A hó hatalmas pelyhekben hullott, melyek közül pár kényelmesen megállapodott szőke tincseimen. Dorka szokásos módon otthon felejtette a sapkáját, de pár perc szerencsétlenkedés után, sikerült elérnem, hogy elfogadja az enyémet, a kesztyűm párjával egyetemben. Fogni akartam a kezét, és ehhez szükséges volt átadnom neki utóbbi ruhadarabot, ha már a sajátját elvesztette, amíg elért a buszmegállóig.

– Biztos, jó ez így neked? – nézett fel rám a csípős széltől könnyes szemmel.

– Elég dús a hajam, hogy védje a fülem. – Nőies mozdulattal libbentettem meg pár tincsemet, hátha mosolyt csalhatok az arcára, azonban a szája sarka sem rándult meg. – Dorka, egy hónapja vagyunk már együtt – sóhajtottam fel. – Miért nem vagy képes elfogadni, hogy szeretlek?

– Mert nem fér a fejembe, hogy velem akarsz lenni, mikor egy Sztázi szintű csajjal is simán összejöhetnél. – Válaszul csak lejjebb húztam a sálamat, odahajoltam hozzá, és egy hosszú csókot nyomtam hideg ajkaira.

– De én téged szeretlek. – Mosolyogva néztem, ahogy arca elvörösödött, majd abbahagyta a vacogást. – Látod, már nem is fázol!

– Te... – húzta fel helyes orrát. Mielőtt azonban folytathatta volna mondandóját, befutott a buszunk, amire a kezénél fogva segítettem fel. A középső ajtónál lévő térbe lépve azonnal magamhoz húztam, szorosan átöltem, hogy melegíthessem. – Egyszerűen nem értelek.

– Pedig ismerjük egymást egy ideje. Igazán megszokhattad volna a gondolkodásmódomat!

– Megszoktam, de még én sem látom, hogy lyukadtunk ki itt.

– Valamivel el kell jutnunk az egyetemre – nevettem el magam, mire ő a kabátomba morgott. – Fogalmam sincs, miért lovagolsz ezen ennyire. Dorka, szeretlek, és kész. Neked nem elég ennyi?

– Tíz éve nem hívtál így. – Mély levegőt vett, mintha erőt vett volna magán, hogy aztán átkaroljon, és a nyakamhoz fúrja a fejét. – Most miért kezdted el újra?

– Nálunk nem szokás becézni a másikat. A szüleim csak egymással teszik, még velünk sem. Kisebb koromban valahogy berögzült, hogy ilyet a szerelmesek csinálnak.

– Akkor én is találjak ki neked valamit? – Végre halkan kuncogott, miközben egy pillanatra szorított az ölelésén.

– Ha úgy érzed, akkor lehet – csókoltam homlokon. – Ugye, még emlékszel, hogy este randira megyünk?

– Igen, bár a szüleimnek annyit mondtam, hogy veled megyek valahova. Apám talán kitekerné a nyakad, ha randit mondtam volna.

– Apukád szeret engem – vontam meg a vállam.

– Igen, mert úgy tudja, csak barátok vagyunk. Ha rájönne, hogy a barátom vagy, már másképp kezelne. Hidd el!

***

Izgatottan szorítottam meg Dorka kezét, ahogy közeledtünk a randevúnk helyszíne felé. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, mégis féltem egy kicsit. Talán az első randinknak másik helyszínt kellett volna választanom, noha eléggé ismertem őt ahhoz, hogy biztos legyek benne, nem bírja túlzottan a sablonos romantikázást.

– Megjöttünk – böktem a neon felirat felé. Dorka egy pillanatra megállt, mint aki próbálja feldolgozni, amit lát.

– Lézerharcolni jöttünk?

– Baj?

– Imádom. – Csillogó szemmel nézett rám, arcán hatalmas mosoly terült el, miközben a nyakamba ugrott. Nem csókolt meg, csupán ölelt, nekem mégis rengeteget jelentett, hogy örömöt tudtam okozni neki. Még nem érezte elég biztosnak magát, hogy csókot kezdeményezzen, és én ezt teljesen megértettem.

A kezemet fogva húzott maga mögött, hogy minél gyorsabban beérjünk a melegbe. Mivel hirtelen jött az ötlet, és ketten nem tudnánk rendesen játszani, olyan helyre hoztam, ahol nem kell időpontot foglalni, noha idegenekkel kerülhetünk egy csapatba. Őt viszont nem zavarta ez a tény, és szerencsénkre rengeteg, az egyetemről ismert, emberrel találkoztunk. Egyikük sem lepődött meg, hogy együtt látnak itt minket, bár sejtettem, ez csak azért lehetett, mert nem tudják, hogy milyen kapcsolatban jöttünk el.

