Napok telnek el úgy, hogy szinte minden percben a bőrömön érzem a levegőben szikrázó feszültséget. Semmivel sem lett jobb a helyzet, hogy Sam végre tud rólunk. Sőt, úgy érzem, minden csak rosszabb, mert gyakorlatilag továbbra is bujkálunk. Csak most nem azért, nehogy véletlen meglásson, hanem azért, mert kerek perec kijelentette, hogy nem akarja látni. Nagy különbség. Eddig csak sejtettem, hogy nem kezelné jól a helyzetet, mostanra pedig már bizonyítékom is van rá. Az apró reménysugár is porrá lett, amibe eddig kapaszkodhattam, amikor néha túl sokat gondolkodva kezdtem túl mélyre süllyedni a sötétségben.

Sam kedvessége a Ranger irányába épp olyan átmenet nélkül tűnt el, ahogy néhány nappal ezelőtt váratlanul megérkezett. Megtűri, mert azt azért nem lehet mondani, hogy ellenségessé vált volna vele szemben. Csupán próbál tudomást sem venni róla, amikor csak megteheti. Amikor épp nem kell együtt dolgozniuk. Márpedig azt is inkább kerüli. Mintha csak várná, mikor unok végre rá, és térhet minden vissza a régi kerékvágásba.

A következő héten ráfutunk egy pontosan ugyanolyan esetre, mint az előző volt. Újabb kiégett szemű hullák kerülnek elő egy elzárt raktárhelyiségből, aminek a padlóján sötét szárnyakat formáló árnyék terül el.

Aztán a rákövetkező héten már a rendőrségi hírek is arról szólnak, hogy egy park mellett ugyanilyen holttesteket találtak. Ezek már el se voltak zárva. Mostanra nyilvános helyen, semmivel sem törődve végzi a munkáját az a nyomorult angyal, akinek a nyomai után loholunk.

Épp ahogy elindulnánk ehhez a legutóbbi esethez, megcsörren a telefonom, a kijelzőn pedig a három darab hatos semmi jót nem sejtet.
  
- Crowley, mit akarsz? - szólok bele szándékosan úgy, hogy Sam tudja, ki van a vonal túlvégén. Azonnal rám szegeződik a tekintete, közelebb lép, és az épp zuhanyzó Walkertől kiszűrődő halk zaj mögül megpróbálja kihallani a pokol királyának szavait.

- Dean! Honnan tudod, hogy akarok valamit? Talán csak hiányoztál, erre nem is gondolsz? - nevet a fülembe, amire elfintorodok, és egy pillanatra elhúzom a fülemtől a hangszórót.

- Bökd ki, nem érek rád! - morgom a telefonba.

- Pedig szinte biztos vagyok abban, hogy értékes információkkal tudok szolgálni a jelenlegi ügyetekhez - mondja affektálva, de én nem fogok könyörögni neki semmiért. Ha információt akar megosztani velünk, az csak azért van, mert neki is érdeke, hogy elintézzünk valamit. Vagy valakit. Szóval egyáltalán nem kell kuncsorognom érte, úgyis beszélni fog, inkább neki kellene pitiznie, hogy meghallgassuk.

- Nincs "jelenlegi" ügyünk. Eggyel most végeztünk, egy másikhoz talán elindulunk… - felelem, és közben bedobom az utolsó néhány apróságot is a táskámba, aztán behúzom a cipzárt. Sam már bepakolt a kocsiba, be is zárta a szobáját, és kijelentkezésre készen jött át értünk, én azonban feltartottam még egy kicsit a Rangert, így csak most jutott el a fürdőbe.

- Ugyan már! - kiált fel Crowley. - Kiégett szemű hullák mindenhol, eltűnt angyal maradványok… Csak adjatok öt percet - mondja unottan, mert mindketten tudjuk, mi fog történni. Megadom neki a címet, idejön, beszélünk, lelép, mi meg elintézzük a piszkos munkát.

A sporttáskát a vállamra vetve, a kocsi felé menet lediktálom neki a motel címét, aztán a zsebembe ejtem a telefont.

- Dean! - kiált utánam Sam értetlenül, de nincs szüksége a magyarázatomra, mert amint bedobom a csomagtartóba a táskát, és lecsapom a fedelet, Crowley vigyorával találja szembe magát.

