Következő nap...

Az íróasztalom felett kellek, mindenem fáj és nem változott semmi... Még mindig emlékszem a tegnapi napra. Túl töltődtem érzelmileg...

Igazából fel se fogom a dolgot. *Hogy történhetett ez meg?* És ami kiakaszt, Al és a hülye árnyéka, mert biztos benne van a dologban az a félnótás is... Ellopta az első csókom vagy is férfiak téren. *Na, jó szedd össze magad!*

Mikor kinézek már jó rég kivilágosodott az ég. Nyújtózok egyet, megropogtatom a nyakam és a hátam... Végül felkelek. Felöltözök,de mikor a kilincshez nyúlok nem nyitom ki az ajtót. – Most mégis, hogy kéne viselkednem?

Évődök egy kicsit, csak azután lépek ki. Nem lep meg, hogy senki nincs fent... A tegnapi nap hosszú volt.

Lemegyek és csinálok egy kávét vagy is kettőt. Nem tudom, hogy szeretnék-e találkozni vele, még se mozdulok el. Valamiért várom, hogy felkeljen és lejöjjön, de semmi mocorgás.

Aggódni kezdek... – Remélem jól van?

Elugrok az utolsó szintre, felveszek néhány kötszert és orvosságot, aztán visszatérek. *Merjek felmenni?* Nem tétlenkedek tovább, felsétálok.

Bekopogok, de semmi válasz... Benyitok és az ágyban találom, még nem tért magához. Közelebb lopakodok, felhúzom a takarót és egyből észreveszem mi nem stimmel. Al sebe felszakadhatott, mert átvérzett a kötés és a ruhája is.

Gyengéden kigombolom az ingét és szemügyre veszem a sebet, miután megszabadítottam a kötéstől. – Hát ez csúnya...

A kenőcsöt végig húzom a seben, mire megrándul az arca, de nem kell fel. Visszahúzom a kezem, aztán folytatom mikor nem történik semmi... *Nem kéne, hogy álmában leharapja a fejem.* Kicsit úgy érzem magam, mint aki a tilosban jár. Ez izgalommal tölt el...

A bogyót lerakom az asztalra egy pohár kávéval egyetemben.

Aztán még elidőzök a seb felett, mire úgy ítélem jó lesz, visszakötöm.

Mire megragadja a kezem és magához húz. Vörös íriszeit az enyémbe fúrja, oly közel van, hogy arcomat végig csiklandozza lehelete.

– Tényleg már személyes orvosom vagy – húzza mosolyra száját.

Még a légzésem is kihagyj egy ütemet. *Miért gondolom azt, hogy ez most nagyon szexi volt?* – Hát te meg a szakácsom – nyelek egyet. Mosolygok és próbálom össze szedni magam és nem az ajkát bámulni.

Eltol és feltornázza magát ülő helyzetbe. Ugyan úgy viselkedik, mint eddig... Ami megnyugtat, bár érzek némi ki nem mondott feszültséget.

– Te miért nem pihensz, mint a többiek?

– Nem tudtam aludni, így csináltam magamnak kávét. Szokatlan volt, hogy még nem mászkálsz, így rád néztem.

– Pedig kialvatlannak látszol...

Morgok egyet. – Miért tudsz te mindent jobban...

– Mert okos vagyok – kacsint.

Mire elnevetem magam. – Nagy okos!

Erre megcsípi az arcom. – Ne feleselj már mindig!

– Nem tudom megállni – húzom ki magam – Ezt hozod ki belőlem.

Alastor felvonja szemöldökét, de nem reagál. – Olvassak neked valamit, hogy el tudj aludni?

Most nekem szalad fel a szemöldököm. *Miért tud ez mindent? Hát mindegy...* – Legyen! – sóhajtok. – Van valami könyved?

– Itt?

– Hát mert szerinted hol? Megsérültél... Ne mozogj feleslegesen. Ha befejezed át mászok.

– Hm... Nincs semmi nálam.

– Akkor keresek valamit. – Ezzel eltűnők, egyre jobban megy az átjárók nyitogatása.

