Masao szemszöge...

Mikor berepül az a dög, megmenti Alastort és engem is, hogy hülyeséget csináljak és a vörös démon kezei közt haljak meg. Mikor meghallom, hogy Blitz megint kis csírának hív, elborul az agyam és szegény madáron töltöm ki. *Még egyszer így hív, Blitzø, nem csak az ˝o˝ lesz néma.* Amit egyhamar megbánok. *Ez is mind ennek a hülyének a hibája.* Sandítok az említettre és míg áthaladok a portálon, nagy erőfeszítésre van szükségem, hogy ne mutassak be.

Mikor belépek T.V.G. ajtaján... a feszültségemet még mindig vágni lehetne. A többiek is észre veszik.

– Mi a baj? Ki húzott fel ennyire?

Összeakarom törni a doboz tartalmát, amit Blitz tart, de ezeket a régiségeket tisztelem annyira, hogy ne tegyem. Bár most már nem akarom oda adni neki... – Mindegy – dünnyögök. – Tartozok még valamivel?

– Nem!

– Köszönöm!

Millie mellém lép és megveregeti az oldalam. – Szívesen! Ki cseszett fel, öljük meg?

Felnevetek. – Mindenképp szólok, ha nem bírok az idiótával!

A lány bólint, én meg lassan tovább állok. Mikor visszatérek a szobámba, egy ideig csak szemezek a dobozzal, végül megnézem mit is találtak. Eláll a szavam... Még a színe is illik, ehhez a vörös egocentrikus baromhoz. Vörösesbarna és az elején cikornyás betű díszeleg, ami egy ˝A˝ betű. *Hogy lehet ez ilyen tökéletes?* Az egész retró és a viktoriánus kor jegyeit tükrözi. Nem értek hozzá, de jól néz ki. Nagyon jó állapotban van és a hangzása is teljesen más, mint a mostani rádióknak. A régi korokat idézi fel... Ettől most teljesen nosztalgikussá válok és míg ilyen jókedvem van, elindulok a könyvtárban.

A sejtésem jó, Alastort ott találom a könyvek közt. Mikor így látom, nem tudok rá haragudni... Meglepetten néz rám, mikor észrevesz.

– Nahát-nahát aranyom, téged is lehet látni – kezdi szarkasztikusan. – Méltóztat leszállni a trónról.

Felvonnom a szemöldököm, ha nem tudnám, hogy ő a Rádió démon... Azt hinném, hogy féltékeny. Pont úgy viselkedik... Mosolyra húzom az ajkam.

Közelebb lépek és felé nyújtom a dobozt.

– Mi ez drága? – néz rám bizalmatlanul.

– A tiéd!

– Még egy vicces könyv? – fintorodik el.

– Csak nyisd ki! – Nevetek fel az emlék hatására. *Én vagyok az egyetlen hülye itt, aki egy durva veszekedés után... Ajándékot ad egy másik hülyének!*

Alastor elveszi a dobozt és bár durván is levághatná az asztalra, de nem teszi... Ez még mindig meglep, bármennyire tapló, mégis meg van benne a régi korok ˝lovagiassága˝. Minden mozdulatát figyelem, kíváncsi vagyok a reakciójára. Az is igaz, hogy most legszívesebben megszívatnám, de ezt az ajándékot sajnos megérdemli.

Most először látok Alastor arcán őszinte érzelmeket, amit ezek után soha nem fogok tudni elfelejteni. Még a mosolya is...

– Köszönök mindent és a madárért is oda vagyok – kezdek neki.

– Milyen madár? – egyből játssza a hülyét, de tudok mindent. Bár nem hozom fel.

– Honnan?

– Az-az én titkom – kacsintok.

– Masao, képes vagy átmenni a Földre? Ezt csak ott tudtad beszerezni.

Tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni. – Ilyenre még én se vagyok képes. A barátaim segítettek...

Bár így belegondolva soha se próbáltam, nem mintha vissza vágynék oda... Úgyhogy ezt most annyiban hagyom.

– Barátaid?

– Igen! Mi ebben olyan meglepő?

Visszanéz a rádióra, látom a szemében a csillogást, ami tetszik. – Tetszik?

Megköszörüli a torkát. – Köszönöm, nagyon impozáns!

Azta még nem hallottam, hogy Al bármit megköszönne, ez előre lépes. – És még működik is! – teszem hozzá.

– Tényleg? – Durván fellelkesül, ami aranyossá teszi. Most nem akadok ki emiatt, ezt érzem... Ez más. – Nyugodtan próbáld ki, hagylak is... Nem zavarkódok. – Köszönnék el.

– Masao miért?

Furcsán nézek vissza. – Mit miért?

– Miért adod ezt nekem?

– Szerintem nagyon illik hozzád – vigyorgok rá. Az igazi okát még magam se tudom... Így mást nem tudnék mondani.

