A fenti zenét ajánlom az olvasáshoz. Végig ezt hallgattam, amíg írtam.

Vadvirágos rétet idéző illat csiklandozta az orromat. Mivel Rebeka ismert minket, mindent elkövetett, hogy a feleségem bent maradhasson velem éjszakára. Dorka mellettem fekve aludt, és bár alig fértünk el a szűk ágyon a pocakja miatt, merem állítani, hogy még életemben nem éreztem ennyire kényelmesen magam. Amíg fel nem ébredt, barna tincseivel játszottam, a hasát simogattam, lopva homlokon csókoltam, vagyis úgy bántam vele, mintha otthon lennénk.

A lakásunkban, ahová többé nem térhetek vissza. Hiányzott az ágyunk, a zuhany, a kissé égett, mégis mindig finom ételek illata, amiket a feleségem főzött nekem. Hihetetlennek éreztem, hogy ezeket sosem kaphatom vissza az életembe. Bele se tudtam gondolni, mi lesz Dorkával, ha elmegyek, de valahogy nem is mertem. Sosem akartam elképzelni, mi lesz, ha valami elszakít minket egymástól. Veszekedések után is mindig rettegtem tőle, hogy ez valaha megtörténhet.

Finom kezet éreztem az arcomon, ahogy Dorka kedvesen letörölgette a könnyeimet. A szívem hatalmasat dobbant tőle, mégsem zavart az ezt követő feszítő érzés a mellkasomban, mert vele lehettem. Vele, akit a világon mindennél jobban szerettem, és akit hamarosan el kell hagynom.

− Nálad jobb dolog nem is történhetett volna velem az életben – néztem mélyen a szemébe. Ujjai közé fontam a sajátjaimat, az arcomhoz szorítottam gyengéd kezét. – Számomra örökké az lesz a legszebb pillanat, mikor megismertelek.

− Nem az, mikor először megcsókoltál? – mosolyodott el könnyes szemmel.

− Nem, mert nem csak a kapcsolatunkban volt hatalmas szereped. Ki tudja, milyenné váltam volna, ha nem kezdünk el barátkozni. Te tettél engem azzá, aki vagyok. Felnyitottad a szemem csupán azzal, hogy vagy. Miattad vagyok képes átlátni a felszínen, mert végignéztem, ahogy mindenért keményen küzdöttél. Nélküled csak egy senkivé váltam volna.

− Annyira szeretnék örülni annak, amit mondasz. – Zokogva a mellkasomhoz bújt, olyan szorosan fogott magához, ahogy a kisbabánktól meg tudta tenni. – De miért hallok búcsút a szavaid közt?

− Nem tudhatjuk, mennyi időm van még hátra. – Lassan simogattam barna tincseit, igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, erőt akartam önteni belé. – Az orvosok csak találgatnak, én viszont szeretnék úgy elköszönni tőled, hogy megérts mindent, amit mondok. Nem akarom, hogy összetörj. Ki kell tartanod a kisfiúnkért, tovább kell menned akkor is, ha reménytelennek tűnik. Sose add fel, kérlek! Ígérem, végig ott leszek melletted, fogom majd a kezed, hogy ne egyedül kelljen cipelned a súlyt.

− Ölelj át! – És én megtettem. Köré fontam a karjaimat, hajába túrva tartottam a fejét, miközben végre én is kiengedtem a könnyeimet. – Szeretlek, Pisti. Örökké szeretni foglak, legyél bárhol.

− Én is téged. Örökkön örökké csak té...

Hirtelen jött, alig bírtam visszatartani, mígfelültem. Fulladozva köhögtem, egyszerűen nem bírtam megállni, a takarót egyretöbb vércsepp tarkította, miközben Dorka zokogva simogatta a hátam. A tüdőmbenérzett fájdalom semminek tűnt az mellett, mikor megláttam szerelmem arcán ahatártalan félelmet. Lefelé nézett egyenesen a takaróra, és ahogy követtem atekintetét, csupán a sötétebb foltot vettem észre a fehér anyagon, amirőlpontosan tudtam, mi okozta.