A könyvtár hasonlóan néz ki, mint az előző csak ez nagyobb. Körül kémlelek és mikor találok egy érdekeset vissza térek Al szobájába. A majdnem csókunkat nem tudom kiverni a fejemből és amikor a közelemben van, próbálok normálisan viselkedni, de ez ritkán sikerül.

Oda adom neki a könyvet és leülök a fotelbe... Nem kell sok, hogy a lendületes és erőteljes recsegő hangja elragadjon.

Végül nem is tudom mikor, de el is alszom...

Alastor szemszöge...

Reggel mikor magamhoz térek nehéznek érzem a testem és hamar vissza ránt az ágy.

Mikor újból felkelek Masao fogad... *Mit keres itt?* Apró ujjaival a sebemet vizsgálja és ellátja. Nem tudom mióta ért hozzá, de szépen megoldja... Nem kelek fel egy darabig, még ha nem is vallanám be, de élvezem a figyelmét... Néha elfintorodok mikor erősebben ér hozzá, de csukva tartom a szemem.

Mikor végez megragadom a kezét és magamhoz húzom. Egyszerre felgyorsul a légzésem és eszembe jut a tegnapi nap... Túl közel van.

Érzem ahogy megremeg, de nem engedem. – Tényleg az orvosom vagy már – vigyorgok.

Ahogy kimondja, hogy ˝te meg a szakácsom˝, jóleső borzongás szalad végig gerincem vonalán.

Hamar megtudom, hogy nem tud aludni, így felajánlom a segítségemet. Már le se tagadhatná, hogy megnyugtatja a hangom...

Elmegy egy könyvért, így van időm összeszedni magam. Nem értem ezt a furcsa légkört és a viselkedésem is aggasztó. Még is mikor vissza tér, nem tudom elküldeni a francba...

Beül a fotelbe és egy darabig hallgat, végül csak bealszik. *Még hogy vissza mész...* Felállok, de most meg se próbálom felkelteni... Közre fogom és az ölembe veszem, még így se nehezebb, mint ébren. Az ágyhoz viszem és befektetem, már most érzem a sebem, így meg se próbálom átvinni vagy az árnyékom segítségét kérni... Amúgy se láttam tegnap óta. Elmenekült a fogyatékos.

Visszafekszek az ágyba, legtávolabb Masao-tól, de az egész szobát az ő aurája lengi be... Halk szuszogását hallgatom egy darabig, aztán én is bealszom.

Mikor később felkelek Masao ölelő párnájaként... Hát egy kisebb sokk ér.

Még ki se világosodott, de nem tudok megmozdulni. Masao lábai körbefonják az enyémet, míg az egyik keze a mellkasomon pihen.

Nyelek egyet. Oldalra fordítom a fejem és észre veszem, hogy Masao egyik tincse a szemébe lóg... Így kisimítom, mire aranyosan elmosolyodik. Reflexszerűen el akarom kapni a kezem, de végül csak beletúrok dús hajába és végig húzom ujjamat arccsontján. Végig szalad gerincvonalamon a hideg.

Visszahúzom kezem, nem értem miért akarom érinteni. Beszélnem kell valakivel a furcsa viselkedésemről. Lefejtettem Masao lábát magamról, aztán kezét... És egy kényelmes fotel ágyat varázsolok magamnak. Bár egy darabig csak agyalok és nem tudok elaludni...

Mikor az ég kezd kivilágosodni, elsötétítek, hogy Masao tovább tudjon aludni. Hallom a többieket felkelni és tenni-venni, de most nem megyek sehová.

Még jól teszem, mert Masaot újabb rémálom zavarja fel... Megugrok, mert közben kissé elbóbiskoltam és hozzá szaladok, de valami nem stimmel... Olyan, mintha transzban lenne. Kiabálna, de hang nem jön ki a torkán, hasonlít egy hiperálomra, ami a valóságban is külső jegyeket hordoz. Megrázom, mire kipattannak szemei és szorosan magához ölel.

– Semmi baj, csak egy rossz álom... Már vége.

Masao egy darabig nem mond semmit, mikor megnyugszik eltávolodik, amitől a hideg futkos a hátamon. – Sajnálom!

Legyintek. – Miről álmodtál?

