Masao szemszöge...

Mikor látom megsérülni Al-t, nem bírok tovább bujkálni. Még a veszekedésünk ellenére se tudom annyiban hagyni. Elé ugrok, mielőtt még egyszer lesújthatna az a pökhendi angyal... – Elég legyen! – tárom szét a kezem – Engem keresel!

– Masao...

– Semmi baj – nézek rá biztatóan.

Adam int egy furcsa kétfejű angyalnak, aki eddig a háttérben húzta meg magát. – Igazat mond, más az aurája.

– Na, itt az eltévelyedett hülye gyerek!

– Veled megyek, de akkor ne bántsd őket!

– Masao, ne merd!

– Menj! Segíts a többieknek!

– És mi lesz veled?

Ránézek. – Nem lesz semmi baj! – Persze ezt még én se hiszem el, nem hogy ő, de próbálok erős maradni. Aztán visszapillantok erre az üresfejű bunkóra.

Adam felvonja a szemöldökét. – Jó-jó – mutat be. – Vidd a Mennybe – parancsol rá a kétfejűre. Aki megragad... míg fél szemmel látom, hogy Alastor arca megrándul, de eltűnik.

Charlie észre vesz. – Masao – kiált fel.

Látom, ahogy Adam rátámad Charlie-ra, aki utánam akar jönni. – Ne bántsd! – üvöltöm, de addigra már áthúznak. Mikor megszokja a fényt a szemem, már a Mennyben vagyok, egy magas angyal társaságában. Valami nagy főnök lehet, mert mindenki tisztelettel bánik vele... Aztán egy bilincs kattan rám.

– Sajnálom ezt a bánás módot, de nem szeretném, ha átjárókat nyitogatnál, hogy eltűnj itt nekem! *Vagyis tud az erőmről... Létezik ilyen bilincs?* Próbálok koncentrálni, mire megráz az áram.

– Mi a fasz! – üvöltöm le az angyal fejét.

– Légy szíves, itt ne káromkodj, ez a Menny!

– Kit érdekel, Adam azt mondta, ha feladom magam, nem bántja a barátaimat.

– Nevem Sera Seraphim.

– Nem érdekel ki vagy! Nem tarthatsz itt, engedj el!

– Mindenképp itt maradsz, mit képzelsz... Te egy mennyei teremtmény vagy, miért akarnál abban a fertőben élni!

– Hogy is érthetnéd meg... – Neki akarok menni, mire kitárja szárnyait és már egy szobában találom magam.

– Nyugodj meg! Beszélünk később. – Aztán ott is hagyj.

Roppant dühös leszek, és összetörök mindent a szobában. Aggódok a többiekért és Alastor is megsérült. Le akarom feszíteni a bilincset, de az meg se moccan. A két kezemen lévő arany angyalfém, pontosan ráfonódik a csuklómra. *Ezt nem hiszem el.*

Halk kopogás zavar fel, az ajtóra kapom a fejem...

Mikor egy kisebb angyal néz be.

– Ki vagy?

– Szia, a nevem Emily. Te biztos Masao vagy! Sajnálom ezt a bánásmódot!

Bólintok. – Akkor segíts, vissza akarok menni a barátaimhoz.

– Sajnálom, de nem tehettem...

Legszívesebben rá morognék, de olyan törékenynek tűnik, nem akarom nagyon megijeszteni. – Hm...

– Nem tartom jónak ezt az egészet.

– Persze – forgatom meg a szemem. – Akkor miért nem akarsz nekem segíteni? Charlie szerint te más vagy...

– Charlie mesélt rólam?

– Pár szót!

– De akkor se tudok segíteni, csak az veheti le a bilincset aki rád rakta.

– Francba! Aggódok a többiekért!

Aztán kiabálásra figyelünk fel, Emily egyből kirohan, de nyitva hagyja az ajtót... Most hogy direkt vagy véletlenül nem tudom... De nem várom meg míg vissza zárnak.