- Helló, Boci! Rég láttalak… - köszönti, mint egy régi barátot, és még a karjait is széttárja, mintha meg akarná ölelni.

- Nem hiányoztál - morog vissza az öcsém, és hátrébb lép.

- Ne légy ilyen! Segíteni jöttem - bájolog negédesen, amitől valahogy mindig egyszerre támad hányhatnékom és meglehetősen erőszakos, bántalmazó hangulatom. 

- Kizárt… - vág vissza Sam, és hátat fordít neki, megragadja a vállamon az inget, és azt tervezi, arrébb rángat, aztán előadja a szokásos beszédét arról, mennyire nem bízhatunk meg benne. Mintha én nem lennék ezzel tökéletesen tisztában. 

- Mondd, amit mondani akarsz, legyünk túl rajta! - szólok közbe, és nyugalomra intem Samet.

- Szóval a sorozatos angyalkivégzések… Ők az én angyalkáim voltak. Valaki köpött. Nem tudom ki, értékelném, ha esetleg ezt is kiderítenétek. De mindenekelőtt itt egy lista a megmaradt szárnyasaimról - nyújt át egy cetlit, rajta hat névvel és címmel a környékről.

- Mi az, hogy a te angyalaid? - rökönyödik meg Sam. Mintha olyan nagy dolog lenne elhinni a pöcs angyalokról, hogy démonokkal állnak össze, amíg az érdekük úgy kívánja.

- Száműzöttek. Többnyire üldözöttek. Én elrejtem és megvédem őket, cserébe némi ellenszolgáltatásért. De egy nyomorult szárnyas katona valahogy megtalálta a kis háziállataimat, én pedig most szomorú vagyok. A többi meg érthető módon kezd nem igazán bízni bennem.

- Aha… kezd… - morgolódik tovább Sam, de összevonom a szemöldököm. Ennek a cicaharcnak most semmi értelme.

- Kit keresünk? - kérdem.

- Nem tudom - von vállat könnyedén.

Remek. Óriási segítség. Megforgatom a szemeimet, és felsóhajtok.

- Valójában azt sem hiszem, hogy képesek lennétek megállítani. Csak gondoltam szólok, hogy tudjátok, minek keresztezitek az útját, ha folytatjátok az üldözését - fejti ki félvállról, aztán hirtelen a hátam mögé nézve egy széles mosoly terül el a képén. - Ó, csak nem megtartottad? - gügyögi. - Hát ez édes… Boci mit szólt? - fordul vigyorogva Sam felé.

- Van még valami, amit szeretnél megosztani velünk? - tépi ki az öcsém a kezemből a papírdarabot, futva rápillant, és közben mintha védelmezőn Crowley elé állna, hogy ne a közeledő Rangert figyelje, hanem őt. - Nincs? Akkor szevasz - biccent a távolba egyértelműen.

Még visszhangzik a kacagása, ahogy Crowley köddé válik. Megfordulok, és hevesen dobogó szívvel mérem végig Walkert. Érintetlen. Körbenézek, sehol egy hátrahagyott démon. Egy pillanatra értetlenül Sam felé fordulok, ő pedig kő kemény tekintettel néz vissza rám. Fogalmam sincs, mit tettem, amiért már megint így kell rám néznie, de nem hagy időt arra, hogy ezen gondolkdodjak.

- Hagyjuk ki ezt most, és kezdjük az ahhoz legközelebbi címmel - utal az esetre, amihez épp elindultunk volna, én pedig azonnal bólintok. Az eddigi kettőnél sem találtunk semmit. Jobb lenne egy újabb ilyet megakadályozni, mint sajnálkozni a már megtörténtek felett. Na nem a Crowleyval üzletelő, ki tudja miért bujkáló, szökött angyalok érdekelnek, tőlem aztán halomra is ölhetik egymást, csakis az ártatlan emberi áldozatok.

- Felvilágosítanátok, miért változott a terv a fődémon megjelenése miatt? - lép mögém Walker, nem túl közel, és hozzám sem ér. Amikor még Sam nem tudott rólunk, legalább a vállamra merte tenni a kezét a jelenlétében.