Rám néz fátyolos szemeivel. – Elhurcoltak a Mennybe... – De látom rajta nem szeretne rá emlékezni.

– Ne folytasd... Semmi baj! – Ölelem át.

Magamat is meglepem... nem csak őt, még is vékony ujjait felvezeti hátamon. Aztán meghallom a bocsánatkérését, amit nem tudok hová tenni... *Igazából nem túrtál ki, mert egy ágyban aludtunk.* Persze eszem ágában sincs megosztani vele... megtartom magamnak ezt a kis titkot.

Aztán olyan témát hoz fel, amire sose számítottam... A szemeiben lévő szomorú csillogás rosszul érint. Sose gondoltam, hogy az-az incidens ilyen hatással lesz rá. Bár teljesen félreérti... Van egy olyan sejtésem, hogy ez a dolog lehetett a furcsa viselkedésének oka, még a harc előtt. Bár azt nem értem, ez miért zavarja ennyire, de próbálom racionálisan elmagyarázni neki. Ami lassan kezd leesni neki, hogy túlgondolta a dolgokat.

Mikor hangosan kimondom, hogy aranyos, legszívesebben elsüllyednék. *Mégis miről hadoválok itt?* Így terelem a témát, de nem gondoltam át, hogy ez lesz belőle. Ahogy meghallom, hogy egy heg maradt az incidens után, nem tudom türtőztetni magam látnom kell... A seb fakó, de látszik... Ritkán káromkodok, de mostanában egyre többször előfordul velem. Most is nagyon kikívánkozik és magamra vagyok dühös. A halovány szürke bőrén, azért jól kirajzolódik. Még is azt mondja lépjünk túl rajta. *Ez a kölyök tán hülye?*

Hamar leráz, de most nem bánom, a holnapi napot tervezem... El kell mennem valahová.

Masao szemszöge...

Elszégyellem magam, egy sebesült ágyában fekszek, míg ő a fotelben pihen... A másik meg élvezem az ölelését. *Bár ne engedne el.* Persze egyből lelkiismeret-furdalásom lesz szavaimtól. *Miket gondolok már?* – Sajnálom!

– Mit? – néz rám kérdőn.

– Sérülésed ellenére kitúrtalak az ágyból és még segítesz is.

– Ne gondold túl! Erősebb vagyok, mint hinnéd!

– Sose hittelek gyengének. – tolom el magamtól. – Tisztába vagyok azzal, hogy egy küzdelem során, még, ha az elején állnám a sarat, de te győznél.

– Aranyom, ez egy nagyon jó következtetés. Még se félsz tőlem!

Felvonom a szemöldököm. – Nem túlzottan – sóhajtok. – Al, miért vagy itt velem?

– Ezt hogy érted?

Nagy levegőt veszek, tudnom kell. – Lehet a sérülésed nem engedte, hogy visszavigyél, de ott lett volna még az árnyékod vagy csak egyszerűen felkelthettél volna... úgy is... – itt megakadok a beszédbe, nehezemre esik kimondani.

– Igen?

– Mikor Angel félreértette, hogy egy szobából jöttünk ki... Undort láttam a tekintetedben. Ha nem szeretsz egy légtérben lenni velem, akkor miért vagy ilyen kedves?

– Masao!? – Látom, hogy keresi a szavakat.

Megrázom a fejem. – Sajnálom, hülyeségeket beszélek. – Állok fel és ki akarok sétálni, de Al megállít.

– Figyelj már, te kis tökkelütött, ha tényleg undorodnék attól, hogy egy légtérben legyünk... Akkor sose segítettem volna neked.

– De lehet csak kötelességből teszed, hogy ezzel is imponálj Charlie-nak.

– Már megbocsáss, de ha ez igaz lenne mindenkivel így bánnék, nem gondolod.

– De a többiekkel nem volt a kezdeti kapcsolatod, ilyen viharos.

– És ezt még is honnan veszed?

Ebben igazat kell adnom neki, mielőtt ide jöttem nem tudom milyen kapcsolatot ápolt a többiekkel. Igazából rajtam kívül nem is jön ki jól a többiekkel, így bele gondolva... *Lehet túl gondoltam a dolgokat.* – Akkor miért voltál olyan ellenséges Angelel?

