Alastor szemszöge...

Azóta is ha tehettem elkerülöm Masaot, Husk-nak feltűnt... De csak egyetlen egyszer hozta fel, utána úgy megfenyegettem, hogy többet nem merte.

A Mennyei hadseregről azóta nem hallottunk, de biztos vagyok benne, hogy ennek nem lesz jó vége. De nem fogom hagyni, hogy bántsák Masaot...

Kerülöm, még se tudom megállni, hogy a háttérből ne figyeljem. Próbálok megszabadulni érzéseimtől, hogy végre újra normálisan tudjunk egy légtérben tartózkodni. Ami biztos, minden erőmmel ellenezni akarom ezt az egész hülyeséget.

Aztán az egyik Pokoli nap... Történik valami.

Unalmasan telt a nap eleje, figyeltem a többieket és mindent elkövettem, hogy Lucifer alá vágjak...

Charlie próbál egy komoly beszélgetést lefolytatni a többiekkel... A bizalom kapcsán. Meséljék el mikor és hogyan haltak meg. Amit persze senki nem díjaz.

Végül Husk is megjelenik. – Masao azt üzeni később segít neked ha szeretnéd, de most találkozója van.

– Az impekkel? – Hirtelen mindenki rám néz. Nem tudom megállni, hogy ne kérdezek rá.

– Nem hiszem!

Felvillan a tekintettem. – Hogy érted?

– Nem hiszem, hogy őket ismerősnek hívná... Kicsit feszült volt.

Az ajtó felé nézek, összerándul a gyomrom. Remélem nem akarja kideríteni mit terveznek a Mennyben és hülyeséget csinál. Egy darabig még hallgatom Charlie-t, hogy akarja rá venni a többieket a beszélgetésre, de nem tudok szabadulni a gondolattól, így ott hagyom őket.

A szobájában körül nézek, de semmi árulkodó jelet nem találok... Így aztán elindulok a városba... Rá kell jönnöm, hogy ez teljesen hülyeség. Biztos nem fogom csak úgy meglátni az utcán. Morgok és egyre idegesebb leszek, a körülöttem lévők inkább ki is kerülnek...

Egy kisebb tömeget pillantok meg nem messze és ismerős hangra figyelek fel... Nem tudom hogyan, de biztos vagyok benne, hogy ő az.

Átvágok, de rossz érzésem támad... Ismerős környék, ismerős stúdió. Végül be is igazolódik balsejtelmem. Masao épp elköszön Vox-tól, aki végül eltűnik a tévében.

Olyan harag gyúl bennem, hogy azt hiszem egyből felrobbanok. – Ezek mit keresnek együtt?

Nem érdekel a józan ész, eltűnők és megjelenek Vox-nál. Könnyedén bejuttok... Vox, mintha megérezné a sötét energiakitörésem és meglepetten felém fordul. – Alastor!? – fintorog.

– Mit kereset itt Masao?

Vox olyan sátáni vigyort vesz fel, hogy majd szétszakadt a hülye tévés feje. – Alastor... Tán valami gond van?

– Válaszolj te féreg. – Indulok meg felé és a nem várt támadásom kizökkenti. – Elraboltad, most meg ez... Tényleg azt akarod, hogy kinyírjalak. Egyszer kérdezem meg, mit csináltál vele?

– Bazd meg Alastor – Próbálja lefejtetni ujjaimat, de azok csak még jobban rá szorulnak vékony nyakára. – Nem kény-szeríte-ttem semmire, önként jött. – Fulladozik, mire enyhítek a szorításán. Démon alakom is kezd eltűnni.

Felhördülök. – Még hogy önként! Ne röhögtess...

– Dögölj meg – Hirtelen hasba rúg, mire elengedem és hátra esek. – Mi a fasz bajod van... Megígérte, ha megteszem neki azt a szívességet, hogy vissza fogom Valentinot és nem követem tovább, minden hónapban velem kávézik.

Felpattanok, mintha látná az arcomon az ezernyi kérdést és folytatja is.

– HA – röhög fel. – Vagy úgy – nyújtja el a szavait. – Mi az? Tán nem mondta... – Látom, hogy kinevet. – Te magad fogod elüldözni! – Szítja tovább a dühöm.

Ököl beszorul a kezem és már azon vagyok, hogy lecsapjam, mikor kintről hangokra leszek figyelmes. Hirtelen kitisztul a fejem, nem tudom miért lettem ennyire ideges, de ott is hagyom.

Nem sokkal később már a Hotel ajtaja előtt vagyok és úgy csapom ki, mint egy elmebeteg. Nem kell sok neki, hogy kiessen... Közben egy alak ugrik fel a kanapéról.

– Masao! – Újra elkap az ideg.

– Úristen, Alastor? Francokat! Ne ijesztgess már.

Elé kerülök és elég vészjóslóan bámulok le rá.

– Miért vagy dühös?

– Szerinted? Nem akarsz elmondani nekem valamit...

Hirtelen hátrál pár lépést és nyel egyet. – Mit?

Megragadom és közelebb vonom. – Mi a faszt képzelsz?

– Engedj el, ez fáj...

– Azt hittem te ennél sokkal okosabb vagy...

– Miről beszélsz?

– Tudod te azt jól... – morgok rá.

Mikor aztán lefagyva nézem végig, ahogy meg ríkatom Masaot. Könnyei egyszer csak megállíthatatlanul kitörnek. Újra kitisztul a fejem, de most bűntudatom lesz.

El is engedem. – Masao?

– Tudom, hogy úgy gondolod ez undorító, de én nem tudok ezzel már mit kezdeni... Ez már nekem sok. Ha tényleg ennyire undorító, amit talán érzek... Akkor jobb lesz, ha elmegyek.

Ahogy hátat fordít nekem megragadom, de gyengéden. *Várj, most miről beszél?* – Masao, te most miről beszélsz? *Lehetséges lenne?*

Masao kérdő tekintettel fordul vissza. – Azért vagy rám ennyire dühös, mert undorodsz tőlem...

Félbe szakítom, az a pánik és megtörtség, amit a szemeiben látok... Nem tudom megemészteni. – Vox-al találkoztál ma!? – Igazából nem is ezt akartam megkérdezni, de félek a választól.

Masao elsőnek ledöbben, nagy kerek szemekkel néz fel rám... Arcán különböző érzelmek suhannak át, ahogy leesik neki minden. Végül dühös lesz. *Franc.*

– Te most komolyan azért akartál bántani, mert Vox-al találkoztam?

– Bántani, az kicsit túlzás...

Masao felvonja a szemöldökét. – Na, jó... Elmész te a büdös francba.

Ritka a fiút káromkodáson kapni, de most jól fel csesztem.

– Mi a fasz bajod van velem Alastor? Elsőnek kerülsz, de azért mindenen felcseszed magad, ami velem történik. Tudod mit, megkönnyítem a dolgod... Elmegyek a francba!

Vox hülye beszólása visszhangzik a fejemben ˝Te fogod elkergetni˝.

Masao elé kerülök. – Masao te érzel valamit irántam?

Legelsőnek megrémül, de aztán rendezi magát. – Kit érdekel? – motyogja magának. – Lehet, sose éreztem ilyet, kitudja. – Akad fenn. – De nem kell aggódnod... Eltűnök, nehogy visszataszítónak gondolj!

Pont akkor viharzik ki, mikor Charliék megérkeznek, még megszólalni sincs időm.

– Mi a baj Masao? – Üvölt utána a lány.

– Kérdezd azt a hülyét – kiabálja vissza se nézve.

Charlie vádlón szegezi nekem a kérdést. – Mi történt Al?

Masao után nézek. *Elengedem? Biztos visszajön... És ha nem?* Megrázom a fejem, mert egy ideig csak bámulok a semmibe és Charlie rám rivall.

– Alastor még is mi folyik itt? Azonnal menj Masao után és hozd vissza...

– Chö – bosszankodok. – Majd vissza jön, ha már nem hisztizik.

– Nekem nem tűnik hisztinek – üvölt most már Vaggie is.

Végül szó nélkül faképnél hagyom őket, mindketten utánam ordítanak... Miután a szobámba zárkózók, mindent szétverek... Nem csillapodik a dühöm és a legrosszabb magamra vagyok mérges.

Aznap este Masao szobájába megyek és ott várom, de nem jön vissza... Mindenfélén kezdek gondolkodni...

Masao szemszöge...

Kellemes légkörben egy kis zenével írok. Minden olyan békés...

Mikor aztán úgy vágódik ki az ajtó, hogy majd át esek a kanapén. Felpattanva a füzetem lapjai szétszóródnak.

Hirtelen még realizálni se tudom a helyzetet. *Támadás?* Kapom az ajtóra a fejem, de ott magát a nagy Rádió démont pillanatom meg... Akinek olyan vörös a feje a méregtől, hogy kis hián felrobban.

*Mi baja van? Ki cseszte fel ennyire.* Bár végül kiderül, hogy velem van valami baja... De fogalmam sincs semmiről.

Mikor kérdőre von, halálra rémülök... Lehet megunta, hogy lopva folyton őt bámulom vagy úgy gondolja ez már túl undorító. *Jó, sátán.* Legszívesebben elrohannék, de nem enged. Felzaklat az egész és elkeseredett érzések kavarognak bennem.

Egyre jobban szorítja a karom... Emiatt zsibbadni kezd.

A szívemben lévő kétség és sötétség egyre nagyobb lyukat égett bennem. Én ezt már nem bírom... Egyszer csak enyhít a szorításán és ledöbbenve néz rám. *Mi van?*

Arcomhoz kapok, amit könnyeim áztatják. Úgy látszik elértem a határaimat. Elkezdek magyarázkodni, de Alastor, mintha összezavarodna... Végül félbeszakít.

