Következő nap...

Kicsivel később kelek, mint szoktam... Mikor lemegyek, már Husk a pult mögött áll.

– Reggelt! – dünnyögök álmosan. Mire ő is morog valami köszönés félét. Még szerencse, hogy tegnap oda készítettem a kávénak valót, így csak egy gombot kell lenyomnom. Ahogy a gép őrölni kezd, furcsa kattogó hangot ad ki, imádkozok, hogy csak most ne adja fel. Szükségem van a napi mérgemre.

Hirtelen felkapom a fejem, olyan érzés fog el, mintha figyelnének, de Huskon kívül senki nincs lent... de a nyomasztó érzés nem múlik el.

Mikor a macsek lerak elém egy gőzölgő csészét. A kávé frissen őrölt illata terjeng körülöttem. Az egyik kedvenc illatom. – Köszi! – Iszok bele.

Husk biccent.

Ma valahogy semmi erőm sincs, rádőlök a pultra.

– Ne itt horpasz! – zavar fel Husk.

– Nincs erőm megmozdulni – látványosan szenvedek. Nehéznek érezem testem. *Lehet egy démon beteg?*

– Szenvedj a szobádba!

– Kösz, kedves vagy... – nevetek.

Mikor is meghallom a kis rádiósomat, ahogy leül mellém... oldalra döntöm a fejem. Mint mindig hibátlan megjelenés és hülye vigyor.

Bár hallom hozzám intézet ˝viccesnek˝ szánt szavait, de nincs kedvem reagálni... csak ásítok egyet. – Neked is jó reggelt Alastor! – Hangsúlyozom ki a ˝jó reggelt˝ jelezve, hogy ha meglátom az a csepp életkedvem is elpárolog. Átnézek a válla felett a lépcsőre. *Nem akar valaki felvinni.* Nevetek.

Egy darabig még gyűjtöm az erőt, aztán keletlenül felsétálok.

Mikor beborulok az ágyba, hamar elnyom az álom. Különösen forrónak érzem magam... Az álmomban is, mintha zuhannék.

Egyszer csak felijedek és nem hiszek a saját szememnek. *Álmodok?* Teljesen máshol ébredek.

Egy sikátor köves padlóján térek magamhoz, ami nyomja a hátam. Felülök és kissé megpofozom arcom, de nem kelek fel... Felugrok. Kezdek bepánikolni.

– Mi történt? Hol vagyok? Ez Alastor műve? – Kiabálok, aztán megrázom a fejem. – Le kell nyugodnom! – Járkálok fel-alá, de pánikroham kezd úrrá lenni rajtam. *Ez nem stimmel...* – Szedd össze magad! – Próbálok nyugtató szavakat mantrázni.

Nem tudom meddig vagyok a sarokban összekuporodva, de kezdem összeszedni magam. Mikor újra felállok, a lábaim még remegnek, de neki indulok.

Egy teljesen más helyen vagyok, semmi se ismerős. Próbálok feltűnés mentesen viselkedni, de ez nem nagyon jön össze... Itt a legtöbben piros kis szörnyek, szarvval, meg farokkal. Teljesen kilógok...

– Hol a jó büdös francba vagyok? – kezdek megint kiakadni.

Már abban se vagyok biztos, hogy ez az epres szarvas bosszúja. *Lehet ez valami különleges képesség? De hogyan...* Már az is eszembe jut, hogy ez valami mellékhatás, mert nem való vagyok ide. Nem sokat tudok a Pokol gyűrűiről, de soha nem hallottam olyat, hogy valaki így tudna utazni benne...

Sétálok céltalanul, közben egyre vadabb ötleteim támadnak.

Megállok egy óriási épület előtt és csak nézem, nem merek bemenni, még fizetni se tudnék a segítségért.

Mikor kinyílik az ajtó és végre-valahára egy kicsit bizalomgerjesztőbb piros lény jelenik meg. Meglepetten nézünk a másikra, bár én inkább megszeppenve.

– Segíthettek? – Néz fel rám. *Végre valakinél nagyobb vagyok.* Majdnem felröhögök. *Jó sátán, miért ez jut eszembe legelsőnek.*

– Meg tudod mondani hol vagyok épp?

– Imp City! – Néz rám kérdőn.

*Hogy MI??* – Akkor ti impek vagytok?

– Ahogy látod... Hogy így kérdezed, még is honnan jöttél?

Leguggolok elé és teljes pánik ül ki arcomra. Kicsit megugrik, de nem veszem fel. – Kérlek segíts, fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Pentagram Cityben élek.

– Az szép, jól elkerültél.

Észbe kapok. – Sajnálom, de nincs nálam semmi, amit adhatnék a segítségedért.

Meglepetten mosolyog. – Nyugi. Lehetséges, hogy elkapott egy Pokoli féreglyuk...

– Hogy micsoda?

– Tudod a Pokolban elvétve vannak ilyen féreglyukak, ami beszippant és egy teljesen más helyen dob ki. Bár ritkák és nem maradnak sose egy helyen... de úgy látom neked peched volt.

Erről még csak nem is hallottam, de kicsi az esélye, hogy az én szobámban jelenne meg egy ilyen vacak, de rá hagyom. – A nevem Masao, ha újra erre járok, mindenképp meghálálom, de tudsz segíteni, hogy jutok vissza?

– Az enyém Moxxie. Minden szinten vannak liftek, amiket lehet használni.

– Tényleg?

– Igen, arra van – mutat előre és elkezdi magyarázni az útvonalat, én meg mindent lejegyzetelek.

Mikor befejezi, azért azt megemlíti, egyből tudta, hogy nem vagyok ide valósi. Nem tudom, hogy ez most bók vagy sértés lenne... de nem olyannak tűnik, mint aki csak úgy a semmiből sértegetni kezd.

– Nagyon köszönöm. Bevallom eléggé bepánikoltam!

– Gondolom, nem lehet kellemes a legaljára kerülni.

– Ezt hogy érted?

Moxxie meglepetten pislog. –Az impek és Imp City a ranglétra legalján található.

*Oh, előítélet...* – Erről nem sokat tudok! Új vagyok még erre, de örülnék, ha nem néznél le...

– Ez inkább fordítva szokott lenni.

– Én nem vagyok ilyen – morgok kissé – Mindenképpen vissza fogok jönni és meghálálom, hogy segítettél.

– Nem akartalak megbántani, sajnálom!

Bólintok. – Én is sajnálom, hogy felemeltem a hangom.

Mikor egy imp lány jön le. Ahogy meglát, Moxxie előtt terem és előkap egy kést. – Ne merd bántani!

Hátra esek a döbbenettől, de Moxxie leállítja. Hamar kiderül a lány neve is és hogy Moxxie felesége, Millie. Már értem miért reagált így.

– Sajnálom! – Teszi el a kést és felém nyújtja a kezét.

Megfogom a segítő jobbját és felállok. Leporolom magam. – Semmi baj!

– Jobban örültem volna, ha új kuncsaft – teszi hozzá és rá pillant férjére.

– Tessék?

– Bérgyilkosok vagyunk és a Földön tevékenykedünk.

– A Földön? – lelkesülök fel – Hogy vagytok képesek átjutni? –csodálkozok.

Millie gyanúsan méregetni kezd és nem mond többet.

– Sajnálom!– hajtom le a fejemet. Még én is észreveszem, hogy túl lelkesen akarok még többet tudni. Charlie pozitivitása úgy látszik ragályos. Az azért meglep, hogy Moxxie bérgyilkos, mert még a feleségéről el is tudom képzelni, de ő nem tűnik gyilkos típus.

Megrázom a fejem. – Akkor nem zavarok tovább. Még egyszer köszönöm a segítséget, még találkozunk. – Ezzel otthagyom őket, de mintha Millie motyogna valamit.