– Mert ha nem fenyegetem meg, az a pletykafészek már körbe kürtölte volna... És nem lenne egy nyugodt percünk se, mert mindenki kombinálna.

– Hm...*Ez is igaz.* Igen – adok végül igazat neki. – Sajnálom, ezt a sok hülyeséget.

Legyint. – De ha még egyszer ilyen baromságokon gondolkodnál. Beszéljük meg inkább!

Bólintok. – Hogy van a sebed? – Lépek oda hozzá és közelről nézem a kötést. – Leülnél? Megnézem, ha megengeded.

– Legyen.

Furcsa, hogy ilyen engedékeny. Leveszi az ingét és kikötöm, a seb még mindig nem néz ki jobban. Ahogy végig simítom, felszisszen, elkapom a kezem. – Sajnálom! Az angyalok okozta seb ilyen rosszul gyógyul? – Aggódva látom el és újra kötöm. Már most eldöntöttem, hogy rá kérdezek Lucifernél.

– Látod!

Ez a nemtörődömség felidegesít. – Jobban is aggódhatnál – morgok rá.

Mire felnevet. – Megteszed, te helyettem!

– Ez nem vicces és ha nem fog meggyógyulni.

– Nyugi, majd kitalálok valamit, ha nem gyógyul.

– Felelőtlen vagy – mérgelődök.

– Milyen cuki vagy, hogy így aggódsz – borzolja össze a hajam, de én rákapom a fejem.

– Miket hordasz itt össze? Még, hogy aranyos – húzom ki magam – és nem is aggódok, annyira...

Al egy ideig csak a szemeimet tartja fogva, mintha neki is most eset volna le, mit mondott. Próbálja terelni a témát és én se akarom firtatni a dolgot.

– És a hátad?

Azt hittem már elfelejtette vagy rá se kérdez. – Semmi baja!

– Akkor tényleg nem akartam... – de félbe szakítom.

– Figyelj, az már a múlt! Nem azt mondom, hogy elfelejtem, de már úgy se tudunk vele mit csinálni.

– Ezt hogy érted?

– A heg megmarad, de próbáljunk nem emiatt rosszban lenni.

– Heg? – Mintha meglepődne. Hirtelen megfordít és felhúzza a pólóm.

Egyszeriben fel akarok visítani, mint egy szűz lány, de végül csak visszapördülök, mikor kitépem a pólómat a kezei közül. – Alastor mit csinálsz? – Kapom magam elé a kezem.

– Sajnálom!

Legyintek, de nem mondok semmit, mert folytatja.

– És még én vagyok a nem törődöm.

– Ez már meggyógyult, a te sebed még nem. Hagyjuk, oké!

Bólint, de valahogy úgy érzem, nem törődik bele. Ásítok egyet. – Most már megyek, alszok egyet. Fáradt vagyok!

Mielőtt bármit is mondhatna otthagyom és Luciferhez indulok.

Bekopogok, kis idő elteltével Lucifer kidugja fejét. – Masao valami baj van?

– Nem csak kérdezni szeretnék valamit!

– Gyere be!

Leülök.

– Na, mond mi a baj!

– Azt szeretném tudni, ha valaki angyal okozta sebe van... Az magától meggyógyulhat?

Lucifer rám kapja a fejét és végig mér. – Megsérültél?

– Nem-nem – kapkodom a fejem és a kezem hirtelen.

– Masao – néz rám gyanakodva.

– Tényleg jól vagyok!

– Hm... Ki sérült meg?

Elnézek, Alastor tuti ki fog nyírni, ha elmondom. – Hát...

– Jó, mindegy – kezdi egyből. – Ha az a vigyorgó vörös féleszű – macskakörmöket mutogat maga előtt. – Akkor felőlem bele is halhat.

– Jó ördög, bele lehet halni – hűlök el és megragadom Luci-t.

– Nyugi már kis hülye – vereget hátba.

– Lucifer, ne idegesíts! Tudsz segíteni?

– Jól van-jól van, de csak is miattad.

Előidéz egy kést és int nekem. – Menjünk le a konyhába.