Nem tudom hova megyek vagy mit is kéne csinálnom... Csak megyek előre.*Meg kell találnom a kaput.* Ez jut eszembe. *Talán ott kijuthatok.* Ahogy az egyik sarkon befordulok, elkapok egy ördögűző angyalbeszéd foszlányát. ˝Adam meghalt.˝ *Mi a jó büdös franc?* – Hogy MI? – Bár, lehet túl hangos vagyok, mert rám kapja a fejét, de még időben elrejtőzök.

Másik irányba megyek, de mikor ki akarnék lépni az épületből ahová hoztak a karperec nem enged. Mint egy láthatatlan kötél gúzsba köt. – Mi ez börtön?

– Hogy jutottál ki a szobádból?

Hátrapördülök és Seraval találom szemben magam. – Hagyj békén! Nem fogok itt maradni... A barátaim már biztos aggódnak és én is...

– Hogy lehetnének már azok a barátaid.

Hallom a színtiszta undort, ami felcsesz. – Pont úgy, ahogy ti soha nem lesztek azok. Kétszínűek és álszentek vagytok...

– Elég! – szakít félbe, hangja semmi jóval nem kecsegtet.

– Na, mi van... Csak nem bántani fogsz!

Sera sóhajt. – Nem értesz semmit, te eltévelyedett lélek.

– Haza akarok menni?

Felvonja a szemöldökét. – Haza? Ez az otthonod...

– Nem az!

– Jaj, te... Hogy megrontottak, de majd itt újra jó leszel.

– Persze, mert szerinted ha fogva tartasz, majd sikerül... Tudod mi az a Stockholm szindróma. Na, én nem leszek olyan... Addig fogok küzdeni, míg fel nem adod.

– Makacs vagy!

– Meg akarom nézni a barátaimat, tudnom kell, hogy jól vannak. Te jó vagy nem? Nem rabolhatsz el...

– Ne feszegesd a határaid.

– Akkor enged meg, hogy elbúcsúzzak tőlük...

A romos hotel, ami fogad... Elszorul a szívem. Mindenki gyászolja barátunkat és Charlie apjával veszekszik, hogy azonnal induljanak megmenteni.

Sírni tudnék, de örülök, hogy láthatom őket. De Alastor sehol... Full ideges leszek. – Charlie – kiáltom el magam és mindenki rám kapja a fejét.

– Úristen, Masao – rohan oda hozzám. Úgy ölel meg, hogy majd összeroppant, utána mindenki körém gyűlik. – Még is hogyan?

– Nem tarthatnak örökre fogva – kacsintok.

Lucifer a semmiből megjelenik és megragadja a kezem. – Ezek a bilincsek...

Elfelejtettem, hogy Lucifer angyal, így ő láthatja. Megrázom a fejem és jelentőségteljesen nézek rá.

– Milyen bilincsek apa? – aggodalmaskodik a lány.

– Nyugi, semmi gond...

– Masao – üvölt rám – Megígérted, hogy nem hazudsz többet.

Szomorúan rá mosolygok. – Segíteni jöttem, hogy újjá építésük a Hotelt. Soha ne add fel az álmaidat, elkezdted még ha más nem is hit benned...

– Miért úgy mondod, mint aki el fog menni?

– Sera megengedte, hogy elbúcsúzzak, de nem enged vissza.

– Hogy mi?

Hirtelen újra szemügyre vehettem a démon alakját. – Semmi baj, valójában soha nem szabadott volna lejönnöm...

– Ne mondj ilyet... Te már a családunk tagja vagy!

– Köszönöm, én is így érzek... De nem maradhatok. Sajnálom!

– Apa – kapja rá a fejét – Csinálj valamit!

– Sajnálom... A bilincset csak is az veheti le, aki rá rakta.

– Nincs más lehetőség?

Megrázza a fejét és biztatóan megszorítja a vállam. – De nem hagyjuk annyiban.

– Apa!?

– Elég volt a Mennyből és hogy mindent kénye-kedve szerint csinálhat. Megmutattad kis lányom, hogy lehet még esély a Pokol lényeinek...

– Mind hiszünk benned! – Ölelem meg a lányt.

Elkezdjük az újjáépítést és minden csodásan és könnyen halad. A csapat és Lucifer is élvezi... De ahogy az idő telik, egyre szomorúbb leszek. Nem akarok elmenni.

Charlie mellém áll. – El fogom érni, hogy vissza engedjenek!