*Többet kell tudnom a Pokolról.* Ez fogalmazódik meg bennem.

Könnyen odatalálok, de akkor más gondok merülnek fel. Kamerák vannak a környéken, nem akarok szemet szúrni senkinek... Még jó, hogy találtam útközben néhány használható dolgot. Így visszafordulok... Először is egy hulláról szedem le a sapkát, utána egy törött szemüveget találok a sarkon és a maszkot egy részeges alak kezéből csenem el.

Mikor visszasétálok a liftekhez, már kész úgy nézek ki, mint egy híresség, aki el akarja rejteni a személyazonosságát. *A legrosszabb álruha.* Sóhajtok.

Néhányan megbámulnak, de igazából le se szarnak... Kezdek megnyugodni, de gyomoridegem csak akkor múlik el, mikor már az ismerős utcákat rovom.

Sorához sietek, úgy robogok be az ajtón, mint egy őrült.

– Jó ördög – aztán meglát. – Masao, mi baj? Ki bántott?

Kinyitom a szám, aztán be is csukom, ezt még kétszer megcsinálom...mikor eljut hozzám, hogy fogalmam sincs mi történt velem és ez csak a Pokol, nem kéne ennyire bizalmasnak lennem.

Sóhajtok és leroskadok a földre. Az adrenalin és a pánik, ami eddig mozgásban tartott, kezd szerte foszlani. –Sajnálom!

– Hol van az a rohadék? Idáig követett?

Megrázom a fejem. – Leráztam.

– Jól vagy kölyök? – Lép oda hozzám.

Bólintok, felsegít és a kanapéhoz kísér. – Sora mit tudsz Imp City-ről?

A lány kérdőn néz rám. – Nem hiszem, hogy egy imp kergetett volna, itt ritkák és a legalja a Pokolnak, a legtöbben nem mernek kikezdeni velünk.

– Jaj, nem... El akarom terelni a figyelmemet és olvastam egy könyvet.

– Ááh, értem... Így megkérdezed a szakértőt! – nevet fel.

– Pontosan.

– És mit tudsz adni cserébe?

Végig mérem magam, hát úgy nézek ki, mint egy csöves. – Nincs nálam semmi.

Sora is ezt teszi és elgondolkodik. – Mesélj a Hotelről.

– Oké. – Kezdek bele. Nem tudok sok mindent mondani, de Sora nem szakít félbe, mikor befejezem hümmög párat.

– Hát a kis Hercegnő, maga a szivárvány giccs, úgy látom.

– Hát így is lehet mondani – nevetek.

– Hát, akkor most én jövök! Az impek a ranglétra legalján található, az ő városuk Imp City... Ott a legtöbben impek, hajléktalanok, pokolkutyák, succubusok és hasonló lények. Még a Pokolban is a legbarátságtalanabb hely... Az impek mindenféle alja munkát elvégeznek és ezért pénzt kapnak. Ők sose folytatnak csere kereskedelmet a feljebb járókkal, amúgy sincs semmi amit feltudnának ajánlani...

Ahogy hallgatom, kezdem érteni, miért is reagáltak rám furcsán az impek... most már csak azért is vissza megyek Imp City-be és megfizetem a segítséget Moxxie-nak, meg hát a felesége se vágta el a torkom.

– Akkor ha jól értem, vagyunk mi bűnösök, akik miután meghaltak idekerülnek... és vannak a Pokolszülöttek, akik – gondolkodok – ők valami őshonos démonfaj?

– Igen!

– Azt hallottam, hogy a Pokol hét gyűrűből áll... És, hogy mi a legfelső szinten vagyunk a Büszkeség gyűrűjében.

– Igen.

– De akkor Imp City is itt található?

– Hát úgy mondjuk, hogy Imp City a Büszkeség gyűrű második körében található.

– Ezt nem értem.

– Masao nem is kell, mi se tudunk mindent. Ne feszegesd a témát!