Mikor meghallom, hogy ezt az egész cirkuszt Vox miatt csinálja, elpattan valami... Legelsőnek az én gondolataim kuszálódnak össze, egyrészt megnyugszok, hogy nem tudja mit is érzek, de ez valahogy felidegesít.

– Alastor ezt az egészet Vox miatt csinálod? Miatta akartál bántani? – elkap az idegbaj.

Hebeg valamit, de már nem izgat. Ott akarom hagyni, mikor elém vág és megkérdezi a legnagyobb félelmemet. – Masao te érzel valamit irántam?

A frász kerülget, de végül úgy döntök, most már tök mindegy. *Francot érdekel! Úgy is elhúzok innen.* Persze az érzéseim nem száz százalékosak, hisz még sose voltam igazán szerelmes... de kit izgat már.

Úgy vágom ki az ajtót, hogy a meggyengült kilincs a kezembe marad, de most ez se érdekel. Levágom és elviharzok Charlie mellett. Közlöm, hogy bármire is kíváncsi kérdezze meg azt a félkegyelműt.

Pár órát dúlva-fúlva járom a várost, mikor az adrenalin és az ideg alább hagyj fáradság száll meg...

Körülnézek és leülök egy padra. – Most mit csináljak? Földön futó lettem... – sóhajtok egy nagyot.

Nem akarok senki terhére lenni, így szó se lehet róla, hogy a többiektől kérjek segítséget. Sora szavai fülemben csengnek, hogy nem baj, ha segítséget kérek és támaszkodok valakire... De most nincs kedvem senkihez. Mindenkinek meg van a saját baja...

Felnézek a sötét vörös égre. *Már besötétedett?* – Alastor egy pöcs – kiabálom kikelve magamból. Még mindig elkap az ideg, hogy milyen hisztit levágott. – Rohadt egy kicsinyes figura vagy... – folytatom és a mérgem lassan elszáll, de jó tíz percig csak káromkodok.

Mérgemben nyitok egy átjárót és gondolkodás nélkül átmegyek rajta...

A Falánkság gyűrűje fogad...

Kissé megrendítő, hogy a tudatalattim, akkor most bulizni és leinni akarja magát.

Eddig nem nagyon néztem körül, így most elütöm itt az időt.

Egyedi formájú épületei vannak... Olyan az egész, mintha egy nagy, buja zöldellő erdő venné körül és ködbe burkolózna. Az égbolt sárga színű. Az erdő leggyakoribb fáinak kék kérge és vörös szeme van. Amik követnek, ha előttük megyek el, kicsit zavaró. Trópusi kinézetű fákat is látok, amelyek kérgei szőrös hatást keltenek, leveleiből vörös nedv szivárog. Az épületek közül sok hullámos szerkezetű, míg az utakon hatszögletű mintázat található.

A gyűrű égboltja is hatszögletűek, méhkasok szoktak így kinézni.*Ez lenne a nagy Beelzebub méhkirálynő gyűrűje.* Itt, mintha mindenki jól érezné magát és megállás nélkül bulizna.

Túl nagy a nyüzsgés, így tovább megyek...

Következő megálló a Lustaság gyűrűje...

Nem csak a kórházairól híres ez a színt, hanem kedvelt nyaraló hely. Körülnézve már tudom is miért...

*Ez már kellemesebb...*

Az égbolt halvány rózsaszín. Úgy tűnik, hogy az égen néhány úszó sziget is található. Némelyik tetején épületek vagy rózsaszínű vízesések áradnak, valamelyiken meg fák vannak. Az egész hely olyan hatást kelt bennem, mint egy rózsaszín, lila vattacukor forgatag. Lehet túlzottan hozzászoktam a fenti viszonyokhoz, ez a nyugalom furcsa...

Amúgy én is jól eljöttem pénz és minden nélkül, de eszem ágában sincs vissza menni, legalább itt még hajléktalannak is jobb lenni.

Sétálok egy darabig, aztán leülök a partra... Ott meg a fodrozódó vizet nézem.

Aznap a parton ér utol az álom... Vagy is inkább rémálom. Mikor sikítva kellek, realizálom a helyzetet, hogy nem otthon vagyok...*Otthon?* Nézek szét. *Nekem már nincs...* Megint engedek a könnyeknek, jó rég nem sírtam, de mióta itt vagyok ez már a második vagy harmadik alkalom. *Fogalmam sincs.*

Az álmomra nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy menekültem és tudom mi elől. Tegnap óta egyre jobban érzem a sötétséget körülöttem... – Ez így nem lesz jó! – Pattanok fel. –Engem nem kapsz meg! – Ekkor jövök rá, hogy magamban beszélek. *Hát remek...*

Nincs szükségem úgy ételre, mint életemben, de most még is megéhezek... Vagy ez is olyan, mint a fantom fájdalom. Sóhajtok és körül járok, ez az utolsó gyűrű túl idilli... Bántja a szememet ez a visszafogott szín világ. Azért a Mennyet még nem pipálja le...

Napok múlva...

Miután nem eszek egy darabig, a testem hozzászokik és nem kívánom úgy az ételt. Az első pár nap azért húzós volt. Néha azért lopok magamnak...

Azóta kissé nyugodtabb vagyok. Sokat pancsolok és tényleg kicsit olyan, mintha nyaralnék.

Egyik nap furcsa lárma zavar fel... Az egyik kórház előtt rengeteg fotóst és újságírót pillanatok meg. Meghúzom magam és akkor meglátom Blitzéket. Valakit akit ismernek kórházba került... Sose láttam Blitz-nek ezt a tekintetét vagy is fontos neki ez a személy. Lehet Stolas az... Még nem láttam, de már hallottam róla. Kutakodtam miután megemlítették, egy goetia herceg.

Blitz szemeiben bűntudat csillan... Jól ismerem ezt az érzést. Azóta is aggódok a többiekért, tudom, hogy keresnek. Charlie már biztoshalálra aggódja magát.

Nézem még egy darabig, mikor meghallom a nevemet. – Masao-ról még semmi hír?

Megrázzák a fejüket. – Nem találtuk meg.

Elszorul a szívem. *Francba, szóltak nekik.* Könnyeim újra arcomon folynak végig. *Rohadtul elpuhultam.* Morgok idegesen és elfordulva elsétálok. Tudom, hogy nem tehetem ezt a többiekkel... De nem vagyok képes visszamenni.

Az utcán sétálok magamba fordulva, mikor valaki megragadja a vállam. – Masao!

Megremegek, felismerem ezt a hangot. Félve fordulok felé. – Lucifer...

Szó nélkül átölel. – Annyira aggódtam, miért tűntél el? Vagyis... Nem kell elmondanod... – Hadar és össze-vissza beszél.

Visszaölelem, kicsit azért feltűnő, hogy egy átlagos démon itt ölelkezik a Pokol urával, így elhúzom onnan és egy kevésbé forgalmas útra cipelem. – Jól vagytok?

– Hogy lehetnénk jól, eltűntél... Charlie napok óta nem alszik, mert téged keres.

– Sajnálom – hajtom le bűnbánóan a fejem. – El kellett jönnöm, én ezt már nem bírtam.

– Gyere haza!

Megtörlöm a szemeimet, nem akarok előtte sírni. – Nekem már nincs otthon, igazából sose volt... Vagy sose lehet... Már nem is tudom.

– Elég, a depressziót hagyd rám – vereget hátba.

– Ne legyél depressziós – vágom rá egyből.

– Na látod... Megint mással foglalkozol. Akkor hagyjuk abba, mindketten. Oké?

Vállat vonok. – Jó, de nem akarom látni.

– Figyelj nem tudom, mi történt köztetek Alastor-ral... És tudod, hogy én lennék az utolsó aki kiállna mellette... De azóta olyan mint egy mérgezett egér. Lehet beszélnetek kéne.

– Hagyjuk már – morgok. – Ő üldözött el.

– Csak annyit szeretnék, hogy gondold át. Azóta te hol szállsz meg? – Tér a lényegre, ami igazán érdekli. – Ne mond nekem, hogy az utcán.

Kínosan megvakarom a tarkóm. – Úgy elviharoztam, hogy semmit nem hoztam magammal.

– Masao – csattan fel. – Jól vagy? – Mér végig.

– Igazából, elég jól. Ez a hely nagyon nyugis.

– A felszín alatt semmi se az, légy óvatos.

– Mindenképp.

– Gyere, elviszlek egy szállodába.

Nem akarok a terhére lenni, de tudom jól, hogy úgy sincs esélyem ellene... Így követem.

– Adok neked itt még pár napot, de szeretném ha haza jönnél. Legalább a többiekkel beszélj, ha nem akarsz vissza jönni. Mindenki nagyon aggódik.

– Sorának is mondtátok?

– Charlie kereste fel, azt hitte nála vagy...

– Basszus.

– Hát rendezett egy kis jelenetet.

– Tessék?

– Neki esett Alastor-nak.

– Jó ördög, jól van?

– Persze, Alastor szó nélkül hallgatta a fejmosást... Mindenkitől – teszi hozzá.

– Szó nélkül? – lepődök meg. – Alastor, szó nélkül hallgatta végig... Mi a franc? – mutogatok serényen, mire a király bólint. – Na, jó... Ezt nem hiszem el.

Egy csendes környéken állunk meg, szép vízesések veszik körül... Egy lebegő lifttel megyünk fel az egyik fent lévő szállodához.

Mikor meglátták Lucifert, csapott-papot ott hagynak. – Uram, miben segíthetünk?

– Szeretnék egy szobát a barátomnak és pár napig itt lenne... Mindenben álljanak szolgálatára.

Rám néznek. – Igen is fenség!

Ezzel elköszönök Lucifertől és elvezetnek. A további két napom, olyan mintha maga a nagy Lucifer lennék... És bár sose voltam olyan, aki kihasznál másokat, mégis élvezem a kényeztetést és a különleges bánásmódot. Masszázstól, szörfözéstől kezdve, mindent kipróbálok.