– Oké. – Nyitok egy átjárót és le megyünk.

Varázsol néhány alapanyagot és elkezdi megfőzni, mintha csak teát csinálna... Végül angyal nyelven kezd énekelni és megvágja a kezét. Pár csepp vért csepegtet a teába. Végig nézem a műveletet. – Kész!

– Miért segítesz nekem?

– Amilyen hülye vagy, csak azért, hogy segíts neki... Átmennél a Mennybe, a gyógymód keresése miatt.

Nyelek egyet, tényleg volt ilyen tervem. – Köszönöm.

Int. – Nyomd le a torkán és jobban lesz. – Ezzel eltűnik.

Teljesen felpörgök és egyből a szobájához megyek, de már alszik... így az asztalára teszem. Egy üzenetet is hagyok. „Idd meg, segít!"

Miután nézem egy darabig, úgy döntök, hogy ez már beteges... Segítség kell. Viselkedésem nem mindennapi... Ezzel a tudattal megyek a szobámba és fekszem le.

Alastor szemszöge...

Mikor reggel felkelek, egy bögre és egy üzenet vár. *Masao volt itt?* Nézem a bögre tartalmát, hát nem néz ki túl jól, de megiszom.*Tán megakar mérgezni? Nem csodálkoznék rajta...* Fintorgok mikor megérzem a keserűen fanyar ízt. Mire a mellkasomhoz kapok, égető fájdalom járja át a testem. Kigombolom a pizsama felsőm és a seb, szemlátomást kisebb lesz. *Ez tényleg működik. Honnan szedte?* Felöltözök és Masao szobájához megyek, de ő már nincs ott. *Hol van?* Végig nézem a Hotelt, de elmehetett, mert sehol nem találom. Ekkor elindulok a válaszok keresésére a furcsa viselkedésemre...

A mostani események felzaklatnak, így az egyetlen személyhez fordulok, aki segíthet nekem... Ő nem más, mint Rosie.

Rosie-t a szokásos helyen találom. – Rosie drága! Lenne rám egy kis időd?

– Alastor drágám – visít fel, mintha sose látott volna. Nem értem miért túloz el mindent. – Persze, menj hátra. Azonnal megyek! – A bolt démonaira néz. – Drágáim vészhelyzet van, most azonnal bezárok.

Mindenki megértően bólint, bár néhányan húzzák a szájukat, de senki nem mer ellent mondani Rosie-nak.

Hátra megyek és leülök, nem telik el sok idő és csatlakozik hozzám.

– Na! – lép be erényesen és hangosan. – Mond mii baj van? Nem szoktál ily gondterhelt lenni. Történt valami?

Kávét önt kettőnknek, aminek kesernyés ízére elfintorodok és persze megint egy bizonyos démon itala jut eszembe. *Ez már betegség.*

Nagyon tömören összefoglalom Rosie-nak a dolgot, semmi feleslegesre nem térek ki, de azért felvázolom mi is van.

– Mond milyen kor lehet ez? Mi bajom van? – Fejezem be és neki szegezem a kérdést.

Rosie különböző arcok közepette hümmög párat mindentudóan. – Masao-ról beszélsz!?

Elhűlök. – Ezt még is honnan tudod?

– Tudod jól, milyen kiváló a megfigyelő képességem. Már vártam erre a beszélgetésre...

– Mégis milyen beszélgetésre?

– Alastor drágám, eddig sose védtél meg senkit csak úgy... Mikor egyszer felhoztam, egyből terelted a témát és közölted, csak egy hétköznapi bűnös. Már megbocsáss, ha ezt mondod, akkor biztos nem átlagos... Soha nem beszéltél így senkiről.

*Nem értem...* És ez biztos az arcomra van írva, mert Rosie folytatja. – Alastor, sose gondoltad, hogy Masao-val különös a kapcsolatod? Nem úgy tekintesz rá, mint a többiekre.

– Rosie ne köntörfalaz, mond mi van már... Persze, hogy valami más, de nem értem miért!

A nő sóhajt, olyan, mintha azon gondolkodna, hogy eltudnám-e viselni a választ. – Legyen! Alastor, ha azt akarod, hogy kíméletlen legyek akkor kimondom...

