Mivel függönyök nincsenek, az arcomba tűző kora reggeli nap sugaraira ébredek. Hunyorogva fordulok a körém fonódó meleg test felé, ő pedig egy fáradt mosollyal és egy aprócska szájra puszival köszönt. Annyira ismeretlen ez az érzés, ritkán volt részem benne életem során, de úgy érzem, nagyon hamar hozzá tudnék szokni. Talán ha a föld összes szörnye a másvilágon lesz bezárva, és nem lohol a nyakamban megállás nélkül a világvége, még lehet rá esélyem. A válla köré fonom a karom, és a mellkasomra húzom a fejét, majd nekiállok a haját birizgálni, amitől újra dorombolni kezd. Szeretem ezt a hangot. Szeretek a tincsei közt matatni. És szeretem a teste melegét is magam körül. A finom érintéseit... De be kell vallanom magamnak, a durvábbakat is legalább annyira. Alig telt el néhány nap, és érzem, hogy már most túl mélyen vagyok benne. Belegondolni sem merek, mi lesz velem, ha még pár napot itt töltök.

- Miért vagy itt? - cirógatja az oldalamat finoman, és valahogy érzem, hogy most nem arra kíváncsi, miért dugom megállás nélkül huszonnégy órája, annak ellenére, hogy az első után közöltem vele, sosincs ismétlés. Huszonnégy órája! Uram atyám. Negyvennyolc órája ismerem...

- Belerángattalak, nem hagyhatlak magadra. Többet senki sem fog miattam meghalni, ha tehetek ellene - felelem komoran a plafon felé irányítva a tekintetem.

- Ezt úgy mondod, mintha sokan haltak volna már meg miattad - könyököl fel, és a szemembe néz. Én csak fintorgok egyet, és a felvetést igazságként megerősítve megrántom a vállam. Ő azonban összevonja a szemöldökét, és határozottan megingatja a fejét. - A többiről nem mondhatok véleményt, de engem egyrészt nem te rángattál bele, másrészt gyakorlatilag megmentettél. Tudod jól, hogy nélküled is eljutottam volna a fészekhez Douggal, és esélyünk sem lett volna ellenük. Csak veled volt esélyünk.

- Igaz - horkanok fel. - Megmentettek egy pocsolyából, cserébe belelöktelek az óceánba. Szép mentés.

- Mindig ezt csinálod? Magadat okolod mindenért? - kérdi fejcsóválva.

- Azt hiszem - vonok vállat. - De általában meg is van rá az okom. Ha én nem vagyok, az alvilág valószínűleg a létezésedről sem tudna. Nem lennél akkora veszélyben.

- Elismerem, ha ez kell. Ha te nem lennél, talán ez a Crowley nem tudna rólam. Nem lennék veszélyben - bólint, aztán kioktatón felhúzza a szemöldökét. - De cserébe halott lennék. Vagy vámpír. Szóval állj le az önmarcangolással - támasztja az állát a mellkasomra, és úgy néz fel rám az ellenállhatatlan, de most nagyon is elszántan csillogó szemeivel.

- Mindig ilyen önfejű vagy? - mosolyodok el, ő pedig a lábaimra csúsztatja a combját, és lassan az egész testével felkúszik rám.

- Többnyire... - bólint, és ráhajol a számra.

Nem tudom, miért élvezem ezt ennyire. Miért nem elég már belőle. Az egyik kezemmel a fenekébe markolok, ahogy az ágyékunkat összepréselem, a másikkal pedig a hajába túrok, hogy a száját tehessem a magamévá minél hevesebben. Nem tudok eleget kapni a nyelve finom érintéséből, és a kis hangokból, amiket nevetséges apróságokkal csikarok ki belőle könnyedén. Máris a függője lettem, és hiába érzem mennyire veszélyes ez a játék, amibe belekezdtem, képtelen vagyok abbahagyni.

- Ugye tudod, hogy nem csinálhatjuk ezt egész nap? - motyogom a szájába. - Megbeszéltük, hogy maradok. Mint a kiképzőtiszted - vigyorodok el.

- Nem egész nap - bújik a nyakamba. - Csak egy félórát most - csókolja végig a kulcscsontom. - Aztán egy kicsit ebéd után... délután... meg este... és talán még éjjel is - sorolja, és minden eltervezett szeretkezést megpecsétel a nyakam különböző pontjain hagyott puha csókkal.

- Aha - kuncogok fel. - Szóval öt a minimum - húzom fel a szemöldököm.

- A minimum - bólogat hevesen. - Miután csak pár napot leszel itt, muszáj megfeszített tempóra fogjalak a tanórák közt - feleli teljesen komoly arccal, én pedig csak nevetve megcsóválom a fejem, és szorosan magamhoz ölelem.

*

Eltelik három nap úgy, hogy mást sem csinálunk, csak szeretkezünk, eszünk, alszunk, és ezek szüneteiben mesélek neki mindenféléről, vagy épp tanítok neki néhány fogást. Fegyvereket adok a kezébe, amiknek a többségével szerencsére ösztönösen jól bánik, de amiket nem ismer, vagy csak sosem használt, azoknak a kezelését is könnyedén teszi magáévá. Született tehetség. Mondanám, hogy született vadász, de ezt sosem ejteném ki a számon fennhangon. Már megtanultam, hogy jobb az ördögöt nem a falra festeni. Minden sejtemmel bízom benne, ő soha nem fog odáig eljutni, hogy szörnyek üldözésére tegye fel az egész életét.

Az utolsó napon gyakorlatilag folyamatosan tesztelem. Kérdezgetem a leglehetetlenebb helyzetekben. Mert ugyebár azt, ami megmentheti az életünket, álmunkból felébresztve is tudnunk kell... vagy épp egy orgazmusból még észhez sem térve. Semmivel sem tudok kifogni rajta. Az agya, mint egy szivacs, issza magába az információt, és ami talán még fontosabb, gyorsan elő is tudja kotorni az elraktározottak közül épp szükségeset onnan. Pont olyan okos, mint Sammy. És fogalmam sincs, miért érzem ezt a határtalan büszkeséget minden egyes helyes válaszakor.

Ebéd után a csomagtartómban lakó összes fegyver kipakolva fekszik előtte a horgásztanya gazos földjén egy pokrócon, és miután ezúttal is mindenre tud válaszolni, elhatározom, hogy nem hagyom itt ennyire maximális sikerélménnyel, mert akkor még a végén képes lesz öngyilkos küldetésekbe kezdeni, ha már nem vagyok itt. Azt pedig nem engedhetem.

- Fecskendő. Mi kell bele? - kérdem.

- Halott ember vére. Vámpírok ellen - vágja rá.

- Minek? Levágod a fejét. Nem viszed haza bedrogozva, hogy cseveghess vele.

- Jogos... - grimaszol. - De akadhat olyan szitu, hogy megéri legyengíteni őket, nem?

- Elvétve. De oké, a válasz helyes. Ugorjunk. Mivel kell felrajzolnod ezt a rúnát, mikor, és hová? - folytatom, és egy papírlapra mutatok.

- A véremmel. Az angyalokat kiűzi a helyiségből. Hová... öhm... - gondolkodik el.

- Bumm. Halott vagy - emelem meg a szemöldököm. - Nincs idő gondolkodni.

- Hová? - kérdi meg elvékonyodott hangon, és kétségbeesetten néz rám.

- Bárhová! - vágom rá. - A padlóra, a falra, az asztalra, egy kartondoboz oldalára, vagy a fiúd meztelen seggére... tök mindegy. Csak csináld. Gyorsan.

- Ooké... - sóhajt fel.

- Crowley. Ha meglátod, mit csinálsz? - teszem fel a következő tesztkérdést.

- Crowley démon... de se démonpengém, se angyaltőröm, ami hatásos lehetne ellene...

- Bumm. Halott vagy. Megint - csóválom a fejem, ő pedig elkeseredetten lerogy a pokrócra, és a fegyvereket bámulja.

- Ördögcsapda. Igen, a pisztolygolyó... - kezdi felcsillanó szemekkel.

- Nem! - kiáltok rá. - Ha Crowleyt meglátod, eltűnsz onnan, amilyen gyorsan csak tudsz, és azonnal hívsz engem. Nem szállsz szembe a pokol királyával, világos?! - oktatom ki dühösen.

- Tartsunk egy kis szünetet, oké? - sóhajt fel megtörten, nekem pedig azonnal meglágyul a szívem.

- Rendben. Igyunk egy kávét - nyújtom felé a kezemet, és felhúzom a földről. - Nem rád vagyok mérges, ugye tudod?

- Tudom - mosolyodik el fáradtan, és hozzám bújik.

- Komolyan mondom, ha újra meglátod itt Crowleyt, annak oka van. Őt csak én tudom kezelni - jelentem ki, de egy fintor azért átfut a vonásaimon. - Nos, többé-kevésbé...

- És mi van, ha csak fel akar használni engem ahhoz, hogy eljusson hozzád? Biztosan tudja, hogy hívnálak - motyogja a nyakamba.

Halkan felnevetek, és megcirógatom a haját a tarkóján.

- Ha el akar érni, nem veled hívat fel, hanem egyszerűen csak fogja a telefonját - jegyzem meg, ő pedig hátrakapja a fejét, és döbbenten bámul rám.

- Komolyan mondod, hogy gyorshívón vagy az ördögnél?! - tátja el a száját, és hirtelen nem tudom, hogy csak megjátssza, vagy tényleg ennyire kiakadt.

- Mit csináljak? Rajonganak értem a rosszfiúk... - viccelem el, de úgy tűnik, ő nem szórakozik olyan jól. Talán mégsem megjátszott volt az előbbi reakciója.

*

Az utolsó utáni nap reggele, ami valójában már a tervezett három helyett a negyedik, nyugodt némaságban telik el. Megtisztítom a tetoválását, ahogy eddig is tettem néhány óránként, és bekenem, ő pedig csendben figyel. Nyújtja felém az új fóliát, de megrázom a fejem.

- Ez már nem kell. Csak párszor tisztítsd meg naponta, és kenegesd. És ne vakarászd! - nézek rá felhúzott szemöldökkel, mert néhányszor már rajtakaptam, hogy odanyúlt. - A farmernadrággal és a lovaglással is várj még pár napot. Laza melegítő. Oké?

- Melegítő - bólint egyre szélesedő vigyorral, és hirtelen nem tudom ezt mire vélni, ahogy a lábai között guggolva felnézek rá. - A lovaglást pedig, bár nehéz lesz, most egy időre megpróbálom nélkülözni - nyalja meg az ajkait, és végignéz rajtam.

Most már legalább értem, mi volt az a fene nagy vigyor. Megforgatom a szemeim, és felállok, aztán ahogy beharapja az alsó ajkát, csak elmosolyodok, és megcsóválom a fejem, mielőtt hátat fordítanék neki.

- Ne csináld, nem tarthatsz itt tovább... - ingatom a fejem lassan távolodva tőle, aztán a táskámhoz érve visszafordulok a háló ajtajában. - Az este hagytam magam, de most már tényleg mennem kell. Mondtam, hogy Sam talált valamit. Arról nem is beszélve, hogy már most is azt hiszi, baromi nehéz a felfogásod, amiért ennyi időt kellett rád szánnom.

- Amíg csak ennyit gondol rólam, nincs baj, nem igaz? - mosolyodik el halványan, ahogy magára húzza a nadrágját, és elindul felém. A tenyerével lemondóan végigsimít a karomon, aztán az ajtó felé biccent. - Indulj már. A szuperhősöknek mindig készen kell állnia a világ megmentésére.

Nem felelek semmit, csak elfintorodok, és megcsóválom a fejem, ő pedig a hátamra fekteti a tenyerét, úgy kísér ki a konyhába. Nem érzem magam szuperhősnek. Csak általában rosszkor vagyok rossz helyen, és ezért túl sokat tudok már a sötét oldalról ahhoz, hogy képes legyek vállrándítva elmenni egy-egy szörnyeteg mellett.

A gyerekek hétvége címszóval barátoknál töltötték az éjszakát, ezért úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a kényelmet, és végre nem a horgásztanyán aludtunk. Nem kellett hajnalban iderohannia ébreszteni és megreggeliztetni suli előtt a gyerekeket, hanem élvezhettük egy kicsit a reggelt. Bár nem értem, hogy egy tizenöt és egy tizennyolc éves kölyök miért nem tud gondoskodni magáról, én már nyolc évesen is megreggeliztettem Sammyt, de nem szóltam semmit. Csak melegen tartottam reggelente az ágyat, amíg vissza nem ért, és közben gondolkodtam ezen az elcseszett szituáción, amit építettem magam köré.

- Ülj le, csinálok reggelit - biccent az étkező sarok irányába, és a pulthoz lép.

- Nem vagyok éhes. Csak egy kávét csinálj nekem - fúrom az orromat hátulról a tarkójánál a hajába, ő pedig lehunyja a szemét, és két kézzel támaszkodik rá az előtte elnyúló konyhapultra, miközben kiereszt egy reszkető sóhajt. A derekára simítom a kezeimet, és belecsókolok a nyakába még egyszer, aztán megfordulnék, hogy leüljek az asztal mellé, de hirtelen megpördül, és magához ránt. Olyan szenvedéllyel mar az ajkaimra, hogy beleremegnek a lábaim. Aztán egy percen belül, zihálva el is ereszt.

- Ülj le - suttogja még a számon, és az asztal felé pillant.

Letaglózva, engedelmesen simulok a székbe, és szótlanul nézem, ahogy megfőzi a kávét, és közben összedob néhány szendvicset is, amiből kettőt be is csomagol.

- Reggelizni muszáj, majd később megeszed - teszi le elém őket, aztán pedig a kávésbögrét is, majd helyet foglal mellettem.

