Úgy döntöttem, hogy hallgatok Hyunjinra, így hát először is a szettemmel kezdtem el a mai napot. Egy fekete szűkebb farmert vettem fel, s egy fehér kivágott pólót, ami eléggé szépen látni engedte mellkasom. Jungkooknak lesz esélye megcsodálni, az már fix. A fenekemről nem is beszélve, hiszen ez a nadrág igencsak kiemeli a lényeget.

Jia nem lesz itthon, hiszen ő Hyuna egyik fotózását nézi meg, így nem is lesz beleszólása abba, hogy mégis mit csinálok a drágalátos "fogadott bátyjával"?! Amúgy se lenne sok köze hozzá, de nem kell Hyunjinon és Taehyungon kívül másnak is tudnia a fogadásról.

Apropó Taehyung..Még másnap reggel lebaszott, hogy mégis mennyire felelőtlen vagyok, hogy ilyenekbe bele megyek, és milyen szívtelen is egyben. Persze megígérte, hogy nem fog szólni a nyúl képűnek, viszont nem is fogja azt mondani -ha oda kerülne a sor-, hogy ő tudott erről. Szeretne kimaradni az egészből, úgyhogy azt hiszem, hogy ezzel is csak egyel kevesebb bajom van. Hála égnek.

Órámra nézve húztam el a számat, hiszen Jungkook kemény tíz perce késik. Persze, nem is ő lenne, ha időben odaérne bárhova is. Gondolom nincs ínyére a dolog, hogy nálam kell tengetnie a napja egy részét, de hát ez van, ha nem akar matekból megbukni,  az egyetemen ráadásul, akkor jobb ha ide tolja a seggét végre, és hagyja, hogy segítsek neki, valamint egyúttal el is csábítsam egy kicsit. Igen, nyilván csak emiatt hívtam át, nem azért, hogy segítsek neki. Oké, egy kicsit talán tényleg gonosz vagyok.

Gondolkodásom közepette végre megszólalt a csengő, én pedig ajtót nyitottam neki. Tipikus mentolos illata azonnal megcsapott, viszont nem engedtem be egyből, inkább csak az ajtónak támaszkodtam, s oldalra döntöttem a fejem.

–Késtél.–Fontam karba kezeim, ő pedig szemet forgatott, s fentebb dobta hátán a táskáját.

–Dugó volt.–Rántott vállat. Végig néztem rajta, végül aztán beengedtem a lakásba. Azonnal helyet is foglalt a kanapén. Igazából már nem először jár itt, Jia gyakran hozta haza filmezni, vagy videójátékozni, valamint a legtöbbször itt szokott össze jönni a banda is, úgyhogy tudja már a járást. Meg sem kérdeztem, hogy kér-e inni, ha akar, majd kimegy és hoz magának valamit. Tőlem a hűtőt is kieheti.–Hol vannak a cuccaid?–Nézett rám.

–A szobában?!–Válaszoltam neki úgy, mintha hülye lenne szegény, ő pedig szemet forgatva állt fel, s vette az irányt az említett helyiségbe. Nem sokszor volt ott, talán kétszer, pedig igencsak sokszor volt már nálunk. Hát..Látszik, hogy utál. Azért még kedvesen utánam kiabált, hogy vigyek utána egy pohár vizet, valamint valami kaját is, nehogy éhen haljon.–Ehehhe, hozz kaját, éhen halok!–Utánoztam már a hűtő előtt állva, majd miután kellőképpen kifintorogtam magam; a szobámba mentem én is.

–Na haladjunk, mert nem akarok egész nap itt lenni.–Vette elő könyveit, mire szemet forgatva megjegyeztem, hogy amúgy is tovább marad, mivel késett vagy tizenöt percet.

–Félsz, hogy megleszel ölve, vagy mi van veled?–Ültem le az asztalomhoz.

–Attól félek, hogy rám nyomulsz.

–Elnézést?!–Nevettem el magam, mintha nem ez lenne a tervem.

–Miért nem így van?–Húzta fel szemöldökét.

–Nézd, értékelem, hogy átjöttél, de az én házamban, az én szobámban ne beszélj így velem!–Szidtam meg, mire csak kifigurázott, de végül neki kezdett a tanításomnak.