Miután felvettük a mellényeket, megkaptuk a játékpuskákat, majd egy fickó bevezetett minket a pályára. Fényt csupán a neonlámpákkal megvilágított festék adott, melyet úgy kentek fel a falakra és akadályokra, mintha ötéves gyerekek díszítettek volna. Ezt persze sosem mondtam volna ki hangosan, elvégre Dorka folyamatosan mosolyogva forgolódott, hogy mindent jól láthasson. Tetszett neki a hely, évek óta el akart jönni, de tudta, hogy az ilyesmi nem az én világom, így sosem hozta fel. Csupán onnan értesültem erről a vágyáról, hogy mindig vágyakozón csillant fel a szeme, mikor meghallotta, amint az egyetemen valaki ilyesmiről beszélt.

Két percet kaptunk, hogy elhelyezkedjük, mielőtt beengedték volna a másik csapatot. Dorkának hihetetlen tehetsége volt ehhez a játékhoz, sorra lőtte ki az embereket, mindenki elől tökéletesen kitért. Nem is csodálkoztam rajta, hogy végül minden győzelmünket neki köszönhettük. Ellenben én mindig az elsők között estem ki, alig találtam el bárkit, és talán több időt töltöttem a váróteremben, mint a pályán.

Bevallom, kicsit unatkoztam, de valahányszor megláttam Dorka önfeledt mosolyát a játszmák végén, úgy éreztem, megéri az a pár perc ücsörgés, hogy ő jól érezze magát. Talán éppen az ötödik játék kezdődhetett el, mikor Dorka behúzott az egyik ládakupac mögé. Láttam rajta, hogy eredetileg teljesen másért vont ide, de amint a lendülettől közelebb kerültem hozzá, mint tervezte, hirtelen megváltozott a célja.

Szeme felcsillant, arca halványan kipirult, miközben nyelvével megnedvesítette alsó ajkát. Nem mozdultam felé, bár a szája iránti vágy kínzóan égetett. Ezúttal neki kellett átgondolnia, mit akar, ahogy hónapokkal ezelőtt én is megtettem. Minden idegszálam üvöltött, fejben nógattam Dorkát, hogy lépjen, de nem tettem semmit.

Úgy éreztem, több órán át néztünk egymás szemébe, mikor azonban megmozdult, a szívem kihagyott egy ütemet. Ajkait bátortalanul érintette az enyémekhez, kezét a mellkasomra csúsztatta, mialatt én átöleltem a derekát. Mintha a mennyekbe kerültem volna, finom csókja a fellegekbe repített, ugyanazt a szabadságérzetet adta nekem, akár az illata. Mellette mindig így éreztem magam, most viszont még intenzívebben kattogott bennem a gondolat, hogy csak mellette lehetek igazán önmagam.

Soha, egy pillanatra sem hitte rólam, hogy meleg lennék, pedig az iskolában mindenki ezzel piszkált a külsőm miatt. Vele elengedhettem magam, viselkedhettem bármilyen hülyén, ő akkor is mellettem volt, sőt, velem együtt nevetett. Ha valami fájt, végigsegített rajta, elérte, hogy hamarabb legyek jobban, és még előre meg is védett, ha tehette. Miért nem vettem észre korábban? Miért csak most kellett ráeszmélnem, mennyire szeretem őt? Ha korábban teszem, én is megóvhattam volna őt megannyi fájdalomtól.

Elhajolt tőlem. Hosszú másodpercekig csak nézett rám, talán gondolkodott, vagy éppen most jött rá ugyanarra, amire korábban én is. A pulzusom az egekbe ugrott, ahogy egy ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Már ő is tudja, érzi.

Hirtelen mozgást vettem észre a perifériám szélén, és azonnal odakaptam a fejem. Az egyik ellenfelünk észrevett minket, már emelte a fegyverét, hogy kilője valamelyikünket, mire a hátam mögé húztam Dorkát. Kitárt karokkal térdeltem előtte, mintha egy tényleges golyótól védeném meg, mikor pedig meghallottam a mellényem hangszórójából kiszűrődő lövéshangot, drámaian a mellkasomhoz kaptam, ezzel halálra rémisztve a srácot és Dorkát is. A barátnőm ölébe dőltem, direkt úgy tettem, mintha nehezen venném a levegőt.

– Fuss, szerelmem! – nyúltam az arca felé már szinte túljátszva a szerepem. – Engem elkaptak, de neked még lehet esélyed.

– Te mekkora idióta vagy – nevetett fülig elvörösödve Dorka.

– Mondd meg a gyerekeinknek, hogy szeretem őket.

– Ejts ki! – A srácnak intett, aki még mindig ledermedve nézett ránk, ám végül mégis felemelte a fegyverét, hogy lelője Dorkát. Felvont szemöldökkel támaszkodtam fel, átváltva egy másik színjátékra.

– Komolyan? Feláldozom magam, hogy élhess, te meg simán lelöveted magad? Mégis hogy legyek így hősszerelmes mártír?

– Annyira hülye vagy. – A fejét ingatva hajolt le hozzám, hogy egy hosszú csókkal csillapítsa megjátszott haragom. – Szeretlek, Pisti.

– Jobb nem jutott eszedbe? – vontam fel aszemöldököm, mire enyhén a vállamba ütött. Persze egyáltalán nem zavart, hogyígy hívott. Imádtam a becenevemet.