- A kocsiban - felelem röviden, és azt remélem, ezzel be is ül az autóba, de ő csak összevont szemöldökkel néz felém, mint aki féltékeny egy kibaszott démonra. - Induljunk!

- Rólam volt szó? - kérdi aztán a dzsip volánja mögé ülve, és beindítja a motort.

- Nem - felelem egyszerűen, de látom, hogy nem hisz nekem.

- Akkor miért állt közénk Sam, és miért küldte el azonnal, ahogy megjelentem? - fordul felém kíváncsian felhúzott szemöldökkel. - Dean, szeretném, ha nem hallgatnál el előlem dolgokat - teszi a térdemre a jobb kezét, de ezzel az érintéssel most csak felbosszant.

- A lemészárolt angyalok miatt jött. Miért hiszed, hogy miattad? Nem ismer, semmit sem tud rólad. Nem így van talán? - ráncolom a homlokom. - Van, amit nem tudok kettőtökkel kapcsolatban? - dobom vissza a labdát.

- Nincs olyan, hogy "kettőnkkel kapcsolatban" - hangsúlyozza. - Nem ismerem. De ez már a második alkalom, hogy valamelyikőtök ki akart hagyni a vele való csevejből. Az elsőt még megértettem. De azt gondoltam, mostanra a csapat tagjaként…

- Állj le, jó?! - szakítom félbe durván. - Ne akarj a csapat teljes jogú tagja lenni, amikor az alvilág királyával van megbeszélnivalónk! - kiáltok rá, de ahogy megfeszülnek az ujjai a kormányon, frusztráltan felsóhajtok, és megdörzsölöm az arcom. - Bassza meg… Sam csak védeni próbált. Engem is meglepett az elmúlt hetek fényében, de tudom, miért tette. Ne képzelj mögé mást.

- Oké - feleli halkan, baromira nem meggyőzően, de legalább ő is szeretné maga mögött hagyni a témát, ez is valami. - Mit tud róluk? - kérdi, én pedig elmesélek mindent, amiből kimaradt. Még Crowley hülye kis megjegyzését is, amire Sam nem is reagált. Egyelőre. 
 
  
   
Az angyal egy kórházban dolgozik a koraszülött osztályon, látszólag teljesen átlagos életet él, ám amint megjelenünk, azonnal menekülőre fogja. Ami azt jelenti, tudja, kik vagyunk.

- Miért csináljátok?! - sikít a lépcsőház csendjébe, ahogy sarokba szorítjuk. Azt hiszi, mi vagyunk a kivégzőosztag?

- Megvédeni jöttünk - próbálja Sam megnyugtatni, és felvázolni neki, hogy Crowley küldött minket, hogy kiderítsük, ki és miért vadássza le az emberek közé beilleszkedett angyalokat. Mindig elámulok azon, az öcsémnek milyen remek érzéke van a diplomáciához. Végül egészen együttműködő lesz a nő, elmond mindent, amit tud, ám előrébb nem jutunk vele. Amit már akkor borítékoltam volna, amikor azt hitte, kivégezni jöttünk őt.

Megrezzen a mobilom, ezért gyorsan előkapom a zsebemből, és megnyitom az üzenetet.

"Valaki őt keresi. Olyan a tekintete, mint egy terminátornak." 

Otthagytuk Walkert megfigyelőnek a nővérpult előtt. Samet kiküldöm az angyallal a kocsihoz, és miközben visszasietek a Rangerhöz, felhívom.

- Ne csinálj semmit, csak próbáld meg biztonságos távolból követni. Ne téveszd szem elől.

- Nyugi, apu, nem vagyok zöldfülű - kuncog a fülembe, mintha nem lenne tőle épp karnyújtásnyira egy gyilkológép.