Végül úgy döntök... Haza megyek. Maximum Alastort mostantól levegőnek fogom nézni... Igaza van Lucifernek nem tehetem ezt a barátaimmal. Így mikor visszatérek a legfelső szintre... Még kissé hozzá kell szoknom a kaotikus helyzethez és a sötét színekhez. A kénes levegő kissé kaparja a torkom, de valamiért még is hiányzott...

Legelsőnek az impekhez megyek, mikor meglátnak Blitz akkora nyaklevessel vár, hogy csak úgy csattan. – Te idióta, mondtam, ha baj van... Keres minket. Hát hülye vagy?

– Sajnálom.

– Ha még egyszer így eltűnsz kicsinállak kis köcsög – vág hátba Millie.

– Visszatértem és sajnálok mindent. Ki kellett szellőztetnem a fejem...

– Az a lényeg, hogy itt vagy – szólal meg Moxxie.

Beszélgettünk még egy darabig, amúgy se engedtek volna csak úgy el... Ezek után Sora jön, mikor meglát megkapom halálom második tockosát, bár utána a nyakamba is borul. Nála is eltöltök néhány órát és beavatom miért is tűntem el. Ami hatására olyan mérges lesz, majdnem elindul, hogy kicsinálja Alastort. Szerencsére le tudom beszélni eme tettéről...

Ezek után elindulok az utolsó megállómhoz...

Megállok az ajtóban, de nem merek bekopogni. Állok ott, mint egy szerencsétlen. Inába szállt a bátorságom... Veszek egy mély levegőt és nézem az ajtót, aztán bekopogok.

Morgást hallok bentről, tudom, hogy Vaggie nyit ajtót.

Mikor meglát, ledöbbenve néz végig rajtam... Aztán felkiált. – Charlie...

A Hercegnő egyből megjelenik mellette és lefagyva néz rám, aztán kapcsol, visítva és zokogva a nyakamba ugrik. Felesünk mindketten, de csak kacagok vagy sírok, már én se tudom.

Vaggie felsegít mindkettőnket. – Te kis hülye... Ne hozd többet ilyen helyzetbe Charliet.

– Sajnálok mindent.

Charlie ezek után egy darabig nem enged el, mindenről kifaggat és pánikolva kapkodja a fejét, mikor elmesélem a kalandjaimat az utcán alvásról.

Mindenki körül áll és megkönnyebbülten hallgatnak. Egyedül Alastor nincs sehol...

Mikor mindenkit megnyugtatok, végre elengednek. – Alastor merre van?

Zavartan egymásra pillantanak.

– Minden reggel téged keres, aztán vissza jön és a szobájába zárkózik... Utána délután és este is az utcákat rója.

Nagyot sóhajtok. – Ti kényszerítettétek erre?

Charlie megrázza a fejét, ami meglep.

– Ne mondjátok nekem, hogy önként csinálja...

– Miután eltűntél, elég durván neki estünk... – vallja be Charlie. – Azt hittem nem is érdekli, mert semmit se mondott, de következő napra rá fanatikusan keresni kezdett.

– Hm... Ahogy ismerem Lucifert és Vaggiet, szerintem ki akarták vágni a Hotelből.

– Megmondom az igazat, én is nagyon gondolkodtam rajta... Sok volt mostanában a rovásán. Aztán apa megtalált és megbeszéltük, hogy várunk.

– Tényleg sajnálom ezt az egész zűrt, át kellett gondolnom néhány dolgot...

– Most már itt vagy – ölel meg újra. – De kérlek, ilyet többet ne csinálj!

Bólintok és felmegyek.

– Ne, menjünk veled? – aggódik tovább a lány.

Visszanézek rá. – Nem, beszélnem kell vele. – Ezzel ott hagyom.

Az ajtó előtt megtorpanok. *Kész vagyok újra látni?* Ezekben a napokban dűlőre jutottam, hogy biszex vagyok és most egy férfihez vonzódom... Bár még mindig pánikol a kicsi szívem, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Nagy levegőt veszek és bekopogok.

Alastor mély dörmögő hangja felzaklat. – Nem vagyok itt!

Mindjárt elnevetem magam, teljesen úgy hangzott, mint egy nyűgös kisgyerek. – Én se!

Az ajtó úgy csapódik ki, hogy beleremeg az épület. – Masao – ragad meg és végig mér. – Vissza jöttél?

Meglep Alastor külseje... Nem az a tipikus rendezett és igényes úriember. Haja össze-vissza áll, szemüvege és ruhája is félre dől. A kabátja rajta sincs... – Alastor mi ez a külső?

Magára néz és vállat von. – Mi történt? Jól vagy? Hol voltál?

– Lucifer nem szólt, hogy megtalált?

Ökölbe rándul a keze. – Az a hülye törpe... – morog.

– Héj.

Megrázza a fejét. – Sajnálom!