– Köszönöm Hercegnő! De nem okozhatsz miattam még nagyobb gondot a Pokolnak...

– Erről hallani se akarok! – fogja meg a kezem. – Nagyon fáj a bilincs?

Tudom, hogy nem láthatja, de a fájdalom a szemeiben valós. Aggódik, teljes szívéből. – Kényelmetlen, de nem olyan gáz.

– Értem! A bilincs az erőd miatt kell ugye?

– Igen, hogy ne tudjak átjárókat nyitni.

– Hm...

– Mi az? – Olyan arcot vág, mint aki rá jött valamire.

– Akkor létezett olyan személy, mint te...

Elgondolkodok. – Erre még nem is gondoltam... De lehetséges. – Teljesen feltüzel a téma.

– Apa... – Charlie gyorsan felvázolja az ötletét.

– Érdekes, bár én nem tudok erről semmit...

Hát ezt valahogy gondoltam, már rég elmondta volna... De a Mennyben lehetnek róla feljegyzések és talán kiút is. – Vissza megyek és rájövök, hogy térhetnék vissza.

– Masao – ragadja meg a karom – Nem foglak cserben hagyni, megígérem!

– Eddig se hagytál senkit cserben, ne gondolj ilyenekre...

Az utolsó simításokat végezzük, mikor végre Alastor is elő kerül. *Végre-valahára...*

– Masao hogyan? – Mászik az arcomba és végig mér. – Minden rendben?

Nahát Alastor és az aggódás... Ritka pillanatok egyike. Egyből a sérüléséről akarok kérdezni, de ahogy ismerem, nem nagyon szeretné, ha bárki is megtudná. *Majd este rá kérdezek.* Felé nyújtom a kezem, ő meg furcsán méreget. – Bár sokszor idegesítő vagy, még te is hiányozni fogsz...

– Miről beszélsz kedves?

– Az angyalok megengedték, hogy elbúcsúzzak tőletek – nézek rá a többiekre is, aztán vissza pillantok a kissé ideges szarvasra. – De nem engednek vissza.

Látom, ahogy Charlie-ra kapja a fejét, aki sírva oda bújik Vaggie-hez. Aztán azt is észre veszem, hogy próbálja megőrizni hidegvérét.

– Két nap múlva a bilincs visszaránt a Mennybe.

Alastor nem mond többet... Eltűnik, de én utána megyek. Az új lakrésze, pont illik hozzá. Bekopogok, de nem jön válasz, így bekukucskálok, mikor magától kinyílik az ajtó.

– Al! – Hangom halk és erőtlen. Aztán megpillantom és oda szaladok hozzá. – Jól vagy? A sebed...

– Masao? Miért vagy itt?

– Hát szerinted... Tudom, hogy megsérültél... Hadd nézem.

– Semmi szük...

De nem várok. – Ne makacskodj! – Szakítom félbe. Önállósítom magam és széthúzom a kabátját, most még az se zavar, hogy elég furcsa helyzetbe kerülünk. – Elég vacakul néz ki!

– Hát egy angyal mágiával átitatott fegyverrel sebzett meg az a kis... – de nem fejezi be, mert hozzá érek a sebhez, amiért felszisszen.

– Bocsi – nézek rá bűnbánóan.

Megérinti kezemet, amitől végig szalad a gerincem vonalán a hideg. – Hagyd!

– Segítek... – fogom meg ujjait.

– Minek akarnál segíteni?

– Mert aggódok érted... – Nézek le kezünkre, amit még mindig nem húz el. *Furcsa.*

– De hát miért? – Simít fülem mögé egy tincset, amitől ösztönösen elpirulok. Nem értem ezt a gyengédséget felém.

– Még, ha te is vagy a nagy és gonosz Rádió démon, nekem akkor is már számtalanszor segítettél... így bármennyire hangzik ez hülyén, én akkor is aggódok érted!

Ahogy észreveszi magát elenged, de közben végig cirógatja ujjaim... huncut borzongás szalad végig rajtam.

Ezek után míg ellátom a sebét nem mond többet, még akkor se mikor megszabadítom az ingétől.

– Nincs más lehetőség?

