Apám nagyon nem örült, mikor reggel beléptem a házba. Állítása szerint Anasztázia teljesen kibukott, miután felébredt, és nem talált sehol. Szépen leszidott ezért a lépésemért, annak viszont kimondottan örült, hogy az éjjel felvittem az elvárások szerinti menyasszonyomat a szobámba. Hiába próbálkoztam, nem tudtam elmondani neki, hogy ennek nem igazán lesz jövője. Semmit sem éreztem Anasztázia iránt, az esti dolog is csak azért történt meg, mert túlzásba vittem az alkoholfogyasztást. De ezt apámnak nem mondhattam meg egyenesen. Túlságosan a szívén viselte ezt az egész házasságosdit ahhoz, hogy másik lány nélkül mondjak ellent neki.

Az egyetlen dolog, aminek tényleg nagyon örültem, hogy Dorottya viszonylag hamar jobban lett. Pár nap alatt túltette magát a szakításán, ami alatt végig mellette maradtam. Egész sok időt töltöttünk a szobámban, de főként a titkos faházban szórakoztunk, amit még tíz éves korunkban találtunk. A közelünkben lévő erdő egyik masszívabb fáján leltünk rá, mikor egy kirándulás alatt elkóboroltunk az osztálytól. Leszidtak érte, nekünk viszont teljesen megérte, elvégre lett egy helyünk, ahol senki sem találhatott meg minket.

− István! – Dorottya kiabálva lépett be a faházba, majd egyenesen felém vetette magát. Kilökött a babzsákfotelből, ahol eddig olvastam, a csuklómnál fogva szorított a földre, amitől a fülemig vörösödtem. – Itt szórakozni szoktunk, nem pedig feladott könyveket olvasni, ugye?

− A-aha – köszörültem meg a torkom.

Barna szeme csillogott, arcán olyan széles mosoly terült el, ami engedte látszani mind alsó, mind felső agyarait. Hihetetlenül tetszett, hogy ennyire erősnek láttam a szakítása utáni összetörtsége után. Bár én mindig ilyennek láttam őt, és nem csak a teste miatt.

Dorottya teljesen más volt, mint a fajtája többi tagja, bár állítása szerint azért lett ilyen, mert egy elffel kezdett barátkozni. Orkként mindig úgy érezte, egy lépéssel le van maradva tőlem, tehet bármit. Az ő faja sosem volt annyira fogékony az elméleti tanulásra, mint a fizikai fejlődésre, Dorottya viszont teljes erőbedobással próbált ellent mondani ennek a tulajdonságának. Rengeteget tanult, csak ritkán kérte a segítségemet, így saját erejéből végezte el színötös bizonyítvánnyal a gimnázium minden osztályát. Szöges ellentéte lett az orkok nagy részének, és én hihetetlenül csodáltam ezért a kitartásáért.

Az viszont, hogy a teste sem utolsó, csak ekkor jutott el a tudatomig. Nem olyan vékony alkatú, mint Anasztázia, nekem mégis jobban tetszett, hogy Dorottyán fizikailag is látszott, mennyire erős. Tökéletesen láttam rajta minden görbületet, nem túl nagy, de kimondottan feszes melleit a rásimuló garbó mögött, kerek fenekét, amit kiemelt a farmerja, ahogy fölöttem állt négykézláb.

Már csak akkor tűnt fel, hogy felemeltem a fejem és közeledtem hozzá, mikor hirtelen elengedett, majd a sarkára ült, vagyis egyenesen az ölembe. Eddig sosem akadt ilyen problémám, most azonban végre rájöttem, mennyire nehéz elterelni a gondolataimat, főleg úgy, hogy a lány továbbra is mosolyogva nézett rám. Alsó agyarai ilyenkor mindig előbújtak, elvégre nem kellett görcsösen figyelnie rá, hogy elrejtse őket.

− Kivételesen elnézem neked – mászott ki az ölemből, hogy fel tudjak ülni. – Érezd magad kivételesnek!

− Igen. – Még én is tudtam, hogy erőltetettnek hangzott a nevetésem, de szerencsémre Dorottyának eddigre másra irányult a figyelme.

− Ezt már olvastad a gimiben, nem? – vette fel a könyvemet, majd belelapozott.

− Igen, de jövő hétre kell írnom egy elemzést belőle.

− Lássuk, mennyire emlékszem még! – A kezembe nyomta a kötetet, miközben vett egy mély lélegzetet. Színpadiasan a szívére szorította a kezét, miközben közelebb mászott hozzám. − Az arcomon az éj álarca, látod, másképp leányos pír kendőzné arcom, azért, amit ma éjjel elkotyogtam. Az illem - ó -, az illem azt kívánná, hogy visszaszívjam, ámde félre illem! Szeretsz-e? Majd így szólsz - tudom -: „szeretlek". – Mire befejezte a monológrészletet, már alig egy centi maradt az arcunk közt. Az utolsó szót szinte a számra lehelte, ezzel az egekbe lökve a pulzusom. Dorottya azonnal hátrébb hajolt, aggodalmasan nézett kék szemembe. – Minden rendben?