Mire félbe szakítom. – Elég! Mostanában folyton bocsánatot kérsz. Vissza jöttem, de mostantól, ha nem muszáj találkoznunk, kerüljük el egymást. – Megfordulok és próbálom ott hagyni, de mikor behúz a szobájába meggyengül az elhatározásom. Még mindig a közelében akarok lenni... *Mi vagyok én mazochista?* Megremeg a lábam és a testem, mikor felém tornyosul.

– Azt hiszed elengedlek, miután visszajöttél.

Kérdőn nézek fel rá. – Al? – Nem értem. Azt hittem ezt akarja, még ha most össze is vesztünk, amit érzek, neki biztos rendellenes.

– Mond tényleg kedvelsz?

Belepirulok szavaiba, mire felnevet és fülemhez hajol, nyakamon érzem a leheletét.

– Úgy látom igen.

Kissé eltolom. – Ne szórakozz már.

Al nyel egyet. – Tudni akarod miért voltam ennyire hülye és miért kerültelek?

– Undorítónak találtad az egészet? – hajtom le a fejem és ujjaimmal kezdek játszani.

– Nem!

Felkapom a fejem. – Tessék?

– Nem tudtam róla, addig a pontig míg meg nem szöktél.

*Megszöktem?* – Várj, akkor miért kerültél?

Alastor kihúzza magát és megigazgatja ruháját és haját. – Mert össze voltam zavarodva.

Kinyitom a szám, de be is csukom, ezt még kétszer eljátszom. – Mire akarsz kilyukadni? Nem értem...*Lehetséges lenne?* Megrázom a fejem. *Az nem lehet...* De mikor Alastor-ra nézek, aki szavait keresi, majdnem fejbe csapom magam. *Mégis... Basszus, mondj már valamit.* Állok ott egyszerre feszülten és izgatottan.

Aztán végre megtörik a jég, mikor is kikényszerítem a választ. – Jól van Al, nem tudom mit akarsz... Hagyjuk az egészet. Inkább megyek...

Bazsalygok, mikor a falnak támaszkodik, így elvágva a menekülő utam. Bár már nem is akarok meglépni...

– Masao lehetséges hogy nekem is vannak érzéseim feléd. – Azt hiszem sose láttam még ennyire aranyos dolgot. Al belepirult mondandójába.

Hangosan kimondva az egész testem bizsereg a boldogságtól. Megbököm. – Jól hallottam?

Alastor eltávolodik tőlem és leül. – Haragszol még?

Hülye mosolyomat nem tudom elrejteni. Ahogy mellé ülök megsüpped az ágy, így kissé közelebb kerülünk, ami zavarba hoz. – Nagyon szarul esett a dolog, de már nem...

Rám néz. – És most?

– Fogalmam sincs – vallom be.

Mindketten tanácstalanul nézünk a másikra. – Hol voltál? – szólal meg aztán.

Elnézek. – Hát egy ideig a Lustaság gyűrűjén csöveltem, mikor Lucifer megtalált egy nyaralóban voltam kitüntetett vendég.

– Képes voltál az utcán aludni?

– Chö, szerinted kinek is a hibájából?

– Igaz – bólint – Mekkora idióta vagyok!

Megmosolyogtat szavai és legyintek. – Ne emészd magad, nem ez volt az első alkalom.

Rám néz. – Masao te az utcán éltél?

*Basszus elkotyogtam...* Rá kell jönnöm nem zavar, ha többet tudna rólam és látom rajta az érdeklődést. – Igen, de nem akarok még ennyire belemászni a magánéletembe, ha nem gond.

– Persze, oké – hadarja, még is tekintette felcsillan.

– Tisztázzuk... Maradok, ha már ezt így megbeszéltük, de örülnék ha következőleg tényleg átbeszélnénk a dolgokat... Mielőtt újra elzavarnál.

– Mindenképp. Nincs az-az ördög, hogy újra eltűnj előlem – aztán a szájához kap. – Francba, ezt most hangosan kimondtam.

Mire felnevetek, Alastor engem figyel, aztán ő is nevetni kezd.

– Ezek a bonyodalmak.

Bólint.

– Akkor most már csinálsz nekem valami finomat és a könyvtárban is tartózkodhatunk egyazon időben?

– Persze.

– Akkor jó, mert éhes vagyok – nevetek.

Al a hajamba túr és sunyi vigyorával néz le rám. – Hogy tudtál ennyi időt kibírni az ételeim nélkül?

– Fogalmam sincs – kapok a szívemhez drámaian.

Még egy kis időt egymás mellett töltünk, aztán Al feláll. – Mehetünk?

– Igen.

Mikor kilépünk, a többiek az ajtóban várnak. Alastorra pillantok, utána rájuk. – Nincs semmi baj, kibékültünk.

Charlie hatalmasat sóhajt és magához von kettőnket. Aztán komoly tekintettel néz fel Alastorra. – Ha ez még egyszer előfordul vagy bárki mást bántasz a Hotelben, nem fog érdekelni mennyit segítettél, páros lábbal rúglak ki.

Meglep a lány határozott hangja.

– Igenis Hercegnő!

