Na még is végeztem év végére, az új résszel! Hurrá! Mindenkinek Boldog Újévet! Remélem tetszeni fog, végre elmélyül a kapcsolatuk és Masao-ról is többet megtudunk :)

Az érzelmek túl csordulnak bennem, Al igéző tekintette nem ereszt. Valami olyan hagyja el a számat, amit azt hittem sose fogok kimondani. – Szeretlek! – Egyből megbánom és a számhoz kapom a kezem. Ki akarok ugrani az ágyból, mikor meglátom Al eltorzult arcát, de a szarvas nem hagyja.

– Mit mondtál?

– Semmit – vágom rá rögtön.

– Masao – néz rám jelentőségteljesen.

– NE, néz már rám így – el akarok tűnni, de azonnal. – Csak kicsúszott – hadarom. – Tudom, hogy vélekedsz az érzelmekről.

Al betapassza a szám egy csókkal, döbbenten nézek felé, mikor elenged. – Hallgass már! Nem vetted még észre, hogy bármit is csinálsz soha nem zavart, úgy mintha más tette volna... –Pislogok nagyokat, mire kiröhög. – Én nem tudom így megfogalmazni az érzéseimet, mint te... De ne hidd, hogy nem vagy fontos nekem.

Most már elmosolyodok. – Megint túl gondoltam.

– Egy kicsit.

– Bocsi, a halálra rémült arcodtól kissé megijedtem.

– Azért ne vidd túlzásba – nevet. – Mi az már, hogy halálra rémült!? Kissé lesokkolt bevallom... Nem hittem, hogy engem lehet szeretni.

– Hát igaz, elég nehéz esett vagy – nevetek, mire meglöki a vállam.

– Te most gúnyolódsz?

– Oh, én... – adom az ártatlant. – Csak helyeslek.

Összeborzolja a hajam, mire átölelem. Nem merem újra megkérdezni, hogy kivel kötött alkut, inkább annyiban hagyom. *Egyszer úgy is kiderül.*

– Hogy állsz a tanulással?

Sóhajtok. – Lassan! Nehéz és nincs ki megtanítson... Ezért elég döcögősen megy. Sajnálom!

– Tudom, hogy mindent megteszel.

Bólintok. – Az előzőnél legalább tudtak segíteni... – de nem folytatom. Tudom, hogy rühelli, ha szóba jön Lucifer.

Terelem a témát... De aztán Al olyat hozz fel, amire nem vagyok felkészülve.

– Masao mesélnél a múltadról?

– Mi ez így hirtelen – vakarom meg arcom és zavartan dadogni kezdek.

– Többet akarok tudni rólad! – jelenti ki, ami meglep.

Sóhajtok. – Ez fordítva is igaz, de te hajlandó vagy megnyílni nekem?

Al hallgat egy darabig, valahogy tudtam, hogy ez lesz.

– Tudom, mi érdekel – szólal meg végül.

De közbe vágok. – Nem, én azt az Alastort akarom megismerni, aki életedben voltál.

– Egy sorozatgyilkos voltam.

– Ezzel tisztában vagyok, de én még mindig kevesebbet tudok rólad, mint te...

– Akkor játszunk kérdez feleletet.

– Tényleg? – képedek el.

– Úgy fair!

– De ugye tisztában vagy azzal, hogy komoly sebeket fogunk feltépni?

– Tisztában vagyok vele! Készen állsz drágám?

Beleborzongok hangjába, de a félelmet még így is érzem, ahogy eszembe jutnak a régi emlékek, de Al megszorítja kezem. Felnézek rá. *Én is a támaszod akarok lenni!*

– Mire vagy kíváncsi?

– Milyen gyerek voltál? Hogy néztél ki mielőtt meghaltál...

Elgondolkodik, mire az árnyéka egy újsággal jelenik meg. – Te áruló – morogja és elveszi tőle. – Ezt a halálom után találtam és végül megtartottam. – Mutatja felém. Amiről egy barna hajú férfi néz vissza rám. – Gyerekként is hasonlóan néztem ki. Kíváncsi természet voltam. Szüleimmel éltem együtt.

