a gondolatra, mert a helyi sheriffet ismerjük már egy ideje.

Ha már útba esett, úgy gondoltuk megkérdezzük, tud-e valamit a szomszéd városban eltünedező, aztán hirtelen napokkal később zavartan megkerülő emberekről. Kíméletlen az öreg a neveletlen kölykökkel. Volt már itt ügyünk, amiről csak hittük, hogy a mi ügyünk, aztán kiderült, hogy pár helyi srác szórakozott az idős lakosokkal. Elhitették velük, hogy a halott hozzátartozóikat látják. Akkor sem lettem volna a kölykök helyében, és érzem, hogy ez itt sem fogja zsebre tenni, amit kap.

Három saroknyira van az őrs, és a csurom véres gyereket biztos, hogy nem teszem be a kocsiba. Mivel úgy tűnik, járni tud, úgy döntök, a nyakánál fogva elgyaloglok vele odáig, Samet pedig beküldöm útközben a szomszédos kútra tankolni, így nagyjából egyszerre fogunk odaérni.

Néhány perc múltán nagy hévvel lököm be az őrs ajtaját, majd odalépek a pulthoz, és lenyomom a srác fejét a keményfa lapra.

- Szép jó napot! Valaki idehívná nekem a jó öreg Kennedyt? - köszönök jókedvűen, amitől valószínűleg eszelősnek tűnök a véres gyerekkel a kezeim közt.

Az emberek tágra nyílt szemmel bámulnak felváltva rám és a túszomra, egy jó darabig nem csak megszólalni, de megmozdulni sem tudnak. Végül egy vékonyhangú egyszálbél fickó a sarokból mégis erőt vesz magán.

- Kennedy a múlt hónapban meghalt, az új seriff pedig jelenleg nincs az irodában - mondja, és a fiú arcát vizsgálgatva közelebb lép. - Brandon…? - nyögi elhaló hangon.

- Remek… - sóhajtok fel a hír hallatán, aztán eleresztem a fiút, akit ezek szerint már név szerint ismernek itt. Gyanítom, nem én vagyok az első, aki idecibálta. - Akkor megvárom - törlöm a farmeromba az izzadt tenyeremet, bár nem igazán örülök a fejleményeknek. Az öreget is sajnálom, és az is biztos, hogy nem a legjobb egy új sheriffet sem az összevert gyerekkel várnom, még ha rendszeres vendég is itt a kölyök. Ráadásul az a reményem, hogy bármi infót is kapunk a szomszéd városka ügyében, ezennel teljesen szertefoszlott. Valószínűleg jobban tenném, ha itt hagynám a fiút a nagyvonalakban felvázolt sztorival, aztán rájuk bíznám, mit tesznek vele, én pedig mennék a dolgomra Sammel. - Brandon rossz fiú volt. Ha jól sejtem, nem először - adok egy gyors és ködös magyarázatot az aggódó cingárnak, amíg eldöntöm, mi legyen, majd arrébb lépek kettőt, ő pedig alá tol egy széket, mielőtt a padlóra rogyna gyerek.

Kennedy halott, Brandont épp eléggé elintéztem, az új sheriff pedig nem fog nekünk infót kiadni még akkor sem, ha esetleg tud bármit is. Semmi értelme megvárnom. Ez egy nagyon felesleges kitérő volt, meg sem kellett volna állnunk a kajáldánál.

Ahogy lassan az ablak felé fordulva meglátom, hogy Sam ráérősen leparkol a túloldalon, és közben azon agyalok, meséljem-e el gyorsan a történteket és menjek, vagy mégis inkább maradjak, arra kapom oldalra a fejem, hogy az őrs előtt lefékez egy dzsip, majd a következő másodpercekben bénultan nézem végig, ahogy a tulajdonosa egy másik cowboykalapos fickó társaságában nevetgélve beviharzik. Még az ajtót is tartja neki, ahogy maga elé engedi. Teljesen lesokkoltan húzom meg magam az ablak mellett, és gondolatban szitkozódok, amiért nem léptem le, amíg még lehetett, közben pedig minden erőmmel próbálok láthatatlanná válni. Néhány pillanatig még el is hiszem, hogy sikerült, mert a sheriffcsillagot viselő még azután is jókedvűen veregeti az alacsonyabb fickó hátát, hogy csapódik mögöttük az ajtó.

Úgy érzem magam, mint egy leskelődő. Vagy inkább egy felderítő, akinek a feladata minden mozdulatukat figyelni és kielemezni, mert pont ezt teszem. Nézem a két férfit, a mimikájukat, a gesztusaikat, hallgatom a hanglejtésüket, minden apró jelre kiélezve. Kifejezetten jóban lehetnek, látszólag nagyon egy hullámhosszon vannak. Nem volt szükségem semmiféle nyomozói vénára ezt kideríteni, elég volt néhány másodperc ezt világosan látnom rajtuk. Nem kellene, hogy rossz érzésekkel töltsön el, mégis így van. Az én Rangeröm - akiből minden jel szerint tényleg kisvárosi sheriff lett - boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik. Erre megjelenek én, aki mindezt elsöpri majd egyetlen pillantással. Vagy talán mégsem, és ez még fájdalmasabb érzés. Talán csak szeretném, hogy így legyen. De az is lehet, hogy elég volt neki ez az egy hónap arra, hogy már ne legyek rá ilyen hatással. Hogy már valaki más legyen rá ilyen hatással.