– És mi képesek vagyunk más gyűrűkbe utazni?

– Áh, dehogy... A bűnösök csak a legfelső szinten léteznek.

*Bár eddig csak Imp City-be jutottam el, de van egy olyan balsejtelmem, hogy ez nem egyszeri esett.* Sóhajtok. *Fel kell készülnöm mindenre... Ha képes vagyok megjelenni más gyűrűkbe is, itt gondok lesznek.*

– Köszönöm Sora, hogy segítettél.

– Légy óvatos. Ne merülj el ennyire a gondolataidba...

– Ezt sokszor megkaptam – nevetek gyermetegen – Hallod el is felejtettem, új lakónk van.

– Na, ki?

– A kígyó, aki hogy is szokta magát jellemezni... – gondolkodok hangosan – Jaj, építész vagy mi... feltaláló – jut eszembe a szó.

– Ja, Sír Pentious.

– Igen-igen– bólogatok serényen. – Lenne neki valamid?

– Hogy állsz az írással?

Felnevetek. – Kijavítottam, holnap elhozom, úgy oké?

Bólint, elővesz a pult alól néhány apróságot. – Adj neki valami szerszámot.

– Annyira okos vagy! – lelkesedek fel.

– Tudom.

– Amúgy te itt jól érzed magad? Nem félsz az angyaloktól?

– Mi ez a sok kérdés?

– Csak kíváncsi vagyok.

– Tényleg fura egy démon vagy...

– Miért? Folyton ezt hallom...

– Kedves vagy, tisztelettudó, nem nézel le másokat, normálisan el lehet veled beszélgetni... és érdekel a Pokol, mindent tudni akarsz.

– És az olyan nagy baj? A másik meg, próbálok elbeszélgetni akivel lehet, de itt azért hamarabb értenek az erőszakból...

– Szokatlan, meg ha valaki sokat kérdez, egyszer olyat talál, ami visszafordíthatatlan borzalmakat hozhat rá. De téged nem érdekel,csak a tudás hajt... Még azt is megkockáztatom, ha találnál is valamit, nem használnád rossz célra...

– Azért ne dicsérj ennyire – mosolygok – Ha az életem lenne a tét, gondolkodás nélkül felhasználnám, amit tudok.

– Hallod öltél már?

– Itt vagy míg éltem?

– Mindkettő.

– Az életem során, mindent kiéltem az írásaimban és a képzeletemben, de itt már igen...

– Na,ez új – kapja rám a fejét.

– Ha adsz egy kis impeknek való pénz elmondom a folytatást.

– Minek az neked? – Felvonom a szemöldököm, mire Sora elneveti magát. – Oké-oké.

Kezembe nyom egy kis Pokoli pénzt, megforgatom és jól szemügyre veszem. – Köszi, mielőtt még a Hotelbe kerültem, megtámadtak és már untam a menekülést. Kiderült, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam.

– Mert milyen képességed van?

*Hát most már nem is tudoom...* Rá mosolygok és megdörzsölöm a markom, mire újabb pénzt ad.

Elkezdek koncentrálni az egyik jónak tűnő szerszámra, ami kis idő múlva felemelkedik az asztalról és a kezembe pottyan. – Ezt kérem – vigyorgok.

– Oh, telekinézés.

– Sora... – jut eszembe valami.

– Mond!

– Szerinted túl sok bizalmat szavazok a démonoknak?

– Ez, hogy jött ide?

– Hát mindenki furcsának tart.

– Biztos vagyok benne, hogy még te se nyílsz meg egykönnyen és titkaid is vannak. Inkább a megérzéseidre hagyatkozol... Ami nem rossz, csak mindig mérlegelj.

– Oké – kicsit megkönnyebbülök. Tényleg, mindig a megérzéseimre hagyatkozok, ami eddig soha nem hagyott cserben. Bár így sokszor egyedül maradtam, mert míg én megcsináltam több munkát is, az emberek nagy része még csak piszmogtak... amit utálok. Meg hát, így mindig magamra számíthattam... nem vártam senkire.