Az utolsó kanyar után, ahogy megpillantom az emberünket, Walker pedig engem, arról kezd a telefonba a gyanús férfi füle hallatára fennhangon beszélni, hogy "Agnes nővér" - ahogy az angyalt itt ismerik - épp a pihenő szobában van egyedül. El is indul egy ajtó felé, a katona pedig követi, mire zsebre teszem a telefont, és megszaporázom a lépteimet, hogy előbb érjek oda. Egyetlen másodpercre sem szeretném őket kettesben tudni egy üres helyiségben. Berontok, hogy körülnézzek, van-e más a szobában, aki esetleg megsérülhet, és amikor látom, hogy üres, megjátszott boldogsággal a nővér nevét kiáltom. Az angyal azonnal rám tör, megcsillan a neonfény a tőrjén, és három másodperc leforgása alatt pillant rám, aztán az utánam jövő Walkerre, összevonja a szemöldökét, mintha a száját is eltátaná egy kicsit, de nincs időm elemezni a helyzetet, vagy bármit is reagálni, mert azonnal eltűnik.

Döbbenten tárom szét a karjaim, és homlokráncolva nézek körül az üres szobában körülöttünk.

- Bassza meg! - kiáltok fel. - Mi volt ez? Nem szoktak csak így megijedni tőlem az angyalok, és lelécelni.

- Úgy nézett ki, mint aki meglepődött, amikor meglátott engem - vonja össze a szemöldökét Walker is értetlenül.

- Gondolom, azt hitte, Sam vagy - vonok vállat. - Sokan már ismernek minket, nincs jó hírünk…

- Azon miért lepődött volna meg, ha Samet látja melletted?

- Fogalmam sincs… - rántom meg a vállam újból, és gyorsan felhívom az öcsémet, hogy felkészítsem az esetleges látogatójukra a parkolóban.

Aztán kifelé menet tárcsázom Crowleyt is, szándékosan szorosan Walker mellett lépdelve, hogy minden szavam hallhassa, nehogy megint azzal jöjjön, ő ki van hagyva mindenből.

- Megvan az angyalod, Agnes nővér - mondom ki a nevet ironikus hangsúllyal. - Nem sokon múlt… Mit akarsz vele? Elviszed valahova?

- A kórházban? - kérdez vissza, és ahogy kimondom az igent, meg is jelenik a parkolóban. - Láttátok a katonát? - kérdi, és ezeket a szavakat már nem a telefonon keresztül hallom, itt áll velem szemben.

- Megijedt tőlem… - lép mögém Walker, én pedig sóhajtok egy nagyot, de visszanyelem, amit legszívesebben kimondtam volna. Crowley csak elmosolyodik, és megcsóválja a fejét.

- Belőletek kettő is sok volt, erre mostantól hármótokkal kell majd számolni…? Még jó, hogy mi ilyen jóban vagyunk, Dean, különben kezdhetnék rettegni… - kacsint rám, és ezúttal Walker annyira közel áll hozzám, hogy érzékelem, ahogy erre megfeszülnek az izmai, látom, ahogy az állkapcsát összeszorítja, vesz egy nagy levegőt, de nem szól semmit, ezért Crowley folytathatja az előadását. - Egyébként kérdezősködtem kicsit. Vagy mondjuk inkább vallatásnak. Elbeszélgettem néhány illetékes démonnal. Nem derült ki semmi, ami arra utalhatna, hogy Azazel…

- Elég! - szólok közbe durván, amikor rájövök, miről tervezett beszélni. Még mielőtt elkottyintja, hogy Sam az öcsém. - Ne foglalkozz ezzel. Most az angyaloddal törődj - biccentek a közeledő Impala irányába.

- Ahogy akarod, szívecském - vigyorodik el, egy pillanatra végigfuttatja a szemeit a Rangerön, és pontosan tudom, hogy rájött, nem beszélhet előtte. - Elviszem. De azért jó lenne beazonosítani a katonát. Tudsz mondani bármit, ami felhasználható ennek érdekében?

Körülírjuk az angyalt, de semmi olyan ismertető jegye nem volt, amiből egyértelműen kiderülhet, kivel van dolgunk. Agnes nővér is végighallgat, de neki sincs ötlete. Valószínűleg nem egy nagymenő odafent. Arra jutunk, hogy Crowley új helyre viszi az angyalt, amiről csak néhány démon fog tudni. Akkor talán kiderül, ki köpött, ha eljutnak hozzá újra. Vagyis csali lesz Crowley kis hatalmi játszmájában. Na így bízz egy démonban!