Kicsit megkönnyebbülök, mikor újra megszólal és szokott vigyorával mászik bele az arcomba. – Még nem tudom, de Charlie-val beszéltünk... Nem adjuk fel!

– Itt akarsz maradni, míg úgy is, hogy oda tartozol?

– Ezt még kérdezni kell?

– Tényleg fura egy figura vagy...

– Meglehet vagy szerinted...

– Na most hagyd abba aranyom! – Most ő szakít félbe. – Ha itt érzed magad otthon, senki nem mondhatja meg mit is tehetsz. Ez a te életed, halálod...

– Al!?

– Tudom, hogy sikerülni fog...

– Tényleg? – lelkesülök fel.

– Pár nap és vissza zavarnak, mert kicsinálod az idegeiket... – nevet fel.

– Alastor! – nevetek én is. – Gyakorolj még, ha vicces akarsz lenni! – Próbáljuk oldani a hangulatot, de fel zaklat ez az egész.

– Aranyom, ne húzd ki a gyufát!

– Ígérd meg, hogy vigyázol a csapatra – nézek rá most komolyabban.

– Úgy mondod ezt, mint aki nem fog visszatérni...

Elnézek szomorúan. – Ki tudja mikor fog sikerülni, ha egyáltalán... – Alastor maga felé fordít.

– Makacs vagy! Ne add fel!

– Mit is mondasz mindig a mosolygásról?

– Az nem a te stílusod...

– Chö, tanulni akarok a nagymestertől, aztán így utasítasz vissza – tárom szét drámaian a kezem.

Aztán valami félbeszakít... Charlie kiáltása. ˝Masao˝. Alastor-ra kapom a fejem. – Mi történt?

Már rohannék le, de Al megállít... – Mi az?

– Leviszlek! – Ragadja meg a csípőm és magához vonva az árnyéka körül ölel és már lent is vagyunk.

A Hotel előtt egyből megpillantom Sera hologramját. Megragadom Al karját és önkéntelenül elbújok mögötte. – Ez még korai, kaptam két napot – pánik ül ki arcomra.

– Nakao Masao – hangja tőrként csap le rám. *Miért? Még el se búcsúzhattam a többiektől.*

Charlie és Lucifer is elém állnak, végül a többiek is leérnek, mindenki körém gyűl. Nem akarom, hogy bajba kerüljenek miattam, de megható, ahogyan próbálnak védeni. Még Alastor is...

Lucifer átalakul. – Sera, nem gondolod, hogy átléped a határokat... – dörög dühödten.

Sera végül meglát a csoport közepén. – Nakao Masao! – mutat rám.

Nyelek egyet, kibújok a többiek takarásából, látom, hogy Al utánam kap, de én gyorsabb vagyok. – Itt vagyok! – Charlie vállára simítom a kezem. – Megoldjuk – súgom neki.

Olyan erősen szorítja meg a kezem, hogy teljesen lezsibbad, nem akar elengedni...

– Masao, száműzlek a Mennyből – dübörög vékony hangja – Már túlszennyezett a lelked, hogy befogadjunk!

El álla szavam. *Jól hallok?* – Hogy micsoda?

– De ha egyszer is át merészelsz jönni a Mennybe a hatalmaddal, örök fogság vár rád!

– Értettem.

Kinyújtja kezét, mire a bilincs megroppan és szertefoszlik. – Nincs több esélyed, ha egyszer is megszeged a szabályt... Többet nem látod ezeket a mocskos lelkeket. – Ezzel eltűnik.

Megmasszírozom a csuklóm. – EZ most komoly? – Kapom Charlie-ra a fejem. – Maradhatok! – Kiáltom el magam és visszaölelem a lányt.

– Masao!

– Valaki csípjen meg... – Mire Al él is a lehetőséggel. – Alastor – fogom meg arcom nevetve.

Végig ölelem a csapatot, Alastor-nál megtorpanok, de ő csak széttárja karját, így őt is megszorongatom. Kellemes meleg járja át a testem, amit nem tudok hova tenni.

Ahogy az adrenalin elpárolog a testemből... Majd összeesek, leülök a földre.

– Jól vagy Masao?