Feszülten figyelek.

– Masao iránt sokkal többet érzel, mint bajtársiasság vagy barátság. Ez valami sokkal több... Romantikusan vonzódsz hozzá.

Hirtelen az asztalra csapok. – Rosie, mit hadoválsz itt össze? Még, hogy... Masao amúgy is fiú. – Nem tudok összefüggően gondolkodni. – Ez nem lehetséges.

– Alastor légy szíves ne emeld fel a hangod. Tudom, hogy ez most kicsit sok(k)!

– Amúgy se éreztem soha romantikusan senki iránt, miért ő lenne az első.

– Szerintem elég okos vagy, hogy rá jöjj magadtól, Masao miért különleges.

– Honnan kéne tudnom... Biztos vagyok benne, hogy most tévedsz!

– Úgy gondolod? Akkor szerinted mi bajod lehet?

– Azt még is honnan kéne tudnom, pont ezért kerestelek meg!

– Na, pont ez az... Mert soha nem éreztél romantikusan senki iránt, ezért vagy tanácstalan. Ezért se tudod a választ... Tudom és te is tudod, hogy milyen magas az intelligencia szinted... De érzelmileg eléggé nulla vagy!

Rá morgok, de csak kuncog.

– Alastor, hagyd ülepedni. Hidd el, a romantikához sose leszel elég okos, hogy megértsd. Csak annyit tehetsz, hogy elfogadod és sodródsz az árral.

– Amit a legjobban utálok! Hát persze... – forgatom meg a szemem.

– Hidd el, ha küzdesz ellene, csak egyre rosszabb lesz.

– A romantika nem reális! Miért kéne bele nyugodnom...

– Akkor mit teszel, elkerülöd Masao-t?

– Lehet az lenne a legjobb, de ha nem érzek semmit mindenkinek jobb!

– Mégis kinek? Neked vagy Masaonak?

– Masao amúgy se akarna velem lenni! Várj, miket beszélek már – rázom a fejem kétségbeesetten. – Mintha én vele akarnék lenni... Ez mind hülyeség!

– És, ha azt mondanám, hogy Masao még nálad is hülyébb az ilyenekbe...

– Hogy érted?

– Jaj ördögöm, mindketten analfabéták vagytok – kuncog. – Észre se vetted, hogy mennyire vonzod a tekintetét.

– Na, most már tényleg rosszul gondolod! Lehet, hogy már nem utál... De többször mondta már nekem, hogy azért piszkál, mert ezt váltom ki belőle. Mindig ellent mond nekem és felhúz, nem hiszem, hogy így bánunk azzal aki tetszene.

Rosie felnevet, most már nem tudja magában tartani. – Még is honnan tudnád? Sok -féle szerelem létezik – kacsint, engem kiráz a hideg már a szó hallatán is.

– Rosie mond, hogy csak szívatsz!

– Halál komoly vagyok!

Felsóhajtok.*Ez nem lehetséges?*

Rosie hátba vereget. – Gondold át, semmi baj, nincs a szerelemmel. Még te is megélheted és megérdemled.

– Remélem most csak viccelsz! Nincs szükségem ilyen felesleges dolgokra.

– Jaj, Alastor! Lenne egy kérdessem, a csók után mit éreztél...

– Az nem csók volt – javítom ki.

– Mert akkor mi volt? – néz mindentudóan.

– Hát-hát... – nézek el. – Csak összeért egy kicsit az ajkunk.

– Akkor is szájra puszi volt – nevet. – El tudnád viselni, hogy mással is azt csinálja vagy még többet.

– Ne beszélj ilyen gusztustalan dolgokról! – Bár a testem megfeszül már a gondolattól.

– A testbeszéd árulkodó – mosolyog sejtelmesen.

Felpattanok. – Ez nem lehetséges! – Ellenkezek, mint egy gyerek és otthagyom.

Ezek után egy darabig sétálok az utcán, nem figyelek semmire és senkire, az agytekervényeim megállás nélkül forognak... Aznap már nem megyek vissza a Hotelbe.

Masao szemszöge...