Valójában egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mégis mi a fenét mondd, sőt, ezt az anyagrészt én is tudtam, de neki erről nyilván nem kell tudnia. A hatás kedvéért még rá is játszottam, hogy nehezen megy a fejembe az anyag. A baj csak az volt, hogy hiába ültünk már legalább két órája a töri lapok felett: egyszerűen semmi nem történt egy pár pillantáson kívül. Kezdtem már unni, azt is hogy tanulunk, és azt is, hogy semerre se haladok a tervemmel, márpedig nem akarom ezt hónapokig húzni, szóval jó lenne végre felkötnöm a gatyát, és a tettek mezejére lépni. Persze, mondani könnyű, főleg fejben, de cselekedni kicsit nehezebb. Így hát nem is meglepő; csak ültem magamnak mint egy fasz.

–Jimin?!–Helyezte vállamra kezét a mellettem ülő, mire kissé megugrottam, hiszen igencsak elbambultam az elmúlt pár percben. Most jövök rá, hogy nagyjából semmit nem hallottam abból amit szerencsétlen mondott.

–I-igen? Figyelek.–Néztem rá.

–Csak azt mondtam, hogy te jössz. Matek.–Dobogtatta meg ceruzájával a könyvem, én pedig bólintva egyet elő vettem azt, s megvártam míg ő is így tesz.

Fél óra múlva már kezdtem unni az egészet, s a tököm is tele volt. Rossz ötlet volt ez a korrepetálás dolog, de ha már bele mentem akkor be is fejezem. Viszont kezdem elülni a seggem, úgyhogy...

–Ahj, nem tudnád befogni?–Szóltam erélyesen Jungkookra, aki egy ideje már magában dünnyög. Értetlenül nézett rám, s szerintem nem csak magam leptem meg hirtelen kitörésemmel, de még őt is. Pedig ő csak próbálta az anyagot memorizálni..

–Neked meg mi bajod?–Kérdezett rá, mire csalódottan borultam asztalomra, s ráemeltem tekintetem.

–Sajnálom.–Tényleg sajnáltam, nem akartam szegényt csak úgy letámadni, csak már fáradt vagyok és igencsak nyűgös is.

–Tartsunk pihenőt?–Sóhajtott pár perc múlva, s mikor látta, hogy bólogatok; kiropogtatta csontjait, majd útnak indult a lakásban.–Együnk valamit, mert éhen döglök.

–Kaptál enni.–Jegyeztem meg értetlenül, mire felhorkant. Ennek meg mi baja?

–Ja, kábé négy órával ezelőtt, és egy szelet pirítóst. Tényleg sok.

–Ha éhes vagy akkor told ki a segged a konyhába!–Húztam fel orrom sértetten.–Van két lábad, nem?

–Te vagy a vendéglátó.

–Ja, de nem először vagy itt, tudod merre kell menni, s ellentétben veled én nem utállak, hogy még azt is szabályozzam hova menj a lakáson belül.–Szóltam rá erélyesen, ami szemmel láthatóan nem tetszett neki, de inkább csendbe maradt, s a hűtőből kiszedve pár dolgot készített magának -és meglepő módon nekem is-, egy szendvicset. Megköszöntem azt, majd vele együtt én is enni kezdtem, ami megjegyzem igencsak kínos volt, mivel egyikünk sem szólt a másikhoz.

Nem sokkal később ismét a füzetek és könyvek felett ültünk, annyi különbséggel, hogy most tényleg csak segíteni akartam neki. Valóban nagyon ramaty szegény matekból, szóval úgy döntöttem, hogy segítek neki, de most tényleg. Bár nehezen érti meg, de nem egy reményveszett esett, szóval..

–Kösz a segítséget!–Szóltam neki már az ajtóban, ő pedig bólintva egyet jelezte, hogy semmi gond, máskor is.

–Holnapután akkor jövök.–Ez volt a végszó, ezután el is indult -gondolom-, hazafelé. Sóhajtva csuktam be az ajtót, s dőltem neki. Ha így haladok, akkor ma hónap nem lesz meg az a szaros kocsi, márpedig én nem fogok magamnak venni, mivel azért annyira gazdag én sem vagyok. Szóval jobb lesz ha valamit tényleg kezdek végre ezzel a szaros helyzettel és Jungkookkal. Már csak azt remélem, hogy hamar beadja a derekát, mert ha nem, még a végén levetem magam a panel tetejéről. De szép is lenne...

2021.08.19.

Ha tetszett a rész nyomd meg a csillagot, vagy kommentelj, hiszen innen tudom, hogy érdemes-e tovább írnom. Köszönöm, hogy elolvastad!❤