Miután Rebeka megcsapolta a tüdőmben felgyülemlett folyadékot, és elmúlt a nyugtató hatása, amit kaptam, újból elkezdhettem aggódni. Az első ultrahangon szívzörejt találtak, ami a továbbiakban sem csillapodott, most pedig Dorkánál megindult a szülés egy hónappal korábban. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, mit követtünk el mi ketten, hogy ez jusson nekünk. Hiába próbáltam kizárni, az öcsém szavai minduntalan befurakodtak az elmémbe, mint kígyóméreg a friss sebbe.

Azonban még ennek ellenére sem tudtam hibáztatni Dorkát, ahogy Ágoston tette. Ennek a lánynak tisztább a lelke, mint a frissen hullott hó, sosem ártott senkinek, mindig jót akart, önerejéből kapott meg mindent rengeteg küzdelem árán, és még így is rengeteget verte a sors, ő mégsem panaszkodott soha. Aggódtam érte, féltem, mi lesz, ha valami rosszul sül el a szülőszobán, amíg nem lehetek mellette.

− István. – Rebeka hangja hallatán azonnal felemeltem a fejem. Megint ugyanúgy jött be, akár hetekkel ezelőtt a diagnózissal. Arca egy legyőzött harcosé, szemében tengernyi könny, melyeket nehezére esett elnyomni. – A szülészetről jövök.

− Mi történt? – tettem fel az értelemszerű kérdést. Teljesen logikátlan lett volna részemről, ha azt kérdeztem volna, minden rendben van-e, elvégre láttam rajta, hogy a válasz nemleges lenne.

− A kicsinek túl gyenge a szíve. Él, de csak alig.

− És... − Elhalt a hangom, alig bírtam megszólalni a torkomat szorongató fájdalomtól, a velőmbe hasító félelemtől. – Do... Dorka?

− Sokkos állapotba került, mikor a baba nem sírt fel. Rengeteg vért vesztett, viszont hamarosan jobban lesz. Mindent megtettem, hogy ebbe a szobába kerüljön, de nem hozhatják ki a szülészetről.

− O... Oda... − Ki sem tudtam mondani a kérdést, ám szerencsémre nem is volt szükség rá. Mire kettőt pislogtam, Rebeka egy tolószéket állított az ágyam mellé.

***

Szőke tincsei a fejére simultak, mellkasa ritmikusan megemelkedett, ahogy a gép oxigént pumpált a tüdejébe. Gyönyörű, teljesen kifejlett kisbaba, bőre azonban sápadt vére gyenge áramlásától. Óvatosan simogattam meg apró arcocskáját, puha hajszálait. Mintha saját gyerekkori képem elevenedett volna meg előttem, a fiam kiköpött másom volt, csupán az orrát örökölte az anyjától.

Az ötlet már a szobámban megformálódott bennem, tudtam, mit kell tennem, azonban úgy éreztem, le kell rónom előtte a köreimet. Ha meghalok, legalább el tudjak köszönni mindenkitől.

Elsőként az öcsémet hívtam fel. Róla tudtam, hogy nem fog szaladni hozzám, nem akarna jelen lenni, mikor megtörténik a dolog. Rövidre fogtam a beszélgetést, nem akartam egy szavát se hallani, így egyszerűen bocsánatot kértem tőle, amiért nem tudtam segíteni rajta, majd bontottam is a vonalat.

Következőnek a szüleimmel beszéltem, mert ők voltak távolságügyileg a legmesszebb tőlem, később érnek majd ide, mint meg tudnának állítani. Fojtogattak a könnyeim, mégis sikerült elmondanom nekik, mennyire szeretem őket, és hogy mindent megbocsájtottam, ami miatt valaha haragudtam rájuk, bocsánatot kértem azért, amivel kiakasztottam őket, és miután mindketten elmondták, hogy szeretnek, letettem.

Dorka szüleit hagytam utoljára. Megköszöntem nekik, hogy egy ilyen csodálatos lánnyal ajándékoztak meg, valamint azt is, hogy befogadtak a családba, noha meg lett volna az okuk, hogy ne bízzanak meg bennem.

Amint végeztem, kikapcsoltam a telefonom, hogy senki se zavarhasson. Összesen húsz percem maradt, mielőtt ideérne valaki.

Életem szerelmétől már illően elbúcsúztam ugyan, mégis úgy éreztem tennem kell még valamit. Nagy nehezen feltápászkodtam a tolószékből, hogy az ágya mellé lépjek. A pizsamanadrágom zsebéből előhúztam a kettőnk fotóját rejtő nyakláncot, amit anyámmal vetettem meg még pár napja. Lehetőségek híján egy szalvétára írtam búcsúlevelet Dorkának, amire ez után ráhelyeztem a medált, hogy mindenképpen együtt találja meg őket. Ahogy végignéztem az arcán, ami annyi örömöt okozott nekem életem során, képtelen voltam megállni, egy utolsó finom csókot leheltem puha ajkaira.

A félelem minden porcikámat átjárta, azonban eszem ágában sem állt visszalépni. A kiságyhoz mentem, kihúztam a karomból az infúziót, ami a gyógyszeremet adagolta a vérembe, majd megböktem vele az ujjamat. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de nem volt más választásom, felsértettem a fiam apró tenyerét a tűvel, hogy aztán a sebéhez érintsem a magamét.

− Életet az életért – suttogtam a gyermekem füle mellett a varázsszavakat. Testemen azonnal megjelentek a fehéren fénylő indák, akárcsak a kisfiamon. – Két gyenge erőssé lesz, ha meghalok, hogy ő tovább járhasson a világban. Adassék meg neki minden, mit a sors tőlem elvett, boldogság kísérje lépteit, bármerre is megy. Saját létemet az övére cserélem, hajdani erőm mind neki jár.

− István! – A kétségbeesett kiáltást hallva az ágy felé fordultam. Dorka könnyekkel a szemében nézett felém, és azonnal tudtam, mit fog következőnek tenni. Amint kipattant az ágyból, kimondtam a varázsigét lezáró mondatot.

− Így legyen!

− Ne! – Még épp időben ért hozzám, hogy elkapjon, mielőtt a földre rogytam volna. Zokogva szorított magához, én pedig már éreztem is, ahogy minden életerőm a kisfiúnkba áramlik. – Miért tetted ezt? Miért kellett ezt tenned?

− Én már úgysem maradhattam volna sokáig. – Hangom elgyengült, szimpla suttogásnak hatott, ám szerencsémre Dorka minden szót hallott. – Nem hagyhatunk itt mindketten. – Fel akartam emelni a karom, megsimogatni a feleségemet, a testemben azonban már erre sem maradt elég élet. – Veled leszek. Vigyázni fogok rád.

− Szeretlek. – Még egyszer utoljára gyengéd csókotlehelt a számra, könnyei keserűvé tették a pillanatot. Még éppen hallottam,ahogy a kisfiam felsírt, aztán...