Bekopogok, és a győztes vigyor, ami elterül a Ranger képén, azonnal felébreszti bennem az ösztönlényt. Pillanatok alatt elfelejtem a kétségeket és félelmeket, amik a sötétben, két szobával arrébb, az öcsém szuszogását hallgatva kezdtek újra maguk alá temetni. Visszalököm a szobába, és becsapom az ajtót magunk mögött, aminek aztán neki is nyomom. Még nem csókolom meg, csak figyelem azt a vigyort, ami lassan eltűnik, és valami egészen más veszi át a helyét. Halkan zihálva hajol közelebb hozzám, de hátrébb húzom a fejem.

- Tudsz pókerezni? - kérdem meg a legmélyebb hangomon, a kezeimet pedig a pólója alá bújtatva a csípőjén tartom.

- Mi? - rándulnak értetlen grimaszba a vonásai, és szorosabbra húzná a nyakam körül a karjait, de nem hagyom.

- Ha nem tudsz, meg kell, hogy tanítsalak - jelentem ki felhúzott szemöldökkel.

- Milyen pókerre gondolsz, Dean? - mosolyodik el. - Vetkőzősre? - kérdi, és a fülledt, erotikus hangja megbabonáz, ahogy ezt a szót kiejti a száján. Hirtelen előrenyújtja a nyakát, hogy elérjen, és végignyal az ajkaimon, én pedig már el is képzeltem magunkat törökülésben a szőnyegen, ahogy épp a kártyákat szétszórva döntöm hanyatt, és veszem le róla az utolsó ruhadarabot is, amit az ász párommal elnyertem tőle.

- Sam úgy tudja, pókerezünk, szóval ne buktass le azzal, hogy nem tudsz - adom meg neki végül mégis halkan az egyértelmű magyarázatot, mert a fegyverem kétélűnek bizonyult, és úgy tűnik, ezúttal rajtam ejtett mélyebb sebet. 

- Á, értem! - kiált fel jóízűen nevetve. - Tudok pókerezni. De most nem akarok - tol el magától, és ezúttal ő az, aki mégsem hajlandó megcsókolni.

Hirtelen elkezd körvonalazódni bennem, mennyi problémám lehet még vele, ha minden fegyveremet ellenem fordítja. Az mostanra már biztos, hogy nem a legtökéletesebb partner a gyerekes játszmákhoz. Az ágy felé kezd taszigálni, amíg hanyatt nem esem rajta, a fülem mellé tolja a karjaimat, és a csuklóimra támaszkodva mászik fölém. 

- Csak hogy egyeztessük a narratívát: mit mondunk, mennyi pénzedet nyertem el? - mosolyodik el magabiztosan, és újra végignyal az alsó ajkamon, egy pillanatra a szájába is szívja, de még mielőtt elkezdhetném élvezni a helyzetet, gyorsan visszahúzódik. Szemtelenül néz le rám, ami arra késztet, épp ugyanígy vágjak vissza én is. 

- Te semennyit. Tudja, milyen jó vagyok pókerben, nekem kellett nyernem. Mondj egy számot. De nagyot! - húzom fel a szemöldököm öntelten, mire felnevet, aztán elereszt, és mellém fekszik. Sosem mennek ezek a kis játszmák túl sokáig, sohasem fordulnak túl komolyra, épp csak annyira, hogy izgalmas legyen vele minden perc. Hogy élvezhessem, néha mennyire kiszámíthatatlan.

- Mióta ismered Samet? - kérdi meg váratlanul, és közben egészen a mellkasomig felhúzza a pólómat. 

- Biztos róla akarsz beszélgetni, miközben levetkőztetsz? - kérdezek vissza, mire megakad a mozdulat közepén, ezért inkább felelek. Hogy miért az igazságot, amiből talán olyan dolgokat is ki tud következtetni, amiket nem szeretnék, azt nem tudom. - Négy éves korom óta. 