– Igen-igen, csak annyira megkönnyebbültem... – Állok fel. – De ti nem tartjátok furcsának?

– Mégis mit? – kérdik a többiek egyszerre.

– Tudom mire gondolsz – vigyorog Alastor. Lassan már meg tudom különböztetni, mikor, hogy vigyorog... Ez most az elgondolkodó mosolya.

– Mégis miről beszéltek? – néz kérdőn Charlie.

– A Menny lakóit nem úgy ismerem, akik ilyen egyszerűen feladják – kezdi végül Lucifer a magyarázatot.

– Apa?

– Szerintem valamit el akarnak titkolni... – folytatom most már én.

– És még is mit?

– Nem tudom, de nagyon nem akarják, hogy kutakodjak, főleg a Mennyben!

– Ne merj semmi hülyeséget csinálni – dorgál meg Charlie.

– Nem kockáztatok, nyugodj meg! Nem fogok semmit csinálni... *Most még biztos nem.*

– Jól van, pihenjünk meg! Hosszú napunk volt!

Mindenki fáradtan botorkált be a Hotelbe.

Már én is indulnék, mikor Alastor megáll mögöttem. – És máskor se!

Megugrok.– Al! – Pördülök meg. – Ne ijesztgess!

Mindentudóan néz rám.

– Nem tudom miről beszélsz...

– Na, persze... Tudom, hogy nem fogod tudni annyiban hagyni.

– Tudom, hogy tudnék segíteni Charlie-nak és ezek a kibebaszott angyalok titkolnak valamit.

– Masao és a káromkodás... Jól fel húztak!

– Igen, kezet mertek emelni a barátaimra és te is elég súlyosan megsérültél...

– Csak egy kis karcolás.

– Ne idegesíts, én kötöttem be...

– Jól van-jól van kis orvosom...

Kinyitom a szám, de be is csukom. *Az övé?* Teljesen belepirulok. – M-m-ost m-ár nagyon fá-radt va-gyok – dadogom – Jó éjt! – Ezzel el szaladok.

Alastor szemszöge...

Bár Adam egy igazi ripacs, talán kissé alá becsültem...

Végül még meg is sérülök és elég komolynak látszik. Nincs időm egyből eltűnni, de a semmiből elém ugrik Masao. Az ő segítségére gondoltam volna legutoljára. *Hogy az a jó ördög.* Káromkodni támadt kedvem. *Mit csinál ez a hülye?* Mikor meghallom, hogy miattam elárulja ki is ő valójában. Roppant dühös leszek és még azt akarja, hogy meneküljek és segítsek a többieknek. *Jah, persze drágám és rajtad ki fog.*

Mégis eltűnők onnan, mert nem tágít. Még hallom Adam beszédfoszlányát, de nem értem mit beszélnek a két fejű angyallal. Biztos el fogják vinni.

Egy darabig meghúzóm magam és ellátom a sebem, mire vissza érek a többiekhez, győztek! És az idegesítő Luciferrel újjá építették a Hotelt.

Aztán megpillantom Masaot. *Hogyan? Nem vitték el?* Egyből elszáll a dühöm és más veszi át a helyét, az aggódás.*Mióta aggódok én bárkiért?* Mikor meghallom, hogy tényleg elvitték és nem is engedik vissza... Hirtelen majd fel tudnék robbanni, még is próbálom megőrizni a hidegvérem. Charlie-ra kapom a fejem, de ő sírva a kis oldalbordájához bújik. *Ne mondjátok már, hogy nem tudtok semmit csinálni? Ezt nem fogadom el...*

A sebemhez érnék, de nem teszem... Idegesen eltűnők, mikor is mindenki szánakozva, de terv nélkül néz Masaora. *Mert persze ez mindent megold... Kell egy terv. Mi az már, hogy a Menny mindent megtehet.* Dühömbe törni- zúzni tudnék, de a sebem nem engedi.

Ekkor belép Masao és hozzám szalad.

– Te meg mit keresel itt?

Persze, hogy a sebem érdekli, de engem ez most egy kicsit se izgat. Még is olyan erényesen lép fel, hogy hagyom neki... Ahogy hozzám ér és engem figyel, különös borzongás jár át, de nem esik rosszul.