- Megyünk a következő címre. Már tudjuk, hogy néz ki, hátha ezúttal sikerül elkapni - zárom le a beszélgetést, Crowley pedig fogja az angyalt, és köddé válik vele. Ezt sosem fogom megszokni.

- Milyen érzés, hogy a pokol királya oda van érted? - kérdi meg a Ranger felhúzott szemöldökkel, Sam pedig csak elfintorodik, és visszaül az Impalába.

- Nincs oda értem - felelem. - Csak tudja, hogy ha rosszul viselkedik, kinyírom - horkanok fel.

- Azt mondtad, már próbáltad - vág vissza.

- Nem elég elszántan - felelem röviden, és intek Samnek, ahogy elhúz mellettünk a motelbe a cuccainkért.

- Azt is mondtad, ő könnyebben kezelhető, mint bármelyik másik jelölt - folytatja, ami egyre jobban kezdi felvinni a vérnyomásom.

- Miről beszélgetünk mi itt most?! - állok meg a dzsip mellett összeráncolt homlokkal.

- Semmiről… csak… vajon miért tudod ilyen könnyen kezelni? Sosem gondolkodtál rajta? Segítek - von vállat. - Mert oda van érted.

- Hagyjuk ezt abba, oké? - sóhajtok fel fáradtan.

- Mielőtt megvádolnál, nem vagyok féltékeny. Ez egy abszolút objektív kérdés volt: milyen érzés, hogy a pokol királya oda van érted? - húzza fel a szemöldökét kíváncsian, és egy mosoly bujkál a szája sarkában, miközben a mellkasomra simítja a két tenyerét. Ezzel egy kicsit talán sikerül oldania bennem a feszültséget, hogy már látom, annyira mégsem veszi komolyan. Talán. És tényleg csak egy kicsit. Viszont azt legalább biztosan elérte az a bujkáló mosoly, hogy megkívánjam a száját.

- Basszus… fejezd be… - nyögöm ki frusztráltan, a dzsip ajtajának nyomom, és inkább megcsókolom, hogy fogja be végre.
  
   
 
Nem gondoltam, hogy ma még egy utazás vár ránk. A délelőttöt már végigültük a kocsiban, erre még ma mehetünk a következő városba, hogy korán reggel kezdhessük a nyomozást. Ha ma itt aludnánk, holnap megint csak délután érnénk oda, és mivel itt sem sokon múlt, hogy késő legyen, nem kockáztatunk.

Meglepődik, de én sem kevésbé lepődök meg saját magamon, amikor a Ranger ásítozni kezd, én meg felajánlom neki, hogy vezetek, pihenjen egy kicsit. Mint egy iskolás, úgy ülök át a volán mögé, és óvatosan fogok rá a monstrum kormányára. Pedig rólam aztán nem lehet azt mondani, hogy nem tudok vezetni, de ijesztő egy szörnyeteg ez. Walker jót mosolyog rajtam, de öt perc elég, hogy megnyugodjon, és mint egy kisbaba, úgy aludjon el mellettem. A célállomásunk városhatárát jelző táblánál bökdösöm csak meg, hogy ébredjen fel.
  
   
  
Egy gyorsétterembe még beugrunk, mielőtt elfoglaljuk az új szobánkat, de Sam meg sem igazán akarja enni a vacsorát a társaságunkban, rögtön felveti, hogy inkább vigyük el a motelbe, és feküdjünk le gyorsan. Én azonban nem engedek abból, hogy üljünk le, és beszéljünk az ügyről egy kicsit. Az ügyről. Ami valójában csak ürügy. Egyszerűen csak azt akarom, hogy beszéljünk. Bármiről. Hogy ne érezzem azt, hogy egyre csak távolodik tőlem. Szeretnék vele lenni. Közös szobában aludni megint. De ugyanakkor pontosan tudom, hogy csak álmatlanul forgolódnék, és a plafont bámulnám, miközben a Rangerön járna az eszem.

Fogalmam sincs, mit akarok. A feje tetejére állt minden. Amikor Walkerrel vagyok, boldog vagyok. Amikor viszont azt látom, Sam mennyire magába zárkózott mostanában, azt érzem, akkor voltam boldog, amikor még minden csak kettőnkről szólt. Egyszerűbb volt minden. Az életem egyenes vonalakból és egyértelműen behatárolható alakzatokból volt megrajzolva. Mostanra egy összevisszaság az egész. Egy nagy és kusza firka a fehér papíron.