Nem tudom kihez is fordulhatnék, de tanácsra van szükségem... De nem merek senkit megkérdezni a Hotelben. Sora-val meg nem tudom, hogy beszélhetnék erről... Így elindulok Imp City-be. Millie házas és elég tapasztaltnak tűnik, lehet, hogy tud nekem segíteni...

Mikor oda érek, csak Moxxie találom ott.

– Masao, szia... Mi hozott erre?

Nézek rá egy darabig, végül úgy döntök lehet jobb is így. Moxxie empatikusabb. – Segítségre van szükségem... Teljesen össze vagyok zavarodva és nem tudom ki tudna segíteni.

Moxxie kedvesen bevezet a tárgyalóba és leültet. – Nyugodj meg! Mesélj, ha tudok segítek.

Nagy levegőt veszek, aztán még egyet. Elmesélek mindent, hogy legelsőnek utáltuk egymást, utána fokozatosan változott meg a kapcsolatunk, de most már nem tudom mi van... A véletlenül elcsattant csókot is megemlítem, aztán egy helyen aludtunk és, hogy mennyire oda figyelünk a másikra. Végül azt is, hogy mostanában sokkal jobban kiráz tőle a hideg, hallani akarom a hangját és így tovább...

Moxxie meghallgat, nem szól közbe. Mikor befejezem, úgy érzem nem kapok levegőt és kiszáradtam. – Beteg vagyok? – Kérdem végül pánikolva.

– Masao nyugi, ez nem betegség... – kuncog. – Kicsit lassúak vagytok!

– Hogy mi?

– Most vagy elsőnek szerelmes?

Elnémulok, próbáltam eddig nem a sorok között olvasni és figyelmen kívül hagyni a jeleket... Jól ismerem a könyvekből, de még sose éreztem, ezért se akartam tudomásul venni. Most, hogy így valaki hangosan kimondta a valóság arcon csap... – Az nem lehet – kiáltok fel – Ő fiú!

Moxxie elsőnek lefagy, de utána rám mosolyog. – Semmi baj! – Érinti meg a karom. – Ez nem természetellenes, ha ez jutna eszedbe.

– Az egész az! – Riaszt meg az egész. – Képtelenség, hogy pont ő legyen az – hűlök el – Ez már most halott ügy.

– Masao többesszámot használtam nem, mondom, hogy ő is elég lassú. Nincs még tisztában vele. Pont, mint te...

– Az nem lehetséges, ő sose szeretne engem vagy is inkább senkit.

Moxxie megragad. – Nyugodj meg! Szerintem hagyd ülepedni. Kapcsolódjunk ki! – Áll fel.

Még így is lenézek rá. Bámulom a felém nyújtott kezét, végül elfogadom. – Legyen!

Most először járok Moxxie és Millie lakásán, egy szerény, de takaros hely. Látszik, hogy egy szerelmes pár lakja.

Ezek után már csak iszogatunk és csevegünk, mire Millie haza ér, kissé berúgva röhögcsélünk és faszságokat beszélünk. A kis feleség helyre rak minket és következő nap náluk kellek fel.

– Jó ördög, Millie, úgy sajnálom!

Millie csak rám mosolyog. – Semmi baj! Érdekes volt látni, így szétesve. Végig azon bőgtél, hogy lehetnél már te szerelmes. – Maga előtt macskakörmöket kezd mutogatni.

Elnémulok. – Hogy micsoda? – Megijedek saját részeg énemtől.

– Igyál egy kávét, aztán szedd össze magad. Tudom, hogy meg fogod oldani ezt a helyzetet is.

– Abban nem vagyok olyan biztos – sóhajtok. – Én nem vagyok jó az érzelmek kezelésében. Sose gondoltam, hogy valaha ennyire széthullok.

– Hidd el, el fogsz jutsz odáig, hogy merd nevén nevezni, ezt az érzést.

– Nem lesz semmi baj! Minden rendben lesz.

Beszélgettünk egy kicsit, aztán visszaindulok. Mikor senki nincs a közelben, gyorsan haza teleportálok...

A folytonos agyalástól kissé megfájdul a fejem... Így végül az egész napot végig alszom.