Fura hiányérzet fog el, pedig még el se ment. Nehéz bevallani, de már hozzá szoktam a jelenlétéhez... Talán még hiányolni is fogom.

Ahogy megérintem a kezét nem húzza el, inkább megszorítja az ujjaim. Remeg... Amitől csak még rosszabb lesz az egész. Fél és nem akar elmenni... Látom a szemeibe.

Nem értem miért akar segíteni és miért is aggódik, de még maga se tudja. Ösztönös viselkedése mulattat... Nem azt mondom, hogy nem esik jól, csak furcsállom. *Miért pont én?*

Túl sokáig fogom a kezét, így inkább elengedem, bár nem úgy tűnik, mint akit zavarná. Beszélgetünk a terveiről egy kicsit és hogy nem fogja feladni, vissza fog térni. *Ezt amit elhiszek...* Még egy ilyen makacs démont nem láttam. Még is elbizonytalanodik...

*Pont én vigyázzak a többiekre? Át gondoltad ezt drága?*

Aztán kiáltás zavar fel minket, látom, ahogy Masao megugrik. *Mi a franc van már?*

Leakar rohanni, de megállítom. – Leviszlek! – Nem várom meg a válaszát, megragadom és az árnyékom már körül is leng. Masao apró teste melegséget áraszt, amitől kiráz a hideg. Ez a kis hülye akar a Mennyben kutakodni, teljesen egyedül... Még a gondolat is felháborító.

Ökölbe rándul a kezem mikor megpillantom az angyal hologramját. Masao megragadja a kezem és mögém bújj. *Ti söpredékek, nem járt le az ideje, még is itt vagytok... És még mi vagyunk a gonosz.*

Védelmezően zárom közre a fiút, a testem magától mozdul. A többiek is leérnek, mindegyik Masao köré áll. Lucifert is felbosszantotta az egész.

Az angyal ahogy megpillantja, Masao ki váll a tömegből. Utána kapnék, de gyorsabb nálam. *Ne akarj már mindent egyedül megoldani.*

Aztán meghallom amire sose számítottam. Az angyal száműzi a fiút. Valami még se hagyj nyugodni.

Egy percig mindenki lefagy, mikor eltűnik a hologram... Aztán Charlie egyből megöleli a kis démonunkat, aki még mindig nem hiszi el a dolgot. – Valaki csípjen meg, ez most a valóság?

Persze, hogy élek a lehetőséggel, ki nem hagynám. Amitől jó ízűen felnevet. Szeretem amikor nevet...

Masao végig ölelgeti a csapatot, de nálam megtorpan. Tudja, hogy ódzkodok az ilyenektől... Most még is kitárom a kezem, mire egyből él a lehetőséggel. Ahogy megérzem apró ujjait a hideg futkos a hátamon. Örülök, hogy nem hurcolják el... Még én is megveregetem a hátát.

Neki is feltűnt, hogy valami nem klappol és fel is hozza. Így megerősítem a kétségét. Még Lucifer is igazat add nekünk, neki se stimmel a dolog. Charlie egyből lebeszéli, hogy bármi hülyeséget csináljon... Még is látom rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni. Rá kapott az ízére és már nem fogja elereszteni, míg ki nem derül minden.

Mikor mindenki távozik, Masao mögé állok. – És máskor se!

Megugrik, de úgy tesz, mint aki nem tudja miről beszélek.

– Látom, hogy nem hagyj nyugodni a dolog... *Ne kockáztass.*

Most először hallom Masaot káromkodni, ez új. *Jól felhúzták...* Meg is erősíti, hogy mert bántották a barátait, felcseszték... Engem még ki is emel.

– Csak egy karcolás... – Persze, hogy ezt nem veszi be, amin jót nevetek. – Jól van-jól van kis orvosom... *Várj,MI? Az enyém?*

Egyből észre veszem, hogy neki is leesik, ami vicces reakciót vált ki belőle és dadogva elszalad. *Mi a jó sátán?*

Felmegyek a hálókörletemben... Most már szemügyre is veszem, eddig nem érdekelt... Csettintek és néhány dolgot át rendezek.