- Hű… - tátja el a száját, egy pillanatra a lélegzete is elakad, és rögtön meg is bánom, hogy elmondtam. - Az ő szülei is vadászok voltak, mint a tieid? - folytatja a faggatózást, én pedig egyre kényelmetlenebbül érzem magam, így válaszként csak bólintok, hátha azzal rövidre zárhatom a témát. - És már egyikük sem él… - összegzi, és a hangjában semmi kérdő hangsúly nincs, mintha csak kijelentené a tényeket. 

Azért én bólintok még egyet, és ha úgy vesszük, még mindig nem hazudtam. Szánakozva felsóhajt, én pedig felkönyöklök, és a pólója alá csúsztatom a tenyerem, mert nem akarok több kérdést. Csak meg akarom csókolni végre. 

- Akkor nem csoda, hogy ennyire egymásra utaltnak érzitek magatokat - suttogja néhány pillanatra a távolba meredve, aztán rám irányítja a tekintetét, elmosolyodik, és a meztelen hasamat kezdi finoman cirógatni, én pedig ráhajolok a szájára, és a hatalmi harcokat feladva, a lehető leggyengédebben terelem el a gondolatait egészen más irányba. 
  
Újra órákig szeretkezünk, mintha nem ezzel telt volna el a fél délutánunk is, majd a hátát cirógatva várom meg míg elalszik, és csak azután megyek vissza a másik szobába.  

Sam ezúttal nem ébred fel, még a cetli is érintetlenül fekszik a kisszekrényen, amit gyorsan vissza is gyűrök a nadrágomba, így nyugodtan tudok perceken belül én is álomba merülni. 
 
  
 
Reggel sem ébredek fel rá, amikor futni megy, csak miután már a reggelit is megvette, és a papírzacskókkal zörög, az ránt ki az édes álomból, amiben Walker a csípőmre nehezedve és a csuklóimat a fejem fölött lefogva, ördög tudja mitől, de kosszal és alvadt vérrel borítva, kaján vigyorral a képén, épp a poros földre szegezett valahol.

- Felébredtél végre? - nevet rám az öcsém, amikor hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, és csak pislogok néhányat, de még a szemeimet megdörzsölni se nagyon van időm, mert az álmom főszereplője is megjelenik három nagy papírpohárral az ajtóban. Kávé. Mindig tudja, mi kell nekem. 

Törökülésbe tápászkodok, és bár nem érzem túl veszélyesnek a helyzetet, a biztonság kedvéért az ölembe húzom a takaróm. Ásítok egyet, nyöszörögve kinyújtóztatom az izmaimat, és megropogtatom a csontjaimat, amikor felém indul.

- Mi már túl vagyunk az edzésen is, talán neked se ártana néha - utal a hangokra, amiket a testem kreál egy-egy mozdulatnál, és a kezembe adja az egyik poharat.

Köszönöm gyanánt csak biccentek egyet, a megjegyzését viszont nem kommentálom. 

- Mi…? Együtt futottatok? - nézek fel rá, ahogy leengedem az elgémberedett lábaimat a matracról a földre. Nedves a haja, de nem az izzadságtól, nemrég zuhanyozhatott.

- Ühüm - bólint Sam, és elém húzza az ágy mellé az asztalt, mert ebben a szobában is, mint általában, csak két szék van. Ki sem kell kelnem az ágyból, házhoz jön a kávé, a reggeli, itt az öcsém, a pasim, és az ablakon kinézve még a nap is süt, közben pedig még azt is hallom, hogy a nyomorult madarak kánonban csicseregnek a fákon. Itt valami nagyon nem stimmel. - Alig bírtam lépést tartani vele - mosolyodik el, és a Ranger felé biccent, aki közben leült az egyik székre, és ahogy lopva rám mosolygott, az éjszaka emlékei jóleső bizsergéssel rohamozták meg a gondolataimat. Sam mellénk húzza a másik széket magának, de még nem ül le. 