Nem úgy fekszem be az ágyba, ahogy szoktam. Nem ölelem magamhoz birtoklón a Rangert, nem villantom rá a csibész mosolyom, amitől lemállik róla minden ruhadarab. Egyszerűen csak fáradtan - nem is fizikálisan, inkább mentálisan fáradtan - beesem az ágyba, és egy rekedtes jó éjt után szinte azonnal el is nyom az álom.
  
  
  
Már világos van, amikor arra ébredek, hogy a gerincem mentén puha ujjak vándorolnak lassan fel és le. Kinyitom a szemem, és egy olyan szikrázó mosoly fogad, amit meg sem érdemlek.

- Jó reggelt, szépfiú - duruzsolja a fülembe, és a halántékomra lehel egy puha csókot. - Rég nem aludtál ennyit - csusszannak le az ujjak a fenekemen át a combomra, egészen a térdhajlatomig.

Mosolyogva csukom vissza a szemem, és dorombolva élvezem az érintését. A karjaimat még mélyebbre fúrom a párna alá, és beletemetem az arcomat a vászonba.
Feltérdel mellettem, és a sarkaira ül, úgy simogat tovább, mostanra már az egész tenyerével. Aztán az érintése egyre erőteljesebb lesz, amíg már a szakszerű masszírozása csal mélyről jövő, hangos nyögéseket elő a torkomból.

- Istenem… - sóhajt fel. - Gyönyörű vagy - mászik fölém, és a fülemhez hajol. - De ami még ennél is jobban felizgat, az a hangod - suttogja, mire végigfut egy erős borzongás a testemen. A két térde a fenekem mellett nyomódik a matracba, a kezei pedig a vállizmaimat gyúrják fáradhatatlanul, ámbár egyre erotikusabban, ahogy fölöttem támaszkodik. A szapora légzése már régen elárulta, de amikor egy mélyebb mozdulatnál a merev farka is a fenekemnek nyomódik, már tudom, hogy be fogjuk pótolni az estét.

Lehúzza rólam a bokszert, és tovább masszírozza a hátamat, aztán a nyakamba csókol, és közben úgy, hogy ne nehezedjen rám teljesen, a hátamra simul. A merevedése a combjaim közé siklik, és a heréimnek ütközik, amitől egy reszkető sóhaj hagyja el a fülemre tapadó ajkait. Ez az a pont, ahol normális esetben sietve megfordulnék, és magam alá gyűrném, ő azonban kihúzza a kezeimet a párna alól, a fejünk felett összefűzi az ujjainkat, és a kézfejemre támaszkodva teljesen rám nehezedik. Visszahúzza a csípőjét, aztán pedig újra becsúszik a combjaim közé. Érzem a nedvességet a lábaim között, amikor pedig átnyúl a fejem felett, hogy az éjjeli szekrényről elvegye a síkosítós tubust, elkerekednek a szemeim. Kihasználva, hogy valamelyest felemelkedett rólam, felkönyöklök, és a vállam felett hátranézek rá.

- Bébi…? - suttogom kérdőn, bár valószínűleg sokkal inkább volt rémült a hangom, mint kérdő.

- Shh… - csitít, és finoman megcsókol. - Bízol bennem?

- Persze, de… - nyögöm ki.