Aztán mindenki megy a dolgára, de azért fél szemmel még mindig minket néznek.

Al elindul a konyha felé és egyhamar összeüt nekem valami finomat... Tényleg hiányzott, mert úgy lapátolom be, mint aki sose evett.

A szarvas vigyorogva nézi végig.

Mikor végzek jóllakottan nyújtózok egyet. – Ez jól esett.

– Hát azt látom – nevet. – Egy malac lettél, mióta megléptél?

Összehúzom a szemem. – Chö. Jó éjt Al! – öltök nyelvet és otthagyom.

Aznap végre az ágyamba alhatok, ami már nagyon hiányzott.

Alastor szemszöge...

Mikor reggel felkelek, Masao még sehol sincs. Egyből ideges leszek...

Ahogy lemegyek Charlie nekem esik. – Masao még nem jött vissza... Meg kell keresnünk.

*Tényleg nem jött vissza? Hol lehet? Francba már, kit érdekel...* Mikor Charlie ráz fel. – Hallod amit mondok?

Vaggie is oda csapódik és ingerülten néz rám. *Mikor került ez ide?* Megvonom a vállam és faképnél hagyom őket.

Átgondolok mindent, hogy ez jó így, stb... de ez csak egy napig tart. Bárhová megyek Masao jut eszembe, párszor még a szobájában is járok. Mindenki dühös rám, ami persze nem izgathatna, de Masao szavai és tekintette kísért. Tudni akarom, hogy tényleg érez-e valamit irántam... Lehet el is csesztem az egészet.

Következő nap azonnal a keresésére indulok... Ahogy le érek, nem jutok ki egyből a Hotelből. Sora vágja ki az ajtót, Charlie lohol utána... Mikor meglát, ott terem előttem és idegesen a falnak taszít. – Hol van Masao? Ez mind a te hibád... – Üvölti le a fejem. – Kicsinállak!

Nem vártam, hogy így nekem esik, de hamar rendezem magam és kihúzva már felvenném a démon alakom, de olyan hagyja el a száját, amitől megtorpanok.

– Ha valami baja lesz, mindent el fogok követni, hogy megbánd! – Ezzel feldúltan megfordul és otthagyj.

A lány után nézek. *Nem eshet semmi baja...*

Charlie hirtelen könnyekben tör ki és megragadja a kabátom. – Ugye nem lesz semmi baja?

Nyelek egyet. *Francba.* Ott akarom hagyni, de ahogy kikerülöm. Lucifer elém kerül és bemoss nekem egyet. – APA! – síkit Charlie.

Hirtelen mindenki lefagyva nézi végig, hogy Lucifer felvéve démon alakját veri ki belőlem a szuszt. – Ha tényleg megsérül, az lesz az utolsó napod a Pokolban! – Megrázza magát és visszaváltozva eltűnik.

Felállok, letörlöm vöröslő vérem a felszakadt szám széléről, megigazítom ruhám és végre ki jutok a Hotelből. Persze ezt mindenki rosszallóan nézi végig...

Ezek után, minden nap az utcát járom és nem beszélek a többiekkel. Mindenki őt keresi, de az én bűntudatom nem csillapodik.

Rossz hangulatomat már el se tudom rejteni... A borzalmas kávék íze se olyan keserű, mint a napokban én.

A napok csak múlnak és Lucifer kibővíti a keresést... Ami azért zavar, mert én nem tudom máshol keresni, emiatt rá kell hagyatkoznom a hülye törpére.

Egyre jobban elhanyagolom a megszokott dolgaimat, nem érdekel a kifinomult úri ember mód és figyelmetlenné válok. Utoljára akkor estem így szét, miután édesanyám meghalt... Sose gondoltam, hogy ezt a Pokolban is megélhetem.

Egyik nap beesek Rosie-hoz.

– Még mindig nincs meg? – Ugrik oda mellém.

Megrázom a fejem. – Ez mind az én hibám! Te megmondtad... – sóhajtok.

– Figyelj, igen elcseszted... de ne legyél ennyire durva magadhoz. Biztos, hogy vissza fog jönni és akkor megbeszélhetitek.

– És ha nem akar látni?

– Elmenekülhet, de egy idő után nehézzé válik... Lehet nem ismerem úgy, mint ti, de ahogy róla beszéltek... Azt szűrtem le, hogy nem adja fel olyan könnyen.

– Makacs kis démon – mosolygok most először az esett óta.

– És még ha nem is akar veled beszélni, te ezt hagyni fogod?

– Biztos lehetsz benne, hogy ha visszajön, többet nem engedem el! – morgok idegesen.

Rosie hátba vereget. – Na, akkor hajrá!

Felpattanok. – Igazad van! Nem adom fel! – Ezzel újult erővel állok neki a keresésnek.

Egyik nap egy újabb sikertelen keresés után visszatérek a szobámba... Járkálok föl-alá, egyre kilátástalanabb a helyzet.

Mikor valaki kopogtat. *Hagyjatok már békén. Nem érdekeltek!* – Nem vagyok itt! – dünnyögöm.