- Figyelj… - teszi Walker vállára a kezét, amivel alaposan meglep. Minden finomság, kedvesség ledöbbent az utóbbi napokban, nem volt még elég időm hozzászokni a váratlan fordulathoz. Közben elénk rakja a papírtányérokat, az előre csomagolt szendvicseket, és az asztal közepére egy extra tányérra néhány megmosott és felvágott zöldséget, majd ő is leül. - Nem tudom, hogy mondjam, úgyhogy csak kimondom - néz rá gyengéden valami hosszú, zöld akármivel a kezében, és vesz egy mély levegőt, hogy összeszedje a gondolatait. - Valójában ezért hívtalak el futni, de rájöttem, hogy nem akarom ezt Dean háta mögött. Dean… Szóval ő… Tudom, mennyire tud törődni az emberrel, és tudom azt is, hogy ez nagyon is félreérthető néha - fog hozzá, a fejemben pedig elkezd villogni a piros pánikgomb. Éreztem, hogy fura ez az egész, ami történik. Sam nem szokott csak úgy száznyolcvan fokos fordulatot venni. Walker csak felhúzott szemöldökkel figyeli, miután magához pakolt néhány szelet paprikát, paradicsomot és uborkát, várva a folytatást, én viszont érzem, hogy a kártyaváram ingatag lapjai megremegnek. - Na jó - vesz egy utolsó nagy levegőt, mielőtt kiböki. - Dean nem meleg. Nem azért bánik így veled. Ez inkább olyan testvéri gondoskodás féle… 

- Ó… - tátja el a száját egy pillanatra meglepetésében a Ranger, aztán elmosolyodik. - Persze - bólogat, és beleharap a szendvicsébe, Sam pedig homlokráncolva néz rá, amiért látszólag nem igazán érintette meg őt, amit mondott neki. Gondolom azt várta, hogy majd összeomlik, vagy tiltakozni kezd, vagy bármi hasonló.

- Komolyan mondom. Nem indult köztünk egyszerűen a dolog, ami talán nem is csoda… de kezdek megbékélni a helyzettel, próbállak befogadni, pozitívan állni hozzád, családtagként kezelni, éppen ezért nem szeretném, ha csalódnál, érted? - fekteti a tenyerét a Ranger asztalon pihenő alkarjára.

- Nyugi, Sam. Értem minden szavad. Dean nem meleg - bólint könnyedén, és inkább a tányérjának szenteli a figyelmét. De azért a szendviccsel a kezében mégis felnéz még egy pillanatra. - Egyébként miből gondoltad, hogy én az vagyok? Feleség, gyerekek, tudod… - von vállat, mintha néhány nap után olyan könnyű lenne erről beszélnie. 

- Sammy… - nyöszörgöm, de mintha csak a benntartott levegőt fújtam volna ki, meg sem hallja a hangom. 

- Egy pillantásod elég - csóválja meg a fejét mosolyogva, hogy feleljen a Ranger kérdésére. - Először zavart. Most már egyszerűen csak sajnállak érte. Annyi szaron mentél keresztül, és én csak próbállak egy újabbtól megkímélni.

- Sam…! - nyögöm ki újra egy kicsivel erőteljesebben, bár az elmúlt percben levegőt venni is nehezemre esett. Úgy éreztem, erős karok fognak le, amíg lassan megnyílik alattam a szoba padlója, és visszazuhanok a pokolba, ahonnan már senki sem fog újból megmenteni. - Gyere velem - utasítom elcsukló hangon, és a fürdő felé terelem, mert ha már muszáj, ezt inkább négyszemközt, csukott ajtó mögött szeretném megbeszélni vele.

Walker csak néz utánunk visszafojtott lélegzettel, és nem mozdul. Fogalma sincs, mire számítson, de azt pontosan tudja, hogy jobb, ha most rám hagyja a dolgokat. Azt hiszem, egy kicsit hálás is, amiért kimentettem abból a kínos szituációból. Vagy csak nekem volt kínos? Ő nem tűnt annyira kétségbeesettnek. 