Csak akkor válik komollyá a csibészes arckifejezése, és hagyja néhány lépésre eltávolodni magától a társát, amikor a kalap karimája alól felnézve meglát engem. Amint összetalálkozik a tekintetünk, azonnal egyértelművé válik, hogy neki sem volt elég ez az egy hónap, én pedig újra csak azt érzem, amit a legelső csókunk óta minden pillanatban, ha a közelemben van és a szemembe néz. Szeretnék mindent és mindenkit félresöpörni, és csak ölelni őt, magam mellett tudni a nap minden percében. Mintha ez a pillantás elég lett volna arra, hogy kitörlődjön az a rengeteg negatívum a fejemből, ami hetekig terhelte a gondolataimat, újra biztosan érzem, hogy szükségem van arra, hogy mellette ébredhessek fel. Akkor is, ha ő már esetleg más mellett ébred, vissza kell vennem tőle. Ő az egyetlen emberi lény a Földön, aki alkalmas arra, hogy a társam legyen. Ha őt nem kapom vissza, akkor senki sem kell.

Nem tudom, mióta nézzük egymást némán, valószínűleg csupán néhány másodperc telik el, amikor a gyorsuló légzésem, és a fülemben lüktető egyre szaporább pulzusom tűnik fel. Aztán pedig az indokolatlan harag egy idegen irányába, ami éget, szinte fáj a bőröm alatt. Mentálisan megrázom a fejem, és próbálok józanul gondolkodni, mert ami most a fejemben kavarog az minden, csak nem józanság. Pontosan tudtam, hogy nem szabad a közelébe jönnöm. Olyan hatalma van felettem, amilyen nem szabadna, hogy legyen egy embernek sem a másik felett. 

- Mi történt? - kérdi meg túl éles hangon a Walkerrel jött fickó, miközben a sérült fiú fölé hajol, ezzel kizökkentve a gondolataimból. Ahogy rám néz, látom a szemében a dühöt. Nem esik nehezemre tükröt tartanom felé. Legalább ennyire vagyok én is dühös őrá. Csak azt nem sejtheti, hogy én teljesen más miatt. Túlságosan is jóképű, sportos, negyvenes pasas. Ránézve sosem jutna eszembe, hogy meleg, sokkal inkább nőcsábásznak nézném. De ahogy bejöttek azon az ajtón…

Gyorsan megköszörülöm a torkom, és kiegyenesítem a hátam, majd határozottan felé fordulok, és feléjük is lépek egyet, magam mögött hagyva Walkert. Ha nincs a látóteremben, egyszerűbb eszemnél maradnom. Kerek mondatokban gondolkodnom.

- Ez a kis gennyláda el akarta kötni a kocsimat. Én meg nem viselem jól az ilyesmit, ez történt - felelem fennhéjázón, mert Walker ide vagy oda, nagyon nem tetszik az sem, hogy a történtek ismerete nélkül rögtön engem lát a rosszfiúnak. Az, hogy Brandon esetleg megérdemelte azokat a pofonokat, fel sem merül benne.

A pasas azonnal nyitná a száját, hogy visszavágjon, de Walker leinti, és közénk lép.

- Ezért úgy döntöttél, összevered, mielőtt idehozod - dörren rám az újdonsült sheriff, miközben a homlokát ráncolja rosszallón. - Azért ez nem egészen így működik. Felteszem, ismered az önbíráskodás kifejezést. Ezek után gondolom feljelentést nem szeretnél tenni… - húzza fel a szemöldökét, és ahogy a szúrós tekintete rám szegeződik, pontosan tudom, hogy erre egyetlen helyes válasz van.

Pillanatnyi hezitálás után széttárom a kezeimet, és egy apró vállrándítással felelek a kérdésére. Valójában egyáltalán nem érdekel a gyerek, tőlem megkapta, ami járt neki, innentől intézzék, ahogy akarják. Más most sokkal jobban érdekel. Hiába nem szabadna. De képtelen vagyok levenni róla a szemem, és nem tudom leállítani az agyam által generált képeket, csak pörögnek, pörögnek, és hipnotizálnak. Olyasmire vesznek rá könnyedén, amiről azt gondoltam, nem fogom megtenni soha többé. Meg akarom érinteni. Magamhoz szorítani. Csókolni esztelenül, az ágyig botladozva, közben pedig letépni róla az új egyenruháját. Elveszni a combjai közt, és nem gondolni semmi másra, csak arra, hogy számomra az ott a legjobb hely a világon. 

- Kifelé! - parancsol rám Walker fojtott hangon, és az ajtó felé nyújtott karjával még rá is erősít a határozottságára. - Ezt négyszemközt beszéljük meg odakint - jelenti ki, majd a válla felett visszaszól a cowboykalapos fickónak. - Te pedig vidd haza, és alaposan tedd végre helyre a fiad, Brett, mert nem szeretnék minden héten vele szarakodni. Jóban vagyunk, de nem annyira, hogy mindent elnézzek neki… - csóválja meg a fejét rosszallón, mielőtt szinte kilökdös az ajtón.

_______________________________________

Gondolom már meg sem lep senkit, hogy ez még mindig nem az utolsó rész... 🤣 Viszont a jó hír, hogy az is készen van, szóval jövő pénteken most már biztosan újra jövök, nem kell ennyit várnotok rám, mint az utolsó részeknél kellett... ❤️