– Na, most már eredj haza, pihenj!

– Az lesz! – Állok fel, de megszédülök és a földre rogyok.

Sora egyből oda ugrik hozzám. – Masao? Megsérültél?

– N-n-e-m t-u-d-om – összefüggéstelenül dadogok. Tudom mit akarok mondani, de a szavak nem engedelmeskednek. Pár perc csupán, mint valami rohan féleség, egyszer csak kitisztul a tekintettem és újra kapok levegőt. Felnézek.

– Jól vagy?

– Igen, fogalmam sincs mi volt ez! Hallod a démonok lehetnek betegek?

– Hát igazából, nem nagyon, hisz már meghaltunk... nem ide születtünk. Az őshonos démonoknak még kórházuk is van.

– Hát ez nem valami bizalomgerjesztő – sóhajtok.

– Ülj vissza.

– Jól vagyok, inkább haza megyek.

– Tényleg?

– Igen – állok fel.

– Akkor vigyázz magadra.

– Vigyázok és köszönök mindent. – Ezzel el is indulok.

Mire visszaérek már tényleg semmi bajom nincs, bár fáradtnak érezem magam. Belépve egy Charlie nevű hurikán tarol le majdhogynem. – Masao – dalolja nevemet, amitől fejfájás kerülget – Merre voltál?

– Neked is szia!

– Szia!– mosolyog.

Ekkora kígyóra nézek. – Ez a tiéd! – nyújtom át neki az ajándékot.

– Nekem?

– Hát szerinted... már te is itt vagy! De ha elárulod Charliet, kiherélek – mosolygok aranyosan. Mire Vaggie hátba vereget.

– Mit csináltál ma?

– Mászkáltam – nézek rá Charlie-ra.

– Akkor rá érsz most?

– Mit szeretnél Hercegnő?

Karon fog és bentébb húz. –Sír Pentious üdvözlő buliját!

– Hát remek – talán túl szarkasztikusra sikerül – De előtte átöltözök. – Megyek fel a szobámba.

Beáztatom a ruháimat és frissen, üdén megyek le a többiekhez. Ez a kis összejövetel is hasonló, mint az enyém... és mint ahhoz, ehhez sincs kedvem. Amúgy se tudok másra gondolni, mint a mai nap eseményeire. Teljes a zavar az agyamba... *Rendszerhiba...*

Távol a többiektől ülök le és bár rájuk nézek, de teljesen máshol járok... Megijedtem, nem tudok mást mondani erre az érzésre, csak, hogy a félelem úrrá lett rajtam.

Charlie fel is figyel erre és oda jön hozzám, elsőnek észre se veszem, csak mikor megkocogtatja a vállam.

– Minden rendben Masao?

– Persze – de tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni. Aggódik miattam, ezért kell valami magyarázat. – Tényleg semmiség, csak találkoztam néhány erőszakos démonnal, de szerencsére megúsztam.

– Jó ördög, de tényleg jól vagy? – Persze ezt olyan hangosan mondja,hogy mindenki ránk kapja a fejét és akkor jut eszembe Angel.

– Igen,jól vagyok – és oda ugrok a pókhoz. – Sajnálom, hogy nem tudtam veled tartani... Szeretem volna még néhány dolgot, így korán elmentem, hogy vissza érjek... de megtámadtak.

Angel rám mosolyog és összeborzolja a hajam. – Nem gond. Jól vagy?

– Megúsztam.

– Légy óvatos. – Aztán közelebb hajol. – Valahogy gondoltam, hogy szó nélkül nem tűnnél el.

– Most sértegetsz... – fújom fel magam.

Mire csak felnevet és ott hagyj.

Charlie azért végig mér, hogy tényleg jól vagyok, aztán Vaggie-vel elvonulnak. Mikor úgy látom, hogy én is leléphetek meg is teszem...