− Persze, miért? – Hangom árnyalatnyival magasabb lett, kapkodtam a levegőt, biztosra tudtam, hogy az arcom teljesen vörös, a félelmének azonban nem ezekhez volt köze.

− Vérzik az orrod – vett elő egy zsebkendőt, amit ezután az orrom alá szorított, miközben hosszú, szőke tincseim közé túrva tartotta egyenesen a fejem. – Miért nézel rám úgy, mintha valami hihetetlen borzalmat művelnék veled?

− Nem úgy nézek rád – ingattam enyhén a fejem. Kicsit talán szerencsésnek mondhattam magam, hogy nem fogta fel, mit jelentett az arckifejezésem. Ahogy így közelebbről láthattam, még hevesebben vert a szívem.

− Ez egyre durvább – cserélte ki az átvérzett zsebkendőt. – Talán el kellene menned orvoshoz. Mi történhetett az orroddal?

− Egy gyenge elf vagyok. Hajlamos az ilyesmire.

− Ilyenről még nem hallottam. – Szerencsénkre a vérzés már elállt, mikor úgy döntött, hitetlenségét csípőjére tett kézzel fogja demonstrálni.

− Sok mindent nem hallottál még.

− Mi van?

− Mint például, hogy egy ork képes a saját testtömege ötszörösét is megemelni, ha nagyon igyekszik. – Keményen kellett próbálkoznom, hogy eltereljem a figyelmét az elszólásomról, és szerencsém sikerült is. A karját megfeszítve, egyfajta „ezt egyszer még kipróbálom" módon hümmögött.

− Amúgy mennyire sürgős neked ez az elemzés? – Ahogy a földre támaszkodott, megint közelebb hajolt hozzám a kelleténél. Miért láttam hirtelen ilyen kiemelkedően gyönyörűnek?

− Hétfőn kell leadnom.

− Akkor mit szólnál egy egyezséghez? Megnézhetnénk a musical változatot.

− Nekem megfelel – vontam meg a vállam. Elővettem a laptopot a táskámból, majd mindketten az elnyűtt matrachoz mentünk, amit még tizenkét évesen hoztunk fel ide.

− Oké, mi a bajod? – Értetlenül fordultam Dorottya felé, nem tudtam, mire vélni a kérdését. – Olyan messze ülsz tőlem, hogy levelezni tudnánk. Miért nem fekszünk úgy, ahogy szoktunk? Talán Sztázinak baja lenne vele?

− Hogy jön ide Anasztázia? – ráztam meg a fejem.

− A múltkor lefeküdtél vele, nem? – Szinte már szégyenkezve sütöttem le a tekintetem, és ez éppen elég válasz volt számára. – Miért érzed ennyire rosszul magad?

− Még magam se tudom.

− Na, gyere! – Kedves mosollyal jött közelebb hozzám, majd a hátamra döntött. Úgy fektetett le, mintha valami teljesen más dologra készültünk volna. Kezdtem úgy sejteni, előbb kapok szívrohamot, mint hazaérnék. – Biztosan jót fog tenni neked egy hosszú ölelés.

Elfeküdt mellettem, miközben elindította a filmet az ölemben heverő laptopon, majd szorosan átkarolt, fejét a vállamra hajtotta. Borzasztó ötlet volt tőlem, hogy belementem ebbe az egészbe. Romantikus filmet nézni Dorottyával, mialatt össze vagyok zavarodva az iránta táplált érzéseimmel kapcsolatban? Idióta barom vagy István...

Nem elég, hogy a szívverésemet szinten kellett tartanom, még az illata is megőrjített. Egy érintetlen rétre emlékeztetett. A vadvirágok aromája mellett az anyaföld, a harmat, a kellemesen langyos szellő is helyet kapott. Tizennégy éves korunk óta takargatta saját illatát mindenféle parfümökkel, mert félt, hogy mások kigúnyolnák érte. Bennem azonban ekkor felötlött, mennyire hiányzott, hogy belélegezhessem ezt az imádott aromát. Egyetlen szippantás barna tincsei közül, és hirtelen olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha.

− István, csiklandozod a homlokom – nézett fel rám.Mosolyogva enyhén meghúzta az államon meghagyott rövid szakállat, amitőlelfogott a vágy, hogy lehajoljak hozzá, és lezárjam az ajkait a sajátjaimmal.Talán az iránta érzett szeretetem átlépte a barátság határát.