Mikor eszembe jut Masaotól kapott rádióm. – Hol lehet? Össze tört volna? – Mikor is árnyékom megjelenik és lerakja az asztalra. – Megmentetted? Remek!

Megvizsgálom, szerencsére nincs nagy baja... Kissé poros és itt-ott van egy kisebb horzsolás, de túl élte. Ez megnyugtat, bár a rajza megsemmisült.

Mikor még egy tárgyat lerak az asztalra. – A varjú? Hogyan? – De az árnyékom már el is tűnik. – Miért nem adod neki vissza? – morgok.

Felállok és elsétálok a szobájáig. *Hagyjam itt az ajtó előtt?* De mire ezt kigondolom be is kopogok. *Mi a frász?* Egy darabig nem hallok semmit, így már majdnem elindulok... Mikor kinyílik az ajtó.

Masaot egy száll törölköző fedi és kómásan néz fel rám. *Bealudta kádba? Várj... Mi?* Megrázom a fejem, mikor látom, hogy neki is leesik ki áll az ajtó előtt.

Próbál semleges maradni, de észre veszem a pírt a fülén. – Al! Mi az?

– Az árnyékom megmentette a rádiómat és még valamit... – de elhallgatok. – Te sírtál? – Mászok bele az arcába, amitől megugrik.

– Miről beszélsz? – pánikol be.

Bentébb tolom. – Mi a baj?

– Al! Mi van veled? Semmi bajom sincs... Sírni meg főleg nem szoktam.

Nem mondok semmit, csak mindentudóan figyelem... Végül megtörik.

– Már megint elvesztettem az otthonomat. Semmi se maradt. Az előző házam is csak úgy leégett. Úgy érzem nekem nem is jár otthon...Felborítottam a Mennyet és a Poklot is! És igazából lehet sehová se tartozók...

– Masao – fordítom magam felé. – Kicsit nyugodj meg! *Észre se vettem, hogy ez ennyire megviseli.* – Harcoltál ezért a helyértés a Hotelben lévő barátaidért. Ez már az otthonod. Nem a  cuccok amiket össze gyűjtöttél... Lehet, hogy régen így volt, de nyisd ki egy kicsit a szemed... Már haza értél! – Nyújtom felé a varjat.

Mikor meglátja majdnem elsírja magát, de még kitart és csak megdörzsöli a szemeit. – Thomas!?

*Még el is nevezte?* Kicsit se fanatikus gyűjtögető.

Gondolkodás nélkül átölel, amitől lefagyok. *Mi a fene?* Mélyeket lélegzek. *Valami nem stimmel velem.* Végül elenged. – Bocsi.

– Mostanában milyen lelkizős lettél drágám!

– Chö, te kényszerítetted ki... Mindentudó szarvaska!

– HA, még én legyek a hibás. Öltözz fel! – Nem bírom tovább bámulni a félmeztelen testét, bár így megtudtam, hogy voltak tetoválásai. Amik most anyajegyként funkcionálnak... Nem hittem volna róla. Az egyik a bal karján főnixet ábrázol, a másik a hasfalán és oldalán, egy cseresznye virág ág.

Magára kapja a fejét és most már teljesen elpirul. – Ez is mind a te hibád! – Lökdös kifele.

Felé fordítom a fejem. – Persze-persze, mint minden – nevetek és nem tudom megállni, hogy ne bámuljam meg.

Megtorpanok a lezárt ajtónál, mire nekem ütközik. – Még nem lettem szellem, hogy áthaladjak a falakon – viccelődök, mire az ajtóra kapja a fejét.

– Hát miért nem? Igazán nem olyan nehéz – nevet fel.

Csilingelő hangja, arra késztet, hogy teljesen felé forduljak.

Még átnedvesedik a ruhám, de nem ez zaklat fel. Hanem, Masao hajáról lecsöppenő vízcsepp, amit akaratlanul végig követek. Olyan közel áll, hogy látom, ahogy nyel egyet.

A kilincs felé nyúl, mire végig húzza a könyököm vonalát. – Jó éj... – De még ki se tudja mondani, mire nagy erővel kicsapódik az ajtó.