- Dean, biztos vagyok benne, hogy meleg. Nem kérdés. Felesleges köröket futunk, ha erről akarsz beszélni - jelenti ki az öcsém a mosdóra támaszkodva, nekem pedig leesik az állam.

Mi az, hogy nem kérdés? Egyáltalán nem süt róla. Sőt, ha kettejük közül valakire ujjal kellene mutogatni, az inkább Sam lehetne. Semmit sem láthatott meg, hogy ennyire biztos legyen a dolgában. Nem tudok felelni, csak tágra nyílt szemekkel nézek rá, és próbálom megfejteni, mi történik most körülöttem.

- Nincs ezzel probléma, nem bántani akarom. Épp ellenkezőleg. Annyi szar érte már, hogy nem szeretném, ha a te törődésedet is félreértené, és benned is csalódna. Csak ezért mondtam el neki ennyire nyíltan, hogy megértse, és alkalmazkodni tudjon - magyarázza, és minden szó bennem ragad, amit ki kellene mondanom, ezért tovább folytatja. - Miután tegnap kicsekkoltam az előző motelből, odajött hozzám egy fickó. Hepciáskodott, hogy egyedül miért nem vagyok olyan nagykutya. Nem értettem. Magyarázott összevissza, buzizott, és hadonászott. Először azt hittem, bolond, aztán amikor a barátnője megjelent, és odasúgta neki, hogy álljon le, én nem ő vagyok, valószínűleg csak az öccse, akkor rájöttem, hogy Walkerrel találkozott előző nap. Nem volt bolond. Csak összekevert vele.

- Ó… - nyögöm ki a maximumot, amire ebben a pillanatban képes vagyok, és az ajtónak támasztom a hátam, mielőtt összecsuklanak a lábaim. Nem hiszem el, hogy épp azzal a kis suttyóval kellett összefutnia.

- Egy fickóval volt Walker aznap este. Igazad volt, ezért nem nézett egy nőre sem a bárban. Mert nem érdeklik a nők! - tárja szét a karjait szinte büszkén, mint aki most fejtette meg az évtized rejtélyét, és hirtelen minden olyan nyilvánvalóvá vált tőle. 

Szóval ez a fél mondatom volt a kiváltó ok. A birtoklási vágyam lökött a szakadék szélére. Elég volt. Talán most omlik össze minden körülöttem végleg, de képtelen vagyok ezt így folytatni. Pontosan tudom, hogy néhány újabb hazugsággal továbbra is elfedhetném a valóságot, de ezek után nem tudom már megtenni vele. Azok már valódi hazugságok lennének, nem csak ferdítések, vagy elhallgatott igazságok.

- Sammy… velem volt - mondom ki egészen halkan, és közben dermedten nézek rá, a reakcióit fürkészve.

- Mi…? - döbben le, de még mindig nem esik le neki. Vagy csak próbálja más, elfogadhatóbb magyarázat felé kergetni magát. Összeráncolja a homlokát, és a pánik szele suhan át az arckifejezésén. - Akkor csak félreértette a hülyegyerek. Én meg… 

- Sammy - fektetem a mosdón fekvő kézfejére a tenyerem, hogy megnyugtassam, nem csinált komplett idiótát magából az imént odakint. - Velem volt - ismétlem el újra, és felhúzom a szemöldököm, hogy a lehető legmeggyőzőbben nézzek rá. 

- Hogy érted? - suttogja maga elé. - Te… te nem… 

- Emlékszel Treyre a suliból? - kérdem meg egy gyors témaváltással, hátha akkor összeáll neki a teljes kép.

- Persze. A barátod volt. Rohadtul féltékeny voltam, mert délutánonként mindig leráztál miatta.

Le hát. A tizenegy éves öccse az embernek nem épp a legjobb társaság, ha rosszalkodni akar a fiújával. Csak bólintok, mert azt gondolom, ennyi talán elég, de ő csak értetlenül néz tovább.