Persze, reggelizni muszáj. Általában szoktam is. Olyan nincs, hogy kaját tesznek elém, és én nem eszem meg. De most valahogy levegőt venni sincs kedvem.

- Köszönöm - teszem be a szendvicseket a táskámba, és a kezembe veszem a bögrét.

- Én köszönöm a... kiképzést - nevet fel halkan, és belekortyol a forró habos-krémes italába.

- Remélem, sosem kell majd hasznát venned a megszerzett tudásodnak - bólintok.

- Majd csukott szemmel járok... - húzza el a száját, mire összevonom a szemöldököm.

- Nem kell csukott szemmel járnod, járj nagyon is nyitott szemmel. De önként ne bonyolódj bele semmibe, főleg ne egyedül. Mindig lebegjen előtted a családod képe, mielőtt hülyeséget csinálnál.

- Igen, apu - emeli a kézfejét a halántékához, mint egy jó katona.

- Komolyan mondom, ne kezdj magánakciókba. Hívj vadászt. Hiába tudsz már sok mindent, te nem vagy az - csóválom meg lemondón a fejem, mert pontosan tudom, hogy feleslegesen beszélek. Hamar rájöttem, mennyire önfejű. Nem tudom, mit tennék, ha úgy kellene ide visszajönnöm egy ügy miatt, hogy ő az egyik áldozat. Nem tudom, és nem is akarom megtudni.

- Megígérem, ha nagyon elcseszett dologba botlom, hívok vadászt. És mivel csak egynek van meg a száma... - nyalja le a szájáról a tejhabot, és az egyik szemöldökét felhúzva elvigyorodik anélkül, hogy befejezné a mondatot.

- Na jó, elég! - nevetek fel kínomban, felállok a székről, és a vállamra dobom a táskám.

Fejcsóválva indulok ki a házból, ő pedig csendben követ. A kocsiig meg sem állok, hátra sem nézek, és megszólalni sem szeretnék, mert az eszem és a szívem most olyan harcban áll egymással, mint még talán soha, és teljesen ellenkező dolgokat mondanának és tennének. Kinyitom a vezetőoldali ajtót, bedobom a táskám az anyósülésre, majd a kocsi oldalának támasztom a csípőm.

- Ha kellek, hívj - biccentek, és mintha csak jó ismerősök lennénk, vagy mintha bárki is láthatna minket itt, a semmi közepén, megveregetem a vállát. - Ne kelljek - ismétlem el újra, amit az utolsó búcsúzkodásnál is mondtam neki, ám ezúttal sokkal jobban kínoznak ugyanazok a szavak. Felsóhajtok, lehajtom a fejem, és épp hátat fordítanék, hogy túl legyek végre életem legnehezebb búcsúján, de megérinti az alkarom, ezért felnézek rá.

- Nem változott a véleményed arról, hogy néha...? - harapja be az alsó ajkát csábítón, de ugyanakkor olyan ártatlanul néz rám, hogy komoly fizikai erőfeszítésembe kerül, nehogy visszalökdössem a házba. - Ott a horgásztanya, az Isten és minden más háta mögött... Egészen jól bevált - győzköd, és egy pillanatra le kell hunynom a szemem, de így sem tudom elűzni a megállíthatatlanul előttem pörgő képkockákat.

- Nem tudom, bébi... - nyögöm szomorúan, a fejemet ingatva, mert bár tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nemet kell mondanom, iszonyú nehezemre esik megtenni.

- Bébi? - húzza fel a szemöldökét csodálkozva. - Eddig csak szex közben csúszott ki ez a szádon - nevet fel halkan, amire én is elmosolyodom. Szomorú nevetés ez, érzem benne a lemondást, de a szemei is ugyanúgy elárulják. És ez térít végre észhez. Ő is pontosan tudja, mit kell tennünk.

- Keress valakit, aki mindig itt tud lenni neked, és nem egy véget nem érő horrorfilm az élete - húzom magamhoz még egyszer, és szorosan megölelem. Összeszorítom a szemem, és néhány pillanatra elmerülök az illatában. - Komolyan mondom. Ne számolj velem. Vigyázz magadra - tolom el magamtól sietve, és mint akit üldöznek, úgy szállok be az Impalába, és indítom be a motort.

Egy bő órát vezetek céltalanul, mielőtt elmegyek Samért a motelba. Képtelen lettem volna öt perccel azután, hogy elengedtem Walkert, szembenézni az öcsémmel.

_____________________________

Ez most ilyen cukika rész volt, remélem szerettétek. És ugye tudjátok, nálam általában mi jön a vattacukor után? 😋