– Együnk valamit?

Tágra nyílik a szemem, ez most hirtelen jött. *Most így akarja megköszöni vagy bocsánatot kérni.* – Velem?

– Látsz itt még valakit kedves?

Önkéntelenül is szétnézek, aztán felnevetek. – Oké!

– Találkozunk a konyhában.

– Jó.

Összepakol, míg én kisétálok. Ahogy leülök az árnyéka megjelenik mellettem és egy könyvet nyújt át. – Kösz!? – Furcsán méregettem, túl közel áll.

Belelapozok, de ez nekem ˝kínai˝, durván nem értek a főzéshez. Ahogy Alastor megjelenik, megugrok és lecseszem, de persze, hogy nem hatja meg.

– Rád hagyom a választást!

Bólint és fellapozza, megáll egy jónak tűnőnél... Én is néztem mi lehet az.

Megint végig nézem, ahogy mindent aprólékosan előkészít. – Simán csinálhatnál egy főző műsort – szalad ki a számon. De mire kinyitná a száját, félbe is szakítom. – Tudom-tudom, utálod a tévé technológiát, meg az ilyesmiket... Csak úgy kicsúszott.

Alastor szemszöge...

Meglep, hogy Masaot újból itt látom és egy doboz van nála. *Mi lehet az?* Nem tudom megállni, hogy ne hozzam szóba a megjelenését... *Miért idegesít ez engem ennyire?*

Aztán felém nyújtja a dobozt. *Már megint vicces kedvében van... Leharapom a fejét, ha így folytatja.* Ahogy felnevet, összerándul a gyomrom, de csak kiveszem a kezéből a dobozt és lerakom az asztalra. Ahogy kinyitom eláll a szavam. Kiveszem a dobozból a rádiót, megforgatom és szemügyre veszem... Ez már régiségnek számít. Masao-ra kapom a fejem.

– Köszönök mindent és a madárért is oda vagyok.

– Milyen madár? – játszom a hülyét, de biztos Sora észrevette, hogy eltűnt és megemlítette neki. – Honnan?

– Az-az én titkom – kacsint.

– Masao, képes vagy átmenni a Földre? Ezt csak ott tudtad beszerezni.

– Ilyenre még én se vagyok képes. A barátaim segítettek...

– Barátaid?

– Igen! Mi ebben olyan meglepő?

*Többes számot használt, akkor nem Lucifer az.* Visszanézek a rádióra, teljesen meghatódok, nem vagyok hozzászokva ehhez.

– Tetszik? – hallom meg hangját. Mikor rá nézek mosolya olyan meleg és barátságos.

Megköszörülöm a torkom, nem akarok túl nyilvánvaló lenni. – Köszönöm, nagyon impozáns!

– És még működik is!

– Tényleg? – Durván fellelkesülök, ezt már én se tudom elrejteni. Nem értem ezt a kölyköt, aminek hangot is adok. – Masao miért?

– Mit miért?

Úgy néz rám, mintha ez egy értelmetlen kérdés lenne. – Miért adod ezt nekem?

*Jó, oké, hogy illik hozzám, de akkor se értem...* Elég csúnyán majdhogynem kurvának neveztem és még jó egy órája˝száműzni˝ akart... Most meg ezt adja.

*Hát mindegy... Nem látok hátsószándékot.* Mikor távozni készül, megállítom. Kivételesen nem akarom ennyivel elengedni. Vicces, ahogy megilletődve néz rám, de végül igent mond.

A szobámba viszem a rádiót, az ágyam melletti kis asztalra rakom, aztán megjelenek a konyhában. A szakács könyvet Masao-nál találom, aki lapozgatja. Az árnyékom meg szokatlanul közel áll hozzá és a fiút nézi. Mikor észrevesz eltűnik. *Mi van ezzel a hangyással?*

– Találtál valamit, ami tetszik?

Kicsit megugrik, de rám néz. – Szokj már le erről! Azt akarod, hogy egyszer szívinfarktusom legyen.

Felnevetek.– Mindenképp!

– Hát kösz, és nem nagyon... Ezek nekem olyanok, mint az érthetetlen varázsigék.

Választok valami finomat és elkezdem az előkészületeket. Mikor a főzőműsorról beszél... Meglep, hogy meg se kell szólalnom és kijavítja magát.

A hangulat kellemes, érdekes, hogy egyszer kinyírnánk a másikat, aztán meg ilyen légkörben beszélgetünk.

– Masao te sokat szoktad nézni azt a hangos dobozt? – Nem szoktam érdeklődni senki után, de ez az átlagos, rosszindulattól mentes beszélgetés nem is olyan vészes.

– Régebben néztem, de az írás nálam a lista élén áll... De nem vagyok teljesen ellene, mindennek meg van az előnye és a hátránya.

