Alastor szemszöge...

Végig kell hallgatnom a Hercegnő replikázását, hogy a nagy szerelme hazudik neki mióta, most meg Masao is ilyenekkel jön...

Mire végre észre veszi hova is hoztam, már próbáltam minden idegszálammal kizárni a hisztijét. –Igen, Kannibál város, be akarlak mutatni valakinek... Aki segíthet!– Kapok egyből az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmét.

Rosie hamar lecsap a lányra, bár néha olyan hülyeségeket tud összehordani. Elsőnek azzal jön, hogy Charlie fiatal hozzám.*Minden vágyam az, hogy a téveszmés Hercegnővel legyek...* Szarkasztikusan nevetek, aztán valami aszex dolgot hoz fel. *Aszex? Már neve is van, ha nem vonzódsz senkihez? Amúgy miket hord már itt össze?* Remélem tud segíteni Charlie-nak, ő jobb az ilyen lelkizésbe...

Meghúzom magam egy darabig, de jól látható, hogy a Hercegnő nem önmaga. Aztán elvonulnak Rosie-val.

Míg várakozok eszembe jut Masao. *Jól van? Remélem nem engedik felkelni...* Sok mindenen jár az agyam.

Mikor vissza érnek a hölgyek, egyből kiszúrom, hogy Charlie jobban van... Ahogy mellém áll, felé nyújtom a mikrofont, hogy jól hallhatóan összehozza a kannibálokat.

– Szerinted Masao haragszik rám? Ugye jól van?

*Most már biztos a régi.* –Biztos nem haragszik, inkább aggódik... Fél, hogy kivágjuk a Hotelből.

– Micsoda? Azonnal beszélnem kell vele... Soha nem tennék ilyet.

– Figyelj most a toborzásra, a többit majd utána... És szerintem a többiek hagyják pihenni, úgyhogy nem lehet rosszabbul.

– Remélem – néz szét. – Kezdjünk neki! De...

– Mi nem hagyj nyugodni kedves?

– Szerintem ő nem harcolhat...

– Ez most hogy jön ide?

– Még csak egy gondolat, de ha leugrott... Biztos keresik, ha meg így van... Nem hagyhatjuk, hogy megtalálják. Biztos vagyok benne, hogy elvinnék...

Ez még eszembe se jutott, de most már én is kezdek ideges lenni. – Megbeszéljük a Hotelbe!

Bólint és gyorsan sikerül is neki maga mellé állítani a kannibálokat... ami nem lep meg.

Rosie mellém áll. – Tehetséges a Hercegnő, ha így folytatja, olyan lesz, mint az apja.

*Inkább ne...* –Nagy hatalmú...

– Masao, ugyan az a Masao, akit Sora is említett?

*Mesélt róla... Ez miért dühít?* – Minden bizonnyal...

– Most már én is meg akarom ismerni – mosolyog sejtelmesen, ami idegessé tesz.

– Miért?

– Érdekes egy figura...

– Csak egy bűnös...

Rosie rám néz felvont szemöldökkel, de nem szól semmit. Nem beszélünk többet, mikor elindul a Hercegnő, én is utána sétálok.

Visszaérve a félszemű angyalba botlunk és végig kell néznem a nagy kibékülést és enyelgést. *Haladjunk már...*

Ahogy belépünk nagy meglepetés várja a lányokat, bár engem nem lep meg... Mindenki maradt és megerősítik a Hotelt.

Charlie és Vaggie is meghatódva néznek végig. – Essünk neki! – szólal meg Vaggie.

– Masao fent van? – néz a többiekre Charlie.

– Igen, a kis hülyét lassan ki kell kötözni, mert mindenképp segíteni akart! – nevet Angel.

*Gondoltam...*

– Al!

– Igen, Hercegnő?

– Felkísérsz Masaohoz?

*Amúgy is fel akartam menni megnézni.* – Persze, kedves!

Charlie megáll Masao szobája előtt, ráfog a kilincsre, de még nem nyitja ki.

– Nem haragszik rád kedveském, csak fél, hogy sehová se tartozhat. Menj beszélj vele!

A lány komoly elszántsággal néz felém. – Te tudtad?

Elnézek. – Nem mindent...

– Vagyis...

– Ezt neki kellett elmondania és még nem állt készen. – szakítom félbe.

– Jó-jó.

Lenyomja a kilincset és Masaot az ágyban találjuk, aki dobol az ujjaival, annyira látszik, hogy utál tétlenkedni. Ez aranyossá teszi...

Mikor meglát minket felugrik, de Charlie hozzá rohan és vissza fekteti. – Ne állj még fel!

– Úgy sajnálom, az egészet! – kezd is bele kétségbeesetten.

– Masao, nyugodj meg! Én is nagyon, de nagyon sajnálom! Nem akarlak kirúgnia Hotelből... Egyáltalán, hogy jut ilyen az eszedbe.

Masao felém kapja a fejét és úgy néz rám, hogy még is mit kotyogtam ki, de végül vissza is pillant. – Akkor maradhatok?

– Még szép.

Olyan hangosan sóhajt fel, hogy még a szoba végén is hallom.

– De ígérd meg, hogy soha többet nem hazudsz nekem!

– Ígérem!

– És lenne még valami...

– Igen?

– A Mennybéliek keresnek téged?

Masao elnéz, úgy válaszol. – Igen!

– És meg tudnak találni?

– Lehetséges, hallottam pletykákat valami lélek- auralátó angyalokról... Akik ki tudják szúrni, hogy nem vagyok teljesen ide valósi.

*Hát ez nem a legjobb hír. Akkor tényleg nem fogsz harcolni kedveském...*

– Akkor megtiltom, hogy harcolj!

– Hogy micsoda? – ül fel hirtelen. – De segíthetek!

– Erről nem nyitok vitát.

Meglep a Hercegnő temperamentuma. Kezd uralkodóként viselkedni...

Masao rám kapja a fejét. – Ne néz rám aranyom! Egyet értek vele...

– Te? – szarkasztikusan hörög fel, nem tudom, hogy ez nevetés akart-e lenni. – Miért csináljátok ezt! Még így is kevesen vagyunk...

– Hoztam segítséget.

– És szerinted ez elég lesz...

– Masao – érinti meg a fiú kezét. – Egyezünk meg, csak a végső esetben léphetsz közbe, hogy kimentsd a többieket.

– Még sose szállítottam senkit...

*Oