Masao szemszöge...

Az aznapi próbálkozásaim nem járnak sikerrel... Első alkalomkor meg se tudja érinteni a kaput, nem hogy áthaladni.
Aztán...
Mikor hozzáér a kapu, mint egy megszilárdult kőoszlop tornyosul elénk... Nem értem, mert én át tudok haladni rajta... Ki is próbálom, nem akarom, hogy valami gáz helyre küldjem, így én megyek át rajta legelsőnek.

– Mit csinálok rosszul? – Ülök az ágy szélére.

– Ha már elsőre menne, csodálkoztam volna... Ez egy folyamat. Ne akarj mindent egyszerre.

– A harc a nyakunkon van, meg kell tanulnom, ha már nem harcolhatok.

– Vagy úgy, innen fújj a szél – csapja össze a kezét. – Nagyon rágörcsölsz erre! Ami okozhat nehézséget.

– De nem tudok megnyugodni.

– Masao!

Újra megnézhetem magamnak vörös íriszeit. – Tudom-tudom, magamat akadályozom, de könnyű mondani... – sóhajtok. – Azt hittem, ha már stabilnak tűnik, menni is fog.

– Mi vagy te zseni – kacagja.

– Chö, nem lehetek olyan zseni, mint egyes vörös barmok – morgok.

– HA, honnan tudod, hogy én az vagyok? – vigyorog a képembe.

– Rád van írva...

– Hová? – röhög tovább.

– Milyen viccesnek hiszed magad. Na, jó, igazad van, nem vagy az... Mert akkor a vicceid is jók lennének. – Húzom ki magam mosolyogva.

Mire megcsípi az arcom. – Hogy szereted te a véremet szívni – lök meg.

– Volt kitől tanulnom! – Nevetek most már én is és vállammal meglököm. Persze meg se moccan. Én meg majd felessek... Ez bosszant, főleg, hogy még ki is nevet.

– Jaahh – húzza el a szót. – Vagy is rossz hatással vagyok a törpikére.

Morgok egyet. – Törpe a fenét.

– Mert hát nem vagy az – húzza az agyam tovább.

– És még én piszkállak. – Próbálom eltolni, de mellkasa furcsán kezd le-fel emelkedni. *Mi a csoda?* Nézek fel rá, szemeinek vörös árnyalata különös fényben csillannak meg. – Al?

– Mond kedveském.

Kinyitom a szám, de végül nem mondok semmit... Amúgy se tudom, mit is akarok. Háta mögé nézek. – Al, az átjáró!? – Nézek hitetlenkedve, aminek a színe halvány pirosra változik. – Mi történik?

– Én tudjam, a te átjáród.

– Hát kösz a semmit. – Közelebb lépek és ahogy megérintem rezonálni kezd, de mikor elkapom a kezem, abba hagyja.

– Óvatosan drága!

– Most meg tudod érinteni?

Alastor mellém áll és ahogy megérinti, áthalad rajta a keze.

– Azta – csodálkozok rá. – Mi a fene? Érzel valamit?

– Nem nagyon... Akkor megyek és megnézem a túl oldalt.

– Várj! – Kapom el a kezét. – Menjünk együtt.

– Csak nem aggódsz drágám? – nevet.

– Ha így folytatod, átlöklek – mérgelődök.

Hajamba túr, közben sunyin vigyorog. – Ahhoz még nőnöd kell.

*Fuu, én mindjárt megfojtom.* Közelebb megyek hozzá és megragadom a karját.

– Ajajaj, mindjárt eltöröd – röhögi.

– A biztonság kedvéért, nehogy eltűnjünk egymás közeléből.

Ahogy átlépünk, elsőnek csak halovány fény fogad, utána meg Alastor szobája.

Elsőnek lefagyva nézek körül, aztán rákapom a fejem. – Nem oda kerültünk ahová akartam, de sikerült – lelkesülök fel.

– Na, látod ne görcsölj rá.

Eddig nem tudtam megnézni Alastor szobáját... Csak egyszer voltam erre, akkor is durva sokk ért... Most kicsit alaposabban meg akarom nézni, de nem tudom, hogy ez zavarná-e. Így inkább megnyitok egy újabb átjárót, aminek a színe vissza tért ezüstre. – Vissza állt az eredeti színre – nézek rá meglepetten.

– Látom.

– Folyton meglepem még saját magamat is – kacagok. – Sajnálom, hogy hívatlanul jöttem a szobádba – teszem hozzá.

Legyint. – Semelyikünk nem gondolta, hogy ez lesz.

Nem tudom megállni, hogy ne nézek szét... A szobáját a kettősség jellemzi, ami igazából teljesen Al-ra vall. Az egyik fele egy ízlésesen kialakított vintage stílusú ˝dolgozószobára˝ emlékeztet, míg a másik egy igazi mocsár. Ez kicsit váratlanul ér...

– Al ez egy mocsár!

– Igen, látom a nyilvánvalót. – Jót nevet az ámuló fejemen.

Átlépek, komolyan mintha valahová máshová kerülnék, de egyhamar észhez kapok. – Bocsánat! Nem illő így mászkálnom. – Vissza is lépek mellé, de hamar elterelődik a figyelmem egy régi gramofonra. – Azta – megyek a kis asztalhoz – Neked még ilyened is van? Jó régi – ámulok. – Vannak lemezeid is?

– Természetesen – bólint határozottan.

*Hát még szép, hülye kérdés...* Nagy szemekkel rá pillantok. – Meghallgathatok néhányat?

– Masao, téged huszonnégy évesen ilyenek érdekelnek?

– Miért tán baj? Szeretem a retró dolgokat, ez olyan furcsa...

– Hát nem megszokott.

– Azt hittem, már hozzá szoktál, hogy én sose vagyok megszokott – nevetek fel.

– Ez is igaz!

– Ez miért hangzik úgy, mintha gúnyolódnál – kapok észhez.

– Csak te gondolod úgy – von vállat, de azért hülyén vigyorog.

Kihúzza a fiókot és már az elsőben rengeteg lemez fogad, a szekrény meg négy részes. – Melyik a kedvenced?

– Nem hiszem, hogy ismered. Cab Calloway.

Igazat kell adnom neki, nem hallottam még róla.

– Megakarod hallgatni?

Bólintok, fel is teszi... De rá kell jönnöm, hogy nem minden jazz zenét szeretek. Alapból mindent meghallgatok, de vannak, azért kedvenceim. A hangzása azért tetszik. – Hát ez nem lesz a kedvencem, de a hangzása szép.

– Miket szeretsz?

– Sok mindent meghallgatok és szeretem a retró számokat. Bár azt nem tudom, hogy van-e nekik ilyen lemezeik. De épp milyen a hangulatom. Íráshoz legtöbbször külföldi számokat hallgatok. De japánszámokat is szeretek. Elég széles skálán mozog a zenei ízlésem, de a legújabbak nem mindig nyerték el a tetszésem. – Aztán a számhoz kapok.

– Valami baj van?

– Nem akarlak untatni, fecsegek itt összevissza. Sajnálom!

– Nem zavar! Nyugodtan beszélhetünk. A mai edzés úgy is ennyi volt, holnap folytatjuk. Menjünk le, igyunk meg valamit.

Kitágul a szemem és felvonom a szemöldököm. *Most velem akar beszélgetni?* Meg is akarom említeni, de végül csak belemegyek és lemegyünk. Husk is furcsán pislog ránk, én meg nem tudok mit mondani, így csak meghúzom magam.

Alastor szemszöge...

Tetszik, hogy ennyit beszél magáról és kissé megnyílik... Ezt ki is használom, Masao eddig mindig csak annyit mondott el magáról, amennyit úgy gondolt elég. Bár most nem érzem, hogy rossz szándék vezérelne... Még magam se értem, csak többet akarok tudni róla. Míg lemegyünk átgondolom a mai napot... Tudtam én, ha már nem görcsöl rá sikerülni fog neki.

Azon is jót mulattam mikor szét nézett a szobámba. Érdekes, ha bárki más lenne zavarna, de a kíváncsisága aranyos. Mint mindig azért most is meglep... Imádom a gramofon hangját és, hogy Masao ismeri, jó pont nálam. A másik meg az, hogy sose kezd nyalizni, megmondja ha valami nem tetszik neki... Mire leérünk, már kész vannak a kérdéseim...

Husk furcsán pislog ránk. *Mi ez a fej?*

Masao kedvesen kezdi. – Menj nyugodtan pihenni, majd én elintézem az italainkat.

Husk rám pillant, mire csak biccentek, így távozik.

A pult mögé áll, egy whisky-t önt nekem, míg magának valami csicsás koktélt kever. – Hallod drága, honnan tudod, hogy ezt a márkát iszom?

Kuncog egyet, mire csak még imádnivalóbb lesz. *Állítsd le magadat.* Figyelmeztetően nézek a tükörképemre.

– Figyelek!