- Ne aggódj, rendben? - mosolyodik el, és miközben magára ken egy adagot a zseléből, a gerincem mentén csókol végig, lassan egyre lejjebb haladva. A szívem ki akar törni a mellkasomból, a szám kiszárad, és csak fekszem a mázsás súly alatt kétségbeesetten. Végiggondolom, mi az, amit megtennék érte, és mi az, amit nem, és arra jutok, nem nagyon van olyan, amit az utóbbi kategóriába tennék. De ettől a felismeréstől cseppet sem hagy alább a félelmem. - Sosem tennék semmi olyat, amit nem szeretnél - suttogja a fülembe, ahogy újra a teljes súlyával nehezedik rám, a merevedése pedig ezúttal már gond nélkül siklik nedvesen a combjaim közé. Nem mondom, hogy nem jó érzés, amikor a gátamat simítja végig sorozatosan a forró makkja, ahogy csúszkál a combjaim között, de képtelen vagyok elengedni magam. - Csak így, oké? - nyögi a nyakamba, ám nekem még ezután is szükségem van egy kis időre, hogy végre megértsem, és rájöjjek, mennyire nem a barátom a paranoiám az ágyban. Egy mély sóhajjal lehunyom a szemem, az izmaim ellazulnak, az arcomat pedig visszanyomom a párnába, és morogva nyögök bele, ahogy egy mélyebb lökésnél a farka hegye eléri az enyémnek a tövét. - Igen… csak így… - nyögi újra fátyolos hangon, és egyik kezével finoman megragadja a csípőmet. Hátranyúlok, a fenekébe markolok, hogy még erősebben nyomja magát a lábaim közé, amikor pedig visszahúzódik, amennyire a súlya alatt képes vagyok rá, felemelem a csípőm a matracról, és az ágyékának préselem a fenekem. - Jó így? - kérdi fojtott hangon, én pedig csak felmordulok, és a megemelt hasam alá nyomom az egyik kezét.

- Ennyire jó - dörmögöm, mire megragadja a szerszámom, aztán abban az ütemben kezdi kényeztetni, ahogy nekem dörgölőzik.

Amióta egy kicsit megemeltem a hátsóm neki, még szaporább a légzése, még intenzívebben mozog, a simogatás pedig ebben a pózban elér oda, ahova senkinek sem adtam még engedélyt elérni. És annyira szenzációs érzés már ez a kis súrlódás is, hogy néhány másodpercig eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha… De aztán el is hessegetem ezt a gondolatot. Biztosan jó érzés, ha nem lenne az, nem csinálná mindenki, de az nem én vagyok. Ilyen szinten képtelen lennék bárkinek is a kezébe adni az irányítást. Még ezt is nehezemre esik feldolgozni, ami most történik. Hagytam, hogy maga alá gyűrjön, ráadásul kimondhatatlanul élvezem, annyira, hogy a lepedőn már érzem magam alatt a nedves tócsát.

Felkiáltok, ahogy az eddigieknél is erőteljesebben szorít rám, és amikor a fogait is megérzem a vállamban, aztán pedig a forró, ragacsos nedvességet is a combjaim közt, elengedem a gondolataim, és csak a mindennél izgatóbb zihálását hallgatom a fülem mellett, az apró önkéntelen remegései hatolnak el a csontjaimig, és a hátamon érzem az enyémmel szinkronban vágtázó szívverését. A szabálytalanná vált mozdulatai és a kontrollálatlanul változó erősségű szorítás a már amúgy is lehetetlenül feszülő farkamon, a küzdelem amit érzek rajta azért, hogy folytassa, mind arra késztet, hogy forduljak meg alatta, mert látni akarom ezt a mértékű szétesést az arcán. De mire eljutnék oda, hogy megteszem, a szabad kezét maga alá csúsztatja, és a síkosítóval keveredett ondójával áztatott fenekemre simítja az ujjait, egyre hevesebben masszírozva és egyre beljebb araszolva. Képtelen vagyok nemet mondani, a gondolataimat sem tudom összeszedni, nemhogy szavakat megformálni. Amikor egy ujja belém csúszik, a másik kezével rászorít a lüktető farkam tövére, az ajkai pedig megszívják a bőröm a hátamon, hörögve élvezek az ujjaira.

Hosszú másodpercekig nem térek magamhoz, és amikor valamelyest sikerül, akkor sem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Azt sem tudom, mit érzek. Nem mondhatom neki, hogy bármi is rossz volt akár egyetlen pillanatra is, mert nem volt. Ettől függetlenül most valahogy kínosan érzem magam… vagy nem is tudom a megfelelő jelzőt rá, feszélyezve talán. Zavarbaejtő visszagondolni az elmúlt percekre. Hogy mondhatnám el neki, hogy ilyet többet ne csináljon, még ilyenebbre pedig még csak ne is gondoljon, amikor egyértelműen minden pillanatát élveztem?