Egyből közre fogom és próbálom tompítani az esést, még látom ahogy az árnyékom ördögien vigyorog felém. Még sincs időm ezen gondolkodni, az esés következtében nem csak a fejünk csapódik össze hirtelen, hanem a testünk és ajkunk. Olyan gyorsan ugrok fel, amilyen gyorsan csak tudok. – Jó éjt! – kiáltok fel és kifutok. *Nem tudom mi a fasz baja van ennek a félkegyelműnek, de most már ráncba kell szednem.* A szobámba érve az ajkamhoz kapok. A hideg ráz... Mindig is utáltam ha hozzám érnek, de ez mindenen túl megy. *Ezt nevezhetjük csóknak? Nem-nem... NA, nee* Kicsit se akadok ki.

Nyugtató szavakat kezdek mantrázni, de semmi se segít. Ellépek az ajtóból és az ágyhoz botorkálok. Még ha eddig fáradt is voltam, most minden álom ki ment a szememből. Próbálom össze szedni a gondolataimat, ami most elég zavarosak.

Végül inkább a vérveszteség okozta fáradság nyer és ájulásig jár az agyam.

Masao szemszöge...

Mikor felérek egy forró fürdőre vágyok. Megengedem a vizet, aztán körül nézek. Minden új, az összes cuccom elpusztult. Ami sírásra késztet. *Ez nem igaz... Mindig ugyan az! Talán csak el kéne tűnőm. A tanár is megmondta, soha nem fogok sehová tartozni.*

Nem vagyok olyan okos, mint egy zseni, de hülye se, mint az átlagember... Így a kettő közé zártak, a tudatos tudatlanság.

Mégse tudom feladni, tudni akarok mindent... Depressziósan pityergek halkan és a szobát bámulom. Kicsivel később befekszek a vízbe és hamar elalszok.

Halk kopogás zavar fel... Hanyagul magamra kapok egy törölközőt és kómásan kinézek. Elsőnek fel se fogom ki van az ajtóban. *Al!?* Egyből eszembe jut, hogy fél pucér vagyok... Amitől legszívesebben felkiáltanék, de próbálom megőrizni a józan eszem maradványait. – Al, mit keresel itt?

Valamit elkezd, de végül nem fejezi be... Most átkozom Alastor kiváló megfigyelő képességét. Persze, észre veszi, hogy sírtam...*Basszus...* Mikor bentébb engedi magát parázni kezdek, de nem tudom lerázni... Így végül elmondok neki mindent. Meglep, hogy tud normális tanácsokat adni és nem végig sérteni.

Aztán még képes és zavarba is hoz. *Basszus, még mindig nem öltöztem fel.* – Ez is mind a te hibád – morcosan dobbantok és kifelé tessékelem.

Mikor megtorpan az ajtónál felém fordítja a fejét és az egész testével néz le rám. Tekintete zavarba hoz, túl sokáig bámul.*Mi van már?*

Mikor ki akarom engedni, egyszer csak kicsapódik az ajtó. *Mi a jó ég történik már megint?* Nincs időm összeszedni a gondolataim, de szerencsére nem ütőm meg magam túlságosan, mert Al átkarol. Még is más dolog zavar fel... Az eséstől összekoppan a fejünk, rám nehezedik a testével és hirtelen még a szánk is összeér. Nem tart pár másodpercnél tovább...

Alastor leugrik rólam és ki siet a szobából, de nekem még kell pár perc míg realizálom a helyzetet. A sötétkék szőnyegen fekszek egy darabig, mikor is felugrok és az ajkamhoz kapok. – Még is mi a franc történt? – kiáltom el magam és teljes lesz a pánik.

Fülig pirulok, szürkés bőrömön jól kirajzolódik zavarom. Fel alá kezdek mászkálni és nem ez a legfélelmetesebb, hanem, hogy kicsit se zavar annyira, mint kéne... A belsőm felforrósodik.

Próbálok leülni és elterelni a figyelmemet... Írni kezdek, aztán pakolgatni, de semmi se segít. Mint egy megállíthatatlan képsorozat játszódik le, minden újból és újból. Ezt még magam se hiszem el... Most először írok egy szenvedélyes jelenetet a történetembe, ami nem gyilkosság és semmi köze a szexhez. Érzelmi túlfűtöttség...