Összehúzom a szemem, mikor elkezd nevetni.

– Jó-jó, csak kikövetkeztettem. Olyannak tűntél, aki nem iszik ilyen márkátlan vackokat, így egy kifinomultat választottam.

– Értem! És te nem szereted a töményet? Mindig ilyen koktélokat látlak inni...

– Hát igazából igen, a gin tonikot szeretem még, de inkább koktélokat iszok, amiket van, hogy jó erősre csinálok. – Közben belekortyol az italba. – Csináljak neked is?

– Nem kérek! – Csalódva nézi poharát, de nem mond semmit. – Gondolom, hogy nekem is kitalálnál valamit, amit megiszok, de nem vagyok koktélos.

– Jó – törődik bele. – A Kannibál városba tett látogatásunknál kérdeztem valamit, emlékszel?

*Persze.* – Csak téged akartalak megbotránkoztatni, de sose úgy reagálsz, ahogy azt elvárnám – veregetem hátba.

– Chö – kuncog közben.

– És nem ettem ember húst, a démon húsra is csak itt szoktam rá.

– És a vadhúst nyersen is eszed, de a démon húst még nem láttam...

– Hát igen, azt valahogy jobb megfőzni, sütni.

– Értem!

– És te milyen ételeket szeretsz?

Mire felnevet. – Ahogy észre vetted, a te ételeidre rá függtem, de amúgy sok mindent megeszek. Szeretem a halat, imádom a sushit és a japán ételeket, de szeretek új dolgokat is kipróbálni. Neked van kedvenced?

– Hát szeretem a vadhúsból készült ételeket és az ananászt a pizzán.

Megbotránkozik. – Nem is szereted az édeset.

Mire megvonom a vállam, de jól esik, hogy ilyen apróságokra is emlékszik. – Azt valahogy megeszem.

– Hát ezt sose gondoltam volna.

– Van olyan étel amit utálsz?

– Igen – fintorodik el, mikor eszébe jut. – Utálom a brokkolit, a spenót, az ananászt és minden édes dolgot a pizzán – elgondolkodik. – És nem mindig vagyok oda a csípős ételekért. Neked van valami az édes dolgokon kívül, amit nem szeretsz?

– Nem tudom.

– Mi az, hogy nem tudod?

– Hát alapból alig próbálok ki új dolgokat, így bár nem szeretem őket... De kóstolatlanul nem mondok véleményt.

– Értem! – Aztán úgy kezd beszélni, mintha csak hangosan gondolkodna. – A viselkedésed és az öltözékedből ítélve olyan 1900-as években halhattál meg. Azóta akkor nem sok mindent próbálhattál ki... Bár azt nem tudom, hogy abban az időben létezett ananászos pizza?

– Hm... – Oké, hogy eddig elég természetes dolgokról beszéltünk, de ez már túl személyes. Amit észre is vesz.

– Bocsánat! Megint túl sokat fecsegek. Szerintem menjünk pihenjünk le! – Ugrik fel, mire megragadom a karját. Ha most elengedem, megint befog zárkózni és egy darabig biztos nem lesz esélyem többet megtudni róla. Még is egy darabig csak nézem őt.

– Ne légy dühös rám!

Megrázom a fejem. – Nem vagyok mérges – szólalok meg végül. – Tényleg abban az időszakban haltam meg. 1933-ban...

Annyira meglepődik, hogy megszólalni se tud, csak visszaül mellém.

– Ezt tényleg el akartad mondani? Valóság vagy? – Böki meg a vállam.

Mire nevetve össze csapom a kezem a szeme előtt. – Igen, valóság.

– Na, jó! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így el tudok veled beszélgetni.

*Ez igaz!* Ezt azért nem kötöm az orrára.

Mikor észre veszi, hogy megitta a koktélját csinál egy másikat, így én is öntök magamnak egy újabb adagot. *Vagyis akkor még maradunk.* – Itt jobb vagy a Mennyben? – Aztán elgondolkodok. – Vagy jobb lett volna, ha nem halsz meg ilyen fiatalon? – Terelem el a témát, mielőtt még rá kérdez, hogy is haltam meg.

– Soha nem mennék a Mennybe, az a csicsás helytől kiráz a hideg. Igazából nem tudom, igen ilyen fiatalon szar meghalni... De igazából sose gondoltam erre. Mint a Földnek, a Pokolnak is megvannak az előnyei és hátrányai.

– Ez igaz!

– És te inkább még éltél volna vagy jobb a Pokol?