Masao olyan természetesen válaszol, mintha fel se merülne benne, hogy épp velem beszél... Ami nem tudom, hogy naivitás vagy bizalom. *De miért bízna bennem?*

Mikor végzek, csendben megesszük az ételt. Masao újból szikrázó jókedvvel eszik meg mindent.

Masaonál az étel mindig valami nem várt dolgot eredményez... amit hirtelen nem tudok lereagálni...

Masao szemszöge...

Váratlanul ér ez a kellemes légkör, de az ételei nem csak eltompítják érzékeimet, hanem még fel is pörget. Véletlenül ki is kotyogok valami nagy faszságot. – Felveszlek személyes szakácsomnak... – Hirtelen a szám elé kapom a kezem. – Bocsánat!

– Csak nem magadnak akarsz kedves!?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, ez most teljes úgy hangzik, mint aki flörtölni akarna velem... *Szerintem egyáltalán nincs tisztában vele, ez mennyire félreérthetően hangzik.*

Zavartan megköszörülöm a torkom és az ujjaimmal kezdek játszani. – Mindenképpen – megyek bele végül a játékba. – Szeretek enni, csak főzni nem – nevetek. Nem tudom miért érzem egyre jobban azt, hogy furcsa a légkör köztünk. – Alastor miért pont a rádiózás? – próbálom elterelni a témát, bár így úgy tűnik, mint aki érdeklődik felőle.

Alastor keze megdermed félúton a szája és a tányér közt, felvont szemöldökkel pillant rám.

Felkapom a kezeimet védekezően. – Bocsi, egyél nyugodtan... Nem akarok kíváncsiskodni.

Bekapja a falatot és ráérősen megrágja, de végül válaszol... Ami jobban meglep, mint maga a válasza, valami ilyesmire számítottam vele kapcsolatban.

– És te miért mentél magánnyomozónak, nem tudtál meg élni íróként? – sunyin mosolyog, de még se hallom ki a rosszindulatot.

– Első pár regényemből elég szépen feljöttem, de unatkoztam, így különböző szakmákat tanultam ki... A magánnyomozói volt az utolsó az életem során, elég jól megéltem belőle... Lehet, ha nem halok meg mást is elvégzek, ki tudja...

– Hány szakmád volt? – Áll fel és eltakarít, mikor végez.

Mellé állok és én is elmosogatok. *Mi ez a ˝családias˝ hangulat?* Nem szeretek megnyílni és ilyenkor mindig bezárkózok, de ebben hasonlítunk. – Hát amit már említettem, a barista és a magánnyomozói. – gondolkodok el. *Talán ha néhány dolgot megosztok, ő is megnyílik.* – Dolgoztam boltokban is és pincérként, de azokat végül nem végeztem el, csak a gyakorlaton voltam... Nem éreztem a szikrát, amit munka közben szerettek, így félbe hagytam. Grafikusként is dolgoztam pár évet, azt szerettem... Az alkotást. Akkor még csináltam egy masszőr tanfolyamot, de abban végül nem dolgoztam.

Alastor figyelmesen végig hallgat, egyszer se szól közbe. – Hát drágám nem lehet azt mondani rád, hogy műveletlen.

– Hát így is lehet mondani, de mindig csak azokat tanultam amik valamennyire érdekeltek. Egyetemen is voltam hallgató, de az a közeg... hát, mondjuk úgy – nézek el. – Teljes analfabétákból áll, a tanárokkal egyetemben. Mindig is olyat szeretem tanulni, ami nem mindennapi.

– Hát ezt megértem, én is inkább magán órákon tanultam.

Na, ez új, de látom Al is meglepődik, hogy elmondta... *Felvágós.*

Ásítok. – Köszönöm ezt a finom ételt. Jól eltelt az idő – nyújtózok egyet. – Holnap reggel meg köszönöm egy kis kávéval. – Azt várom, kitalál valamit, hogy ne kelljen többet egy légtérben lennie velem, de végül bólint és eltűnik. – Ez most komoly!? – Nézem a szarvas hűlt helyét.

Lassan én is vissza sétálok és a mai napot emésztem...

Alastor szemszöge...

Érdekes beszélgetést folytatunk le Masaoval és végül még magamról is megosztok egy kis információt... Nézem, ahogy bele éli magát a mesélésbe. *Jó sok mindent kipróbált.*

Végezetül bele megyek a reggeli kávéba, aztán tovább állok. Ahogy befekszem az ágyba a szekrényre nézek, ahol a rádió pihen. Megérintem a cikornyás ˝A˝ betűt és eltekerem a gombot, recseg egy kicsit, de tényleg működik. A tükörképemre vándor a tekintettem, nem a megszokott mosolyomat tükrözi vissza. *Mi a fenne?*

Reggel a finom kávé illata ébreszt. *Jó hamar fent van...* Nyújtózok egyet és felöltözve lépek ki... Ilyen gyorsan se öltöztem fel még, ez egy új rekord lehet. Mikor leérek Masao dúdolva őrli a kávét. *Milyen jó kedve van...* Megkóstolja, de nincs megelégedve vele, így tesz hozzá néhány dolgot, ezt még kétszer eljátssza, míg úgy ítéli, hogy tökéletes. Az ajtónak dőlve nézem végig. *És még én vagyok a szőrszálhasogató.* Megmosolyogtat a reakciója, mikor észre vesz.

– Jó ég Al! Mióta állsz ott?

– Azóta, hogy megölöd a kávé szemeket – nevetek.

– Milyen poénos – tárja szét kezét drámaian.

Leülök a bárszékre és belekortyolok a kávéba, mikor elém teszi. – Örülök, hogy van valami hasznod is – húzom az agyát. – Nagyon jó a kávé – emelem rá a poharamat. Ha már folyton dicséri az ételeimet, valamennyire én is fényezhetem, de nem viszem túlzásba.

A fiú csak vigyorog megjegyzésem hallatán.

– Hidd el, ha nem lennék itt, ki menne az idegeidre...

Megmasszírozom az orrnyergem. – Na, jó kedves! Ne idegesíts tovább!

Még beszélgettünk pár szót, mikor valami megzavar.

Egy átjáró nyílik ki a semmiből, és nagy zajok közepette a Hercegnő és a kis inasa esik át rajta. Masao egyből felugrik és hozzájuk siet, hallom a hangjában az aggodalmat, de a lány elsőnek nem is figyel a fiúra. Sokkosan néz maga elé, aztán kitör a botrány és kis idő múlva, felszalad a szobájába...

A nagy hangzavarra mindenki kimászik a szobájából és hamar megtudjuk, hogy a kis félszemű ördögűző angyal volt. Bár van néhány kérdésük a lányhoz, még se látom rajtuk a gyűlöletet vagy a megvetést... Nem viszonyulnak máshogy hozzá... Engem nem nagyon izgat, de látom, hogy Masao feszeng a témától. Nem tudom,miért akarom megnyugtatni... De közelebb megyek hozzá és vállon veregettem.

Ahogy rám néz próbál mosolyogni és megérinti a kezem, amitől áramütés szerű érzés csap meg, így gyorsan eltávolodok tőle és leülök. *Mi a jó ég?*

Vaggie gondterhelten bámul felfelé, így míg nem figyel senki felmegyek Charlie-hoz...

Masao szemszöge...

Reggel kitörő örömmel kelek fel, mint azokban a müzlis reklámokban, amit eddig kamunak véltem... Hisz, hogy lehetne már úgy felkelni, amúgy is rühellem a korán kelést. Bár azt nem tudom minek is örülök ennyire...

Lemegyek és kipróbálok egy új keveréket, de nem vagyok megelégedve vele, így párszor újra kezdem. Végül sikerül, közben a kedvenc dalomat dúdolom. Ahogy megfordulok a csészékért... Alastor lep meg, aki engem néz az ajtóból. – Jó ördög Al!? Mióta állsz ott?

Mikor meghallom, milyen vicces kedvében van újfent, csak vigyorgok.*Néhanapján téged is belenyomnálak a darálóba.*

Egy ideig elég normálisan tudunk beszélgetni, mikor is nagy robaj közepette, Charlie és Vaggie esik át egy átjárón. Ijedten ugrok fel és hozzájuk szaladok, de Charlie furcsán viselkedik, végül kitör belőle minden... Nyelek egyet.

Utánanézek, mikor felszalad én a többiek után megyek, akik próbálják kifaggatni a félszemű angyalt. *Vaggie is a Mennyből jött?* Eddig annyira magammal foglalkoztam, hogy ha jól megfigyelem, láthattam volna az előjeleket... Sóhajtok. Nem látok a többieken megvetést, se rosszindulatot, még is feszélyezve érzem magam...El tudnék süllyedni. Lehet lassan nekem is elő kéne állnom, de erre még nem vagyok felkészülve...

Már majdnem engedek a depressziómnak, mikor valaki megérinti a vállam... Meglepetten nézek fel Al-ra. Próbálok mosolyt erőltetni arcomra és megérintem ujjait, ami jóleső borzongást vált ki belőlem. Kicsit megnyugszom... de ő egyhamar elhúzódik tőlem.

Visszanézek a többiekre és a beszélgetésüket figyelem. Igaza van Husk-nak, valahogy mindig ha Charlie a Mennyel beszél, mi csak még jobban megszívjuk. A Mennybéliek is ugyan olyan kétszínűek, mint az itteniek, csak ők még álszentek is... Ez csak még jobban felbosszant.

Aztán valami szörnyű dolog zavar fel minket...