- És Eddie-re? - folytatom a listát.

- A hátvéd? Az egy irtó nagy seggfej volt - vonja össze a szemöldökét. - Mire akarsz kilyukadni, Dean?

- Igen, egy seggfej volt. Kivéve, amikor senki sem volt körülöttünk - mosolyodok el, de még mindig nem vagyok biztos abban, hogy minden világos neki. Hát akkor úgy fest, muszáj lesz egyértelműsítenem a dolgot. - Olyankor egészen kedves volt. És szopni… azt aztán tudott! Csak magának se igazán akarta beismerni, mennyivel jobb abban, mint a csajok ujjazásában a suli mosdójában. Ezen elég sokat vitáztunk. Nem is lett szép vége a dolognak… 

- Micsoda…? - leheli, és megkapaszkodik a kád szélében, aztán inkább le is ül rá. 

- Ja - bólogatok vigyorogva, mert úgy érzem, ez még mindig jobb, mintha sírni kezdenék. - Bírom a csajokat, tudod. De azért Walker… öregem! - sóhajtok fel fejcsóválva, és megnyalom a szám szélét. 

- Elég! - kiált rám, és felegyenesedik. - Erről miért most hallok először? Húsz évig képes voltál titkolni? Mik fognak még kipotyogni a szekrényből, Dean!? - esik nekem dühösen a pólómba markolva, a mosdónak taszít, aztán mégis elereszt, a hajába túr, és úgy dönt, inkább elrohan levegőzni egyet, mielőtt véletlenül megütne. Mert nagyon annak a határán volt az imént, láttam a szemében. Amint felfogta, amit mondtam neki, az értetlenség helyét azonnal átvette a forrongó méreg és mérhetetlen csalódottság.

- Hé, állj le! - rántom vissza, és megszorítom a felkarjait, hogy szembe fordítsam magammal, és ott is tartsam. - Nem titkoltam húsz évig semmit! Csak néhány hétig. Az, hogy a sulis fiúimról nem számoltam be egy tizenegy évesnek, szerintem érthető! - vágok vissza, mert abból semmi jó nem sül ki, ha most csak behúzom fülem-farkam. - Azóta meg nem volt miről, oké? Ő volt csak. 

- Később is elmondhattad volna, amikor már nem tizenegy voltam… - morogja. 

- Minek? Nem volt kettejük után senki. Érted? Majdnem húsz évig nem volt más pasi - hangsúlyozom, mert úgy tűnik, nem fogja fel a lényegét annak, amit mondok neki. - Egyáltalán nem tulajdonítottam akkora jelentőséget a dolognak, hogy évekkel később, utólag meggyónjam az öcsémnek. Nem gondoltam, hogy lesz még ilyen… - Lejjebb csúszik a két tenyerem a karjairól, és megfogom a kezét, aztán felsóhajtok, mielőtt folytatnám. - Aztán mégis lett. És hidd el, már jó ideje próbálok beszélni veled róla. Ha nem hasonlítana rád, biztos, hogy már régen megtettem volna, mert nem arról van szó, hogy szégyellem, de tudtam, hogy pont azért, mert hasonlít rád, nagyon ki fogsz akadni… És látod, nem hiába féltem ettől a pillanattól… 

- Csodálkozol?! - csattan fel hisztérikusan, és kihúzza magát a kezeim közül. 

- Nem - felelem nyugodtan, és szilárdan állom a tekintetét. 

- Remek. Akkor ezzel el is van intézve - rázza a fejét hitetlenkedve, és félrenéz. Újra megpróbál magamra hagyni, de én még nem fejeztem be. Az ajtónak támasztom a térdem, és a szemei előtt jelzésértékkel a tenyeremet is, hogy ne tudja kinyitni.

- Sam… - állok elé, és higgadtan folytatom. - Ő még mindig nem tudja, hogy az öcsém vagy. Most már azt is érted, hogy miért - közlöm, de rögtön érzem, hogy sokkal fenyegetőbbre sikerült, mint terveztem. 