Elgondolkodom. – Szeretem a hatalmat és itt sokkal többre vagyok képes, mint a Földön.

Bólint. – Ebben igazat adok. Király, hogy különböző képességeim vannak. Bár a legelején nagyon féltem... Még pánik rohamom is volt.

– Tényleg?

– Igen, mikor legelsőnek kerültem Imp City-be. De azóta szeretek arra járni.

– Imp City-be? – csodálkozok. – Az elég alantas hely, nem?

– HÁT – vakarja meg a tarkóját. – A barátaim szerint ne mászkáljak egyedül nagyon arra, mert bajom eshet...

– Barátaid?

– De óvatos vagyok – folytatja, mintha meg se hallotta volna a kérdésem.

– Persze, te és az óvatosság... Kit akarsz becsapni? – röhögök. Nem akarok nagyon kíváncsinak tűnni.

– Ott még semmi bajom nem történt.

– Ne kiabáld el!

– Ne átkozz meg – vereget hátba.

Nem húzódók el, mint ahogy szoktam... Az ő érintése valamiért nem zavar. Ezek után újra csak átlagos dolgokról beszélgettünk. Masao a bárpultra dől és végül bealszik, így a szobájába viszem. Az ágyba alig fér el, de önkéntelenül a plüssökhöz bújik, ami megnevetett. Csettintek egyet, mire egy nagyobb ágy jelenik meg. Bár, ha rá bíznák ezt is tele rakná. *Hogy lehet valaki ennyire aranyos.* Nézem még egy darabig, aztán visszatérek a szobámba.

Masao szemszöge...

Mikor felkelek, valami nem stimmel a szobával... de egy darabig nem tűnik fel, hogy mi is az.

Aztán leesik, az ivás után, hogy is kerültem a szobámba, de ahogy felkellek... Rá jövök mi zavar igazából. Az ágyam...

– Mi a csoda?

Elkészülök és Al-nál kezdek, akit nem találok a szobájában. Így a folyósokat rovom, mikor is meglátom. – Al! – szaladok oda.

– Jó reggelt drága!

– Az ágyamat te cserélted ki?

Bólint. – Alig fértél el, a plüss izéktől.

Rá mosolygok. – Köszönöm!

Rám villantja csupa fog mosolyát és tovább áll. – Reggeli teendőim után, folytatjuk!

– Jó!

Ezek után úgy érezem a napok hirtelen felgyorsulnak... A mai és még azután is csak Alastor szobájáig jutunk. A harmadik nap lesz a forduló pont, mikor is a kapu halvány narancssárga színt ölt. Aznap estére végre eljutunk Kannibál városba.

Annyira bepörögök erre, hogy egész éjszaka nem tudok aludni és magammal rángatva Al-t, ide-oda szállítom... Bár nem reklamál, de így vissza gondolva lehettem volna tekintettel rá, ha már ennyire segítőkésznek bizonyult.

Reggelre teljesen kifárasztom magam és az erőmet is. Úgy látszik van határa... Fáradtan pislogok Al-ra, aki kissé nyúzottnak tűnik, de jól tartja magát.

Ásítok. – Köszönöm és sajnálom! Kicsit túl toltam.

– Hát nem kicsit. Pihenj le!

Beesek az ágyba, nem kell altatni... Észre se veszem mikor távozik a vöröske.

Mikor felkelek, el van sötétítve, úgyhogy biztos nem azonnal ment ki a szobámból... Nyújtózok egyet, megroppannak csontjaim.

Nincs kedvem kikelni, így most engedek az ágy csábításának. Egész nap fetrengek, rajzolgatok és irkálok. Most először rajzolom le Alastort, ez az egyik legjobb alkotásom. Mintha életre kelne a lapokon. Pislogok, mert úgy érzem már hallucinálni kezdek. Úgy döntök ezt majd neki adom, köszönet kép.

Estére végre elő kerülök és meg kell nyugtatnom Charlie-t hogy minden rendben csak kissé túl vállaltam magam az edzésen. Iszok egy kis kávét és Huskkal váltunk pár szót.

– Mióta lettetek ilyen jóba Alastorral?

Félszegen felnevetek. – Kitudja, még nekem is szokatlan – vakarom meg az arcom zavartan.

– Hát eléggé az – helyessel – De azért légy óvatos, ne felejtsd el mennyire ravasz alku kötő. Ne enged le a védelmed, még ha kedves is veled.

– Megmondom az igazat az incidens óta nem próbálkoznék újra és szerintem Al se.