Mikor egy ismerős hangra figyelek fel, úgy tépem fel az ajtót, mint egy őrült. Nem hiszek a szememnek. – Masao! – Ragadom meg. *Valódi!?*

Legszívesebben megölelném, de visszafogom magam. Meglepődik a rendezetlen külsőmön, de ez most kicsit se izgat... Bár nem akarom, hogy így lásson. – Jól vagy? Hol voltál? – Kérdezem gyorsan.

Felvonja a szemöldökét. – Lucifer nem mondta, hogy megtalált?

Azt hittem, rögtön felrobbanok. *Az a rohadt kis törpe...* Igaz, megérdemeltem, de azon kiakadok, hogy senki nem mondta el... *Vagyis jól elcsesztem.* Még se tudom, megállni, hogy ne szidjam a Pokol urát, amiért a fiú le is szól. – Sajnálom! – Kezdenék bele, de félbeszakít.

Tudtam, hogy nem lesz olyan könnyű, de mikor ott akar hagyni... Berántom a szobámba. *Ne engedd el!* Ahogy az ajtónak döntöm, furcsa bizsergés fog el... Megrázom a fejem. – Azt hiszed, elengedlek, miután visszajöttél!?

Ahogy Al-nak hív, talán van még esélyem. Nem csesztem el végleg. Akarom, hogy így hívjon, azzal a határozott, de szelíd hangján. *Tudni akarom.* – Tényleg érzel valamit irántam?

Meg se kell szólalnia, minden az arcára van írva... Amitől kedélyes légkör száll meg. Ösztönösen mozdulok felé, a füléhez hajolok. – Úgy látom igen – lehelem a szavakat.

Mikor eltol rá kell jönnöm, hogy muszáj elmondanom neki vagy el fog tűnni. Nyelek egyet. – Tudni akarod miért kerültelek?

Mikor meghallom elcsuklani a hangját, elszorul a szívem. *Nem gondoltalak undorítónak és bárkit felzabálok, aki ezt meri mondani neked.* Megmondom neki, semmit se tudtam addig a pontig, míg el nem szökött, de most meg kérdőn pillant rám, hogy akkor még is miért kerültem.

Mégse tudom olyan egyszerűen kimondani... Keresem a megfelelőszavakat, de Masao kezdi unni. Már megint megakar lépni, de elzárom a menekülő útját.

*Most vagy soha!*

A szavak olyan távolinak tűnnek, de hangosan kimondva... biztos vagyok benne, hogy az arc színem elárul. Masao elsőnek lefagyva néz rám, mint aki nem hisz saját szemének és fülének.

Leülök az ágyra. – Még mindig haragszol?

Sugárzó mosolyát el se tudná rejteni, aminek örülök. Ahogy mellém ül, kissé közelebb kerül hozzám, érzem a bőre puha érintését. Még mindig furcsa, hogy meg akarom érinteni... Bár a bűntudatom nem csillapszik és ez csak rosszabb lesz, miután megtudom, hogy az utcára kergettem. Aztán elkotyog valamit az életéből, ami mámoros boldogsággal vegyül... Nem értem miért örülök ennek ennyire. Látom, hogy kissé megrökönyödik... Így nem bolygatom tovább.

A tüske még mindig benne van, amit nem csodálok... meg ró, ha újra el akarnám zavarni elsőnek beszéljük át a dolgokat. Ami hatására most én szólom el magam. *Jó sátán, ezt most tényleg hangosan kimondtam?*

Masao nevetése, engem is erre sarkal. Két nevetés közt, megkérdezi, hogy akkor most már lehetünk ugyan úgy, mint eddig. *Még szép.* Most már azt a feszültséget és bizonytalanságot se érzem.

Mikor közli, akkor jó, mert ő éhes. Felröhögök. *Masao visszatért!* Még ülünk egy kicsit egymás mellett, mintha a szobámban egyre melegebb lenne.

Aztán felállok. – Mehetünk?

Jön is utánam, de ahogy kilépünk a többiek feje fogad. *Hmm...* Gyorsan elrendezzük, de úgy látom Charlie-nál kissé elvágtam magam. Ezen majd dolgoznom kell.

Lemegyünk, gyorsan összeütök valami finomat. Most nem tudom, hogy ennyire éhes vagy csak a főztöm hiányzott neki... De úgy eszik, mint egy kis malac. Még levegőt se vesz közben... Amit persze meg is említek neki, de csak nevetve kiölti a nyelvét és ott hagyj.

Látom még rajta, hogy nem bocsátott meg teljesen, de legalább már itt van... Mindent elkövetek, hogy minden olyan legyen, mint rég. Mire fejbe csap a tudat... *Na várjunk csak, akkor most mik vagyunk?* Rá kell jönnöm, már semmi se lesz ugyan az.

Ezen forgolódok az ágyamban egész éjjel.

Ha már kajálás, ez a képen mindig annyit röhögök :DD Al feje hahhahaaaaa

Jó étvágyat! :P