- Értem - bólogat, és a vonásai keményebbek, mint valaha. - Mert ő is csak kiakadna… Ne aggódj, jó testvér leszek, hazudok érted tovább. Játszadozz csak vele, ameddig kedved tartja - veti oda cinikusan, én pedig nem megyek most bele abba, hogy ez mennyire nem játszadozás részemről, hanem hagyom inkább kimenni végre ebből a szűkös helyiségből, hogy megpróbálja a maga módján feldolgozni, amit hallott. 
 
Lassan kibotorkálok a szobába, és látom ahogy a Ranger a székről felállva, döbbenten néz a nyitva maradt bejárati ajtó irányába. Aztán ahogy meghallja a neszt maga mögül, felém fordul. Ijedt az arca, még akár kétségbeesettnek is mondanám. Nem szól semmit, csak visszafojtott lélegzettel várja, hogy én mondjak valamit. Lehetőleg ne azt, hogy azonnal csomagoljon, és menjen haza. Nem tudom, mit mondhatnék. Csak odalépek elé, és nézek rá némán. Végül ő töri meg a feszült csendet.

- Ne haragudj. Nem volt szándékos. Én tényleg nem tudom, mit tettem - mondja halkan, és olyan bűnbánat van a szemeiben, aminek egyáltalán nincs ott a helye. - Nem tudom, mit tehettem, amivel… - ismétli értetlenül, fejcsóválva, de leállítom azzal, hogy a mellkasára simítom a két tenyerem. 

- Nem tettél semmit - felelem halkan, közben pedig felkúsznak az ujjaim a tarkójára, közelebb húzom, szorosan magamhoz ölelem, és szinte hallom a megkönnyebbülést a szívverése változásán. - Te nem tettél semmit. Nem a te hibád. Csak az enyém.

- Visszajön - nyögi a nyakamba, a hátamat simogatva. Én viszont ennyire nem vagyok biztos benne.

- Talán… - felelem, és finoman eltolom magamtól. - Talán nem - sóhajtok, és kezd tudatosulni bennem, hogy eljött a pillanat, amitől rettegtem. Tényleg választanom kell közülük? - Meg kell találnom - kapom fel hirtelen a kocsikulcsot. - Muszáj beszélnem vele - lépek egyet az ajtó felé, de azonnal megtorpanok, és visszafordulok felé. - Maradj itt, oké? - teszem hozzá gyorsan, nehogy úgy értse, hogy már választottam is, és azt akarom, ne legyen itt, mire visszaérek Sammel.

- Hagyd egy kicsit - fogja meg a kezem. Nem azért, hogy erőszakkal visszatartson, inkább csak megnyugtatónak szánja. - Vissza fog jönni. Gyalog nem juthat messzire. 

- Nem ismered - suttogom az ajtó felé bámulva, és megcsóválom a fejem. Sam bármire képes. Nincs szüksége rám. Csak nekem van szükségem rá.

- Nem kell jól ismernem ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben tudjam, idő és tér kell neki. Egy kis magány, hogy gondolkodhasson. Bárkinek szüksége lenne erre, higyj nekem. 

Ránézek az összefűzött ujjainkra, és végül mégis leteszem a kulcsot. Visszalépek szorosan mellé, és a vállára hajtom a fejem, a karjaimat pedig a dereka köré fonom. Összetörten állok az ölelésében, ki tudja meddig, amikor az ajtó csapódására rezzenek össze. 

- Ne előttem csináljátok, oké? - hallom meg az öcsém határozott hangját, amiből minden érzelmet megpróbált száműzni.

Szétrebbenünk, és mint a csínytevésen kapott kisiskolások, lesütött szemekkel, az ujjainkat tördelve bólintunk némán. 

-------------------------------

Végre egy kis igazság... De persze még mindig nem a teljes igazság. Dean bármilyen démonnal szembeszáll, a sajátjaival valahogy mégis nehezére esik.