– Ne vegyél rá mérget, lehet csak azon ügyködik, hogy tudja megvalósítani a tervét. Nem hiszem, hogy lemondott arról az erőről, amit birtokolsz.

Hülyén pislogok, tényleg kezdem leengedni a védelem vele szemben... Erre nem gondoltam vagy is, inkább háttérbe szorítottam a megérzéseimet. – Mindenképpen elővigyázatosabb leszek! – váltok komolyabbra. – Téged, hogy ˝kapott el˝?– Felhúzza szemöldökét, mire kapcsolok. – Sajnálom, nem akartam kíváncsiskodni.

– Overlord voltam és szeretem a hatalmat, de néhány rossz fogadás és döntés... Egyre mélyebbre süllyedtem. A szerencsejáték veszélyes...

Tátva marad a szám. – A szerencsejáték nem lepett meg, de az, hogy Overlord voltál... Nem gondoltam volna.

Vállat von. – Ez van! Te sose bántad meg, hogy leugrottál?

– Nem – mosolygok magabiztosan.

– Tényleg? – vonja fel a szemöldökét.

– Ez ennyire meglepő? Mert ha sikerülne a megváltás, te felmennél?

– Nem igazán!

– Na, látod... Lehet, hogy kaotikus hely a Pokol, de valahogy úgy érzem haza értem. Tudom, ez hülyén hangzik, de ezt érzem... Amúgy a Menny se olyan felhőtlen, ahogy azt elő adják.

– Ebben egyetértünk – bólint.

– Na, hagylak most már – ásítok. – Lefekszem! Nem csináltam ma semmit még is fáradtabb vagyok, mintha végig gyakoroltam volna a napot.

Int, mire elindulok.

Ahogy felérek az emeletre Al jön velem szemben. – Nahát-nahát, felkelt a hétalvó.

– Igen, Husk-kal beszélgettünk, most meg megyek lefekszem.

Megigazítja okuláréját és résnyire húzza szemeit. – Miről csevegtetek?

– Erről is és arról is – semlegesen válaszolok, de Al-t, mintha zavarná. – Ááá, tényleg – kapok észhez. Hangom kissé magasra sikeredik, mire hátrébb lép. – Gyere velem!

– Mi az?

– Csak gyere! – Húzom magammal és a szobámban a kezébe nyomom a rajzot. – Köszönetképp.

Végig nézem Al arcán lévő különböző érzelmeket egy lágy mosoly kíséretében... Most mondtam Husk-nak, hogy elővigyázatosabb leszek, erre meg... Komolyan a bajt keresem vagy mi a csoda.

– Masao ez-ez nagyon jól néz ki!

– Akkor tetszik, remek! – vigyorgok rá.

– Igen!

– Majd szerzek hozzá egy képkeretet és akkor megsérülni se fog.

– Jó!

– Husk-hoz indultál? – térek észhez, hogy csak így ide rángattam.

Bólint.

– Akkor nem is zavarkódok.

Mikor távozik, valamiért nagyon jó kedvem lesz. Az-az arc amit eddig csak én láthattam elvarázsol... Megrázom a fejem. *Valami gond van velem!? Tényleg óvatosabbnak kell lennem.* Mikor eszembe jut, hogy lent hagytam a telefonomat, oly ritkán használom, el is felejtkezek róla... Még Angel-től kaptam, hogy el tudjanak érni, de valahol mindig ott hagyom.

Ahogy leérek, elborzadva nézem végig, ahogy Alastor Husk-ra támad. Felkiáltok. – AL ELÉG! – De semmi, mintha nem is hallana, így oda szaladok.

Ami végül nem egy jó ötlet, mert mikor megérintem... Kíméletlenül ellök. Neki essek a lépcsőnek és érzem, hogy felszakad a hátam. A lépcső fa korlátja ripityára tör, mikor találkozik a hátammal és kis szilánkok fúródnak a sebe. A fájdalom hatalmába kerít, ami hatására felordítok... Mióta elvesztettem az emlékeimet, valamiért a fájdalom receptoraim is megbolondultak. Úgy érzem a levegő bennem akad és vérem a hátamon folyik végig. Meggörnyedek, mikor Charlie rémült hangját hallom meg a távolban, bár kiderül nincs is olyan messze, mert egyhamar mellettem terem. Nem tudok megmozdulni, így hagyom, hogy a lány szemügyre vegye a sérülésemet.

Hangjából ítélve nem nézhet ki jól, mikor Lucifer is megjön és mély démon hangjával vonja kérdőre a szarvast... De Charlie leállítja és már ketten karolnak fel. Nem tudom ezek után mi történik, nem vagyok teljesen magamnál... Néha fel-fel sejlik egy-egy alak, de homályos minden...

Mire újra felkellek az ágyamban találom magam. Lucifer és Charlie is mellettem vannak... Ahogy észreveszik, hogy felkeltem, Charlie oda ugrik.

– Ördögöm, jól vagy?

Megrázom a fejem, mint aki keresné a szavakat. – Mi történt? A hátam?

– Most már jól van – szólal meg Luci. – Meggyógyítottalak!

– Köszönöm. – Ülnék fel, de még fáj a mozgás.

– Lassabban.

Tapogatni próbálom a hátam, de nem érem el, de mintha érezném a heg végét. – Husk jól van?

– Ő is jól van!

Felsóhajtok. – Akkor jó!

– Magad miatt aggódj! – Dorgál meg a lány, mint egy anya. Mire kuncogni próbálok, ami köhögésbe fullad.

– Ki kéne vágni azt a vörös majmot – dühöng Lucifer.

– Mi történt Masao?

Elnézek, nem akarom többet úgy látni Al-t, hogy rá támad valakire. Főleg, aki fontos számomra... – Nem tudom – temetem az arcomat a kezeim közé. – Valamin nagyon összekaphattak, mert mikor lementem csak azt láttam, hogy Al neki esett. Én csak le akartam állítani!

– Hm... Fogok beszélni vele!

– Majd én! – Állok fel, mire Charlie megragadja a karom.

– Tényleg? Egyedül?

– Ne félj, nem fog bántani.

– Arra én nem vennék mérget – dühöng tovább Lucifer.

– Jó, de a közelben leszünk!

A szobájában nem találom, így fel sétálok a rádiós helyiségéhez. Motoszkálásra figyelek fel. *Itt van!* Nyelek egyet, nem tudom, hogy félelem amit érzek, de a hátam lüktetése erősödik. Állok még egy kicsit az ajtó előtt, de végül bekopogok. Még sose jártam itt, de most nem vágyok rá, hogy körül nézek.

Mikor meglát, egyből megjelenik előttem. – Masao? Jól vagy?

Legszívesebben elfintorodnék, de csak közönyösen nézek rá. – Tényleg érdekel?

Mikor bocsánatot kér, legelsőnek jól esik, de után felidegesít. Ahogy meghallom, hogy vélekedik Husk-ról, elborul az agyam. Még se tudok semmit mondani, mert Al csúnyán kioszt. Csalódott vagyok, így ott is hagyom. *Nem hiszem el, hogy bedőltem neki! Igaza volt Husk-nak, hülye vagyok!* Sóhajtok és visszamegyek a szobámba.

Ezek után nem szólunk egymáshoz, csak ha nagyon muszáj. Eljön gyakorolni velem, de hideg és távolságtartó.

Charlie a további napokban sokszor ránk néz és nem tudom, hogy beszéltek-e aztán... Az esetről köztünk nem esik szó. Charlie is kerüli a témát...

Végül eljön a harc előtti nap is, Charlie próbál lelket önteni az itt lévőkbe és egy kis iszogatást is rendeznek.

Mindenki próbálja oldani a feszültséget, Husk és Angel szívélyesen beszélgetnek... Charlie és Vaggie összebújva nézik a többieket. Csak én érzem magamat teljesen egyedül és a sarokban ülök. Alastor a lépcső tetején figyeli az összegyűlt bagázst és Niffty-vel beszél valamiről. Úgy érzem kívülálló vagyok...

Hirtelen hátra kapom a fejem, mintha a sötétség körül ölelne és figyelnének... Érdes és lidérces zaj kerít hatalmába... ˝Nem tartozol sehová˝, megint a tanárom abnormális hangja zavar fel. Nyelek egyet. – Mi vagy? – hangomat elnyeli a messzeség.

Megrázom a fejemet, mire egy bársonyos hang nyugtatja meg a tudatomat, de megrémít amit mond. ˝Ne enged be!˝ *Mégis kit? Mi történik velem?* Rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban.

Felugrok, mire mindenki rám kapja a fejét.

Charlie oda szökken mellém. – Jól vagy?

– Persze, megyek és elbújok – morgok. – Úgy se segíthettek!

A lány megölel. – Nem szeretném ha bajod essen, ne legyél ezért dühös.

– Tudom! Megyek lefekszem. Csak egyet ígérjétek meg, vigyázzatok magatokra!

– Megpróbáljuk!

Elköszönök a többiektől és felmegyek a szobámba, mikor már senkit se hallok... A könyvtárba sietek. Kutatni akarok, de igazából most tanácstalan vagyok. Azt se tudom mit keressek...

Mikor leesik egy nehéznek tűnő könyv, megugrok, de megpillantom Alastor árnyékát. Körül nézek, de ő maga nincs itt... – Ne ijesztgess!

Megbújik, nem jön közelebb. Felveszem a könyvet, de semmit nem találok benne... Azt hittem azért verte le, de hogy is gondoltam... Még én se tudom, mit is keresek.

Szétnézek, mint aki azt keresi ki hallgatózik utána. – Furcsa előérzetekről keresek könyvet.

Előbúj a rejtekéből és eltűnik, de hamar visszatér egy apró, még is vaskos könyvet tart kezei közt. Leteszi és el is tűnik. Leülök és beleolvasok, de nem sokra jutok. A sikertelen kutatás után, csalódottan megyek vissza a szobába.

Már csak reggel kellek fel és frusztráltan járkálok fel-alá. Nem tudok csak úgy a szobámban maradni... Főleg mikor meghallom, hogy elkezdődik a harc.

Kikukucskálok és a fal mentén elbotorkálok. Észreveszem, hogy a védőfal jól szuperál, ami kissé megnyugtat... Bár nem sokáig tart, az a rátarti Adam egyetlen ütéssel összezúzza. *Francba.* Felsettenkedek a tetőre, tudom, hogy Alastor foglalja le Adamot.

Egy darabig nem állnak rosszul...

Alastor szemszöge...

Mikor megpillantom az arcképem eláll a szavam... Zseniális. Egyáltalán nem értek az ilyesmihez, de erről még én is meg tudom mondani, hogy kiváló. Még képes megkérdezni, hogy tetszik-e...

Most nem akarok maradni, miután oda adom az árnyékomnak a képet, hogy vigye a szobámba... Lemegyek Husk-hoz.

Ingerülten ülök elé, de a macska unottan néz rám. – Főnök, kérsz valamit?

– Mit beszéltél Masao-val? – villantom rá sárga, de éles fogaimat.

– Mondott valamit?

– Semmit – morgok rá.

– Akkor nincs sok közöd hozzá... – De nem engedem, hogy befejezze.

– Remélem nem, kell emlékeztetnem rá, hogy kinek is a tulajdona vagy... – szűröm a fogaim közt a szavakat. – Beszélj, ha nem akarod, hogy széttépjelek!

– Pont ezt – köpi a szavakat. Próbál távolabb állni, de a végtagjaim megnőnek.

– Pardon? – vicsorgok rá.

– Figyelmeztettem, hogy legyen veled óvatosabb... Nem hinném, hogy lemondtál a hatalmáról.

Mikor ezt meghallom, elpattan az agyam, kikapom a pult mögül és felé tornyosulva fojtogatni kezdem. Vörös köd száll a tudatomra és a karom körül megjelenik a zöld lánc, amivel fogva tartom, így nem tud menekülni. Egyre erősebben szorítom, már nem kiabál, próbálja lefejteni ujjaimat, de egyre gyengébben próbálkozik...

Aztán kiáltás zavar fel.

– AL NE!

Valaki próbál megállítani, de dühömben hátra se nézve... Nagyot taszítok rajta. Egy reccsenés zavar fel és egy elfojtott sikoltás. Mire hátra kapom a fejem, Masao eltorzult arcával találom szemben magam, aki a hátát tapogatja. Egyből elengedem a macskát, aki fulladozva, kapkodja az életadó oxigént, de nem érdekel... Odamennék hozzá, de Charlie akkor szalad le a lépcsőn.

A lány egyből Masao-hoz rohan és a hátát nézi, mikor felhúzza a fiú pólóját, elborzad. – Még is mi történt? – Néz rám vádlóan.

Meg se tudok szólalni, mert közben Lucifer és Angel is megjelenik, a pók Husk-hoz rohan, míg én szemügyre vehettem a Pokol hercegének démon alakját.

– Mit műveltél? – Hangjában a gyűlölet jól hallható.

– Apa elég – hallom meg Charlie hangját. – Gyere, segíts nekem!

Masao a fájdalomtól meg se tud szólalni és csak hagyja, hogy a Pokoli família felkarolja.

– Tudsz segíteni apa? – Pánikol.

– Persze, meggyógyítom kincsem.