Kuncogok egyet, közben az árnyéka kezembe nyomja az újságot. Cinkosan nézek felé. – Úgy látom, ezt megtartom – kacsintok. Mire Al ki akarja kapni a kezemből, de én a fejem felé emelem, mire lop tőlem egy csókot. – Al! – pirulok el.

Al felsőbbrendűen néz felém. – És te milyen voltál gyerekként? Én tudom, hogy néztél ki mielőtt meghaltál – közli.

– Hogy mi? Még is honnan?

– Megnéztem az egyik könyvedben.

– Na, nézd már, mindjárt kiderül, hogy olvasod a könyveim.

– Miért tán baj?

Kikerekedik a szemem. – És milyen?

Felnevet. – Csak nem aggódsz, hogy tetszik-e?

Elnézek. – Mert baj?

Maga felé fordít és újból megcsókol, de ez most gyengébb. – Mindig jó érzés, ha rám gondolsz és bár nem szoktam ilyen könyveket olvasni, még se olyan rossz. Főleg a kínzásjelenetek... Furcsa, hogy még sose csináltad. Elég részletesen leírod...

– Megnyugodtam! – Végül nyelek egyet, tudom, hogy válaszolnom kell. – Gyerekként, nem voltak szülei, ezért fogalmam sincs igazából mikor születtem. Az árvaház december 27-én talált, így az lett a szülinapom. Sokáig az utcán éltem vagy egy iskola alaksorában. Nem lehettem olyan önfeledt gyerek, mint mostanában veled... Igen, észrevettem, hogy néha nagyon elengedem magam.

Megsimítja arcom. – Velem bármikor lehetsz gyerekes, még a féltékeny énedet is szeretem. Akkor szüleidet nem ismerted?

Megrázom a fejem. – Állítólag anyám prosti volt, de sose kerestem a múltam.

– Mert? Nem akartad tudni ki voltál?

– Nem! Semmi közöm nincs a múltbéli Masao-hoz. Semmivel nem lettem volna jobb, ha tudom, milyenek voltak.

– Értem.

– És te jól kijöttél szüleiddel? – Itt egy kis csendbe burkolózik, így megszorítom a kezét. – Elég volt ennyi lelkizés? – kérdem mosolyogva.

– Édesanyám nagyon fontos nekem, de apám egy állat volt. Folyton bántott minket, főleg édesanyámat. Ő többször kapott miattam is, hogy megvédjen. Mindig tökéletes gyereknek kellett lennem. Ez is közrejátszott, hogy kb. 10 éves voltam mikor először öltem. Aztán rákaptam az ízére.

– Kérdezhetek valamit? – Nézem az újság cikket.

– Természetesen.

– Nekem úgy tűnik, legtöbbször férfiakat öltél. Ez apád miatt volt?

– Lehetséges.

Látom, hogy csak rövid válaszokat ad, így nem firtatom tovább. Nagyon tudni szeretném, mi váltotta kis belőle, hogy megölje apját, de valahogy sejtem, anyukájához van köze. *Szakítsam tovább a sebeket?*

– Meséltél valami iskola alaksoráról...

Nagy levegőt veszek. – Okos voltam és egy elit iskola igazgatója felfigyelt rám. Ott tartott és taníttatott, mikor már... – nyelek egyet. – Mikor már elég tudást felhalmoztam, felhasználta, hogy a fia a legjobbak közé kerüljön. Ott szoktam rá, hogy különböző történeteket kitaláltam és később le is írtam. Titokban elküldtem és mikor jó visszajelzéseket kaptam, elszöktem. – Közben Al-hoz bújok és élvezem simogató ujjait. – Többször fel akartak keresni, de akkor már volt annyi pénzem, hogy távol tartsam őket. Bár ano, arra is gondoltam, ők rendezték úgy, hogy elüssenek.

– Ennyi elég volt?

Magamhoz ölelem. – Édesanyád halála miatt ölted meg apád?

– Egyik este arra értem haza, hogy édesanyám holtan fekszik a padlón. Ez olyan sokként ért, hogy végeztem vele.

Felnézek. – Sajnálom!

Homlok puszit kapok. – Semmi baj! Sora említett valami írói válságot!

– Hmm... Durván rá szoktam az alkoholra. Nem tudtam írni csak ha ittam, bár végül már az se segített.

– Akkor ezért nem iszol!?

– Igen – terelem is a témát, nem akarok tovább a függőségeimről beszélni. – Hallottam néhány történetet mikor ide kerültél milyen nyers erőd volt. De amúgy mit éreztél mikor lekerültél?

– Először össze voltam zavarodva! Sokáig nem vettek komolyan és csak kerestem a helyem.

Valahogy sejtem, hogy mi jött ezek után.

– És te miért ugrottál le?

Megvonom a vállam. – Csak egy érzés volt... Egy nagyon erős érzés, hogy a Menny nem tartogat nekem semmit. És bár nem öltem, még se éreztem úgy, hogy a személyiségemhez az a hely illene.

– És bár sokszor bűntudatod van a történetek miatt, de az inkább amiatt, hogy bajuk eshet a barátaidnak.

– Nekem sose voltak ilyen fontos barátaim és családom, így még most is van, hogy nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzájuk. De még így se bántam meg... Néha még az érzéseim is furcsák.

– Jó, az mind kettőnknek!

– Al, amúgy azon gondolkodtál már, hogy ha nem jövök ide... Akkor nem kellett volna kilépned a komfort zónádból és olyat érezned, mint most?

Megcsípi az arcom. – Hülyeséget beszélsz! Ezeket a mi lett volna ha kérdéseket... Mindig is hülyeségnek tartottam.

– Akkor nem tudnék az agyadra menni – bólintok rá és vigyorgok.

– Kis hülyém!

– Al, mostantól hívsz drágámnak? Azt akarom, hogy csak engem hívj így!

– Csaknem féltékenyek vagyunk – vigyorog sunyin.

– Igen, az vagyok! – adom elő magam.

Meglepetten néz rám. – Amúgy nem vetted észre, hogy már kevésbé hívom úgy a többieket.

Elgondolkodok, mintha tényleg kevesebbszer hallanám már. – Tudom, ez a te stílusod, így nem mondom, hogy fejezd be! Csak egy kicsit zavar.

– Akkor mit szólsz, ha lesz egy kifejezés amit csak rád használok?

– Tényleg? – vidulok fel.

– Picinyem?

– Nem tudnál olyat, amivel nem a magasságomat vicceled – morgok, mire felnevet.

– Kis bestiám?

– Al, te ezt most direkt csinálod?

– Mert? Szerintem ez jó! Ne várd, hogy csillagomnak, életemnek vagy hasonló nyálas dolognak hívjalak.

Kiráz a hideg. – Azt én se akarom – kuncogok kínosan. – Bár viccesen hangzik a te szádból.

– Nagyon vicces – forgatja meg szemeit. – Akkor mit szólsz a szívemhez, egyszerű.

Elgondolkodom. – Oké.

Aztán végig néz rajtam. – Jól vagy szívem?

*Ha tudom, hogy ez ilyen furcsa lesz, nem erősködök.* Elpirulok. – Miért akarsz folyton zavarba hozni – motyogok.

Gonoszul vigyorog rám. – Amúgy tényleg érdekel – vált komolyra.

– Nem olyan vészes, bár kissé még mindig fáj. – Mellkasa közé fúrom arcom. – De ami érdekel, milyen volt velem? Neked is ez volt az első.

Hallgatás a válasz, mire felnézek és olyat pillantok meg... Eláll a szavam. Most először tudok Alastor arcáról ezer százalékos pontossággal leolvasni valamit. Olyan vörös a szarvasom, hogy még a hajszíne is megirigyelné... *Mindent értek!*

– Ennek örülök! – Befészkelem magam Al karjaiba. – Pihenjünk!

Alastor szemszöge...

Mikor meghallom simogató hangját és azt az édes szót, elakad a lélegzetem... *Jól hallok? VÁRJ... Mit mondott?* Gondolataim teljesen széthullanak... Ha nem fagyok le, most a fejemhez vagy is nem a mellkasomhoz kapnék... nem állok messze a pánik rohamtól, de nincs időm ilyen hülyeségekre... Nem tudom milyen lehet az arcom, de Masao kétségbeesve próbálja semmisé tenni amit mondott és elmenekülni. Próbálom valamennyire összeszedni magam...

Teljesen összekuszálódok és az a furcsa érzés, ami most hatalmába kerít... Nem vagyok erre felkészülve és, hogy zavaromat leplezem... Elkezdek ˝kutakodni˝ a fiú múltjában. Persze legelsőnek ugyan úgy, mint én ő is magába akar zárkózni. Nem mondhatok el mindent, de azért annak örülök, hogy most nem azt akarja tudni kivel kötöttem alkut, de ahogy arról a kis gyerekről mesélek, aki voltam... Magam előtt látom a történteket és édesanyám meleg tekintetét, de sajnos nem csak ez ötlik fel... Hanem az is, ahogy a semmibe réved. Apám piás lehelte, ökle és az a mocskos férfi akivé én sose fogok válni.

Masaon is látom a múltja árnyait, ahogy a szeme és ˝szíve˝ is megrebben a súlyos emlékektől. Nem gondoltam, hogy ilyen élete volt... Eszembe jut, ahogyan kiakadt, mikor a plüsseivel szórakoztam. *Akkor tényleg túlzásba estem.* Végül áttérünk a lightos kérdésekre és megnyugszunk... Azon is jól mulatok, mikor a beceneveken gondolkodunk.

Mikor elalszik, én még egy darabig a plafont bámulom.

Reggel...

Szokott időben kelek, Masao is magához tér nem sokára. Fáradtan pislog.

– Szívem el akarod mondani a többieknek?

Kipattannak szemei és rám kapja a fejét. – Micsoda?

– Mondtam, hogy nem tudom kifejezni magam, de szerintem ez még menne.

Megcsípi arcát. – Álmodok?

Kiröhögöm. – Ébren vagy!

– Érzem – dörzsöli meg arcát. – Al, te arra játszol, hogy a meglepettségtől újra meghaljak? Kora reggel ezzel kezdeni...

– Vicces reakció!

– Remek, hogy ilyen jól szórakozol! – motyog és felhúzza szemöldökét.

Masao szemszöge...

Nyújtózok egyet, míg Al-t bámulom. *Komolyan gondolja?*

– Szívem, nem tudom eldönteni, hogy azért bámulsz mert öltözök vagy leakarsz vetkőztetni – nevet ki.

*Komolyan kinyírom.* Felpattanok és lehidalom a távolságot és durcásan meglököm. – Idegesítő vagy!

– Köszönöm ezt a kedves bókot drá- szívem...

Felhúzom a szemöldököm. – Szerinted Cherry megint jön?

Felnevet. – Mi ez a hirtelen váltás? Csak nem zavarban vagyunk...

Kiöltöm a nyelvem. – Mostanában többször jön, szerintem Charlie megakarja kérni, hogy maradjon.

– Most arra vagy kíváncsi, hogy tudok-e valami titkos infót?

– Mert tudsz?

Irritáló vigyorát rám emeli és felsőbbrendűen lép ki az ajtón.

– Várj már – kapom magamra a felsőm.

Bárhogy is próbálom, Al nem mond többet... Mire leérünk a reggeli kávé már ki van készítve. Husk motyog valami reggel félét. *Ilyen sokáig lustálkodtunk?*

– Reggelt! – biccentek, mire végig mér. Nem tudom miért érzem magam kellemetlenül, de elpirulok és kávé nélkül szaladok el.

Alastor szemszöge...

Furcsán pislogok a fiú után, aztán Husk-ra pillanatok. – Ne bámuld feleslegesen! – morgok.

Husk össze húzza szemeit. – Főnök, komolyan?

– Pardon?

– Ha ezt azért csinálod, hogy megkapd a fiú hatalmát, akkor TÚL messzire mész!

Körülnézek, mint aki azt várja, hogy az említett megjelenik és újból valami szörnyűséget tennék vagy mondanék, de egyedül vagyunk. Megragadom Husk nyakát, de megrázom magam és mély levegőt veszek. – Foglalkozz a saját dolgoddal!

Bár azt mondtam Masao-nak, hogy elmondhatjuk a többieknek, de épp nincs hozzá semmi hangulatom és Husk kezd felcseszni. Felkapom a csészéket és eltűnök.

Masaot nem találom a szobájába és az enyémbe se... de ekkor megjelenik mellettem az árnyékom és felmutat. – A Rádió szobában van? Mit keres ott? – De az árnyékom csak neki indul és hülyén vigyorog. Nem értem viselkedését és mikor oda érek mutatóujját szám elé teszi, ahogy megszólalnék... így csendben benézek. Masao érdeklődő és csillogó szemekkel nézi át a felszerelésemet... Nem kutakodik, inkább, mint egy kíváncsi gyerek figyeli a helyet. Elvarázsolva figyelem... Közelebb lépek, közvetlenül a háta mögé állok, de mikor megszólalnék... Mosolyogva behunyja szemét és hozzám simul.

– Mesélnél a munkádról?

Meglep, nem csak a kérése, hanem hogy most nem ugrott ijedtében akkorát, hogy jót nevessek rajta... – Csak nem megszoktad a jelenlétem?

Kuncog egyet. – Nem – rázza meg a fejét. – Az árnyékodat vettem észre. Sajnálom, hogy az engedélyed nélkül jöttem be.

Legyintek. – De azért ne tűnj el csak úgy! Mi lett?

Zavartan nevet fel. – Fogalmam sincs.

– És mi ez így hirtelen?

– Tudod, érdekel, mit szeretsz és gondolkodtam, hogy az egyik szereplőmnek ez lesz a szakmája.

– Oh, csak nem benne leszek az egyik könyvedbe?

Gonoszan felnevet. – OH, hát már benne voltál... Te voltál az egyik legidegesítőbb rossz fiú, akit eddig írtam.

– Csak nem – nevetek. – Mily megtiszteltetés!

Masao szemszöge...

– Al úgy döntöttem elmondom az igazat Charlie-nak. Tudnia kell Pen-ről... Ezt már nem titkolhatom el. – Látom, hogy meglepi a hirtelen téma váltásom és a komoly hangnemem, de akarom tudni mit gondol erről. Már rég gondolkodok róla.

– Átgondoltad, nem tudjuk hogyan is került oda... Így csak hiú reménnyel kecsegtetnénk mindenkit.

– Ez már nem számít! Úgy érzem megrekedtem... Tudod mit tanultam meg legelsőnek a magánnyomozói szakmába, ha valamire nem tudod a választ... ne félj új dolgot kipróbálni és segítséget kérni.

– Ha így érzed, én támogatlak!

– Al és el akartam mondani valamit az alku megtörésről.

– Na, megtanultad, hogyan kell vagy sikerült közelebb kerülnöd a megoldáshoz.

Újból elgyengülök, ahogy nézem őt. Sóhajtok. – Már nem kell sok!

– Na, látod... Mondtam én, hogy egy zseni vagy!

– Hihii, ezt még többször is hallani szeretném – vigyorgok.

Megcsípi arcom. – Persze, hogy még jobban elbízd magad!

– Akkor elmondom, ha vissza jöttem a Mennyből!

– Visszamész?

Bólintok. – Megbeszélem Emily-vel is, de ő már régebben is felhozta ezt a témát.

A szarvasom hallgat egy darabig, aztán folytatja. – Siess vissza!

Kinyitom a szám, de ekkor megremeg a kastély...