Mellém fekszik, arccal szembe velem, de annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy először fel sem tűnik, mennyire szuggerálva figyeli a vonásaimat. Csak amikor megszólal, akkor fókuszálok rá igazán.

- Többet nem csinálok ilyet - mondja halkan, én pedig összevonom a szemöldököm, mert hirtelen nem találok rá más magyarázatot, mint hogy talán hangosan gondolkodtam az imént.

- Mi…? - kérdezek vissza bizonytalanul, és nyelek egy kényelmetlenül nagyot.

- Nem bírtam ellenállni - bújik közelebb hozzám, lassan végigsimítva a csípőmön. - Annyira hívogató volt minden kis domb és völgy, ahogy itt feküdtél mellettem hason, halkan szuszogva, a bicepszedbe temetett arccal, alig betakarva. Átléptem a határt, ne haragudj.

- Miből gondolod, hogy így érzem? - mosolyodok el megnyugtatón, és magamhoz ölelem. - Elég egyértelműen élveztem, nem?

- Ki vagy borulva. Próbálod nem mutatni, de nagyon kiakasztottalak, látom rajtad - mondja egy halk és frusztrált, rövid nevetés kíséretében, aztán egy pillanatra vékony vonallá préselődnek az ajkai. - Bocsáss meg, nem jól mértem fel a helyzetet.

Mit mondhatnék erre? Olyan apróságról van itt most szó, ami ráadásul fizikailag még csak nem is kellemetlen, mindössze mentálisan kellene egy kicsit a helyére tennem magamban, hogy egyáltalán nincs létjogosultsága annak a lelkiismeretfurdalásnak a szemeiben, amivel most rám néz. Felsóhajtok, a hajába merítem az ujjaimat, és néhány gyengéd csókot lehelek a homlokára, mielőtt megpróbálom tisztázni a helyzetet.

- Nem vagyok kiborulva, csak gondolkodtam. Végig a bármiféle indok nélkül magamban meghúzott kis határvonalon egyensúlyoztál, ebben igazad van. Talán a legeslegvégén súroltad egy icipicit azt a vonalat a túloldalról. De nem történt semmi olyasmi, ami miatt ki kellett volna borulnom. Ha néha valami ilyesmire is szükséged van, akkor itt vagyok neked. Nem akarok elvenni tőled semmit - jelentem ki, és tényleg úgy érzem, elég határozottan teszem ahhoz, hogy ne kételkedjen benne.

- Elvenni?! - emeli fel a fejét szinte felháborodottan. - Ezt komolyan mondod? Minden egyes nap csak adsz. Többet, mint amennyit bárkitől is kaptam. Azzal, hogy valamit nem szeretnél, nem veszel el tőlem semmit. Ne kényszeríts magadra dolgokat miattam. Ezt nem akarom.

- Oké - sóhajtok fel néhány másodpercnyi döbbent csend után mosolyogva. - Akkor hozzunk egy olyan szabályt, hogy amíg minden kívül marad, és sehová sem akarja befúrni magát, addig nincs gond.

- Ahogy szeretnéd - simít végig az arcélemen, aztán csalódottan lebiggyeszti az ajkait, és a mutatóujjával elidőzik az enyémeken. - Pedig imádtam a szádat…

- Ó, az egyértelműen kivétel! - vágom rá gyorsan, mire hangosan felnevet, majd rám mászik, és a kezei közé veszi az arcomat, mielőtt boldogan megcsókol. - Ha bejössz velem egy gyors zuhanyra, be is bizonyítom - markolok a fenekébe, és rögtön meg is próbálok feltápászkodni valahogy úgy, hogy ne kelljen eleresztenem, mert bár borzasztóan zavar, hogy mindenhol ragadok, sehova sem akarok menni most nélküle.
   
  
  
  
----------------------------------------------
  
  
 
  
Hányadik rész ez már, amit képtelen vagyok pornó nélkül megírni? Már kezd uncsi lenni, nem igaz? 😁🤣
Én már nagyon sajnálom Sammyt, komolyan... Látszólag túl egyszerűen fogadta el a tényeket. Pedig nem. A következő részben kicsit nagyobb szerepet tervezek neki adni 😉