Charlie felsóhajt. Mire a kis angyal barátnő is előkerül és rám szegezve a fegyverét néz a Hercegnőre.

– Alastor nem tudom, hogy mi történt... De ezt nem tűröm el! Nem bánthatod az itt lévőket!

Nem szólok... Nem is tudnék, ez az én hibám és a fejeket látva súlyos lehet Masao sérülése.

Aztán elveszti az eszméletét, felé lépnék, de megállok mikor rám néznek.

– Apa – kétségbeesetten kiált fel.

– Tartsd meg! – Veszi szemügyre a sebet és magában morog.

Én is látni akarom, de nem tudok megmozdulni... Mint egy mázsás súly nehezedik a testemre.

Lucifer előidéz egy kést és megvágja a tenyerét... Ahogy aranyló vére kisercen Masao hátára simítja. Valami ˝angyali˝ nyelven mormol valamit, mire Masao felkiált. – Tartsd erősen! – Szól rá lányára. Charlie és az akkor oda szaladó Vaggie is lefogja.

Összerándul az öklöm, de állok ott megsemmisülten. *Francba...*

Mire végez, aranyló fény is megszűnik körülöttük. – Fektessük le, most már jól lesz!

– Köszi apa! – Aztán rám kapja a fejét. – Ha fel ébred, beszélnünk kell!

Ezzel mindenki ott hagyj, de én egy darabig nem mozdulok onnan. Ezt nem így akartam. Miután kissé felrázódok, felmegyek... Masao szobája előtt megállok, de ott Lucifer és Charlie veszekedése üti meg a fülem. *Franc, ezt jól elbasztam.* Lucifer mióta meglátott arra vár, mikor tudja ellenem hangolni a Hercegnőt, erre meg én adok rá okot. Legszívesebben bele vernék a falba, de muszáj türtőztetnem magam.

A rádiószobába megyek és ott is maradok. Olyan jól haladtam és mostanában nem is járt a fejemben az alku Masao-val... Aztán az a balfasz elcseszi nekem, de még is én bántottam... Bár lehet jobb is így! Kicsit enyhültem, mióta jobb lett a kapcsolatunk.

Aztán kopogás zavar fel, mindenkire gondoltam... Csak arra nem, aki bedugja a fejét.

Felkellek és az ajtó elé lépek. – Masao? Jól vagy?

Felhúzza a szemöldökét. – Tényleg érdekel?

A szavai tőrként csapnak le rám. – Én... – nézek le rá.*Tényleg bocsánatot akarok kérni?* De végül úgy döntök, hogy igen. – Sajnálom! Nem szándékosan bántottalak!

Rám morog és bentébb lök. – Mert Huskot igen?

– Elvesztettem az önuralmam, de ő az ˝enyém˝, amúgy azt csinálok vele amit akarok.

– Hogy MI?

Kezd felidegesíteni. – Mit vársz drágám, én vagyok a nagy Rádiódémon! Mit hittél? *Elég!* Azt hitted, ha már kezdünk jóba lenni... Megváltozok!

Masao végül nem mond semmit... Kiviharzik a szobából, csalódottság tükröződött szemeiben.

Visszahuppanok a székre, dühösen csapok az asztalra és lesöprök mindent a földre. – Francokat!

*Jó így!* Hitegetem magam.

Ezek után igaz, hogy folytatom vele az edzést, de nem nagyon szólunk egymáshoz... Charlie is többször néz ránk és vissza állok a szokott stílusomra.

Nemsokára a harc előtti nap is eljön... Az emeletről a˝páholyból˝ figyelem őket. Masao a sarokban a semmibe réved. Olyan elveszettnek tűnik. Nem értem miért zavar, hogy csak ő van egyedül, ami frusztrálja... látom a szemeiben. *Mit néz?* Mire megugrik, önkéntelenül én is leutánozom mozdulatát. Kicsit dühösnek tűnik, de valami még van a szemeiben... talán rémület.*Mitől?* Felmegy, utána akarnék menni, de nem teszem.

Aztán Charlie mellém lép. – Hercegnő, segíthetek?

– Alastor, legyél óvatos holnap!

– Mit szeretnél igazából?

– Kérlek beszéljetek Masao-val.

– Már megbocsáss Hercegnő, nem kéne bele ütnöd az orrodat a dolgaimba.

Ezzel ott hagyom és a szobámba megyek. A harcig ki se mozdulok. Masao arca még se megy ki a fejemből...

Mikor kivilágosodik a tetőre megyek és mindenki a helyére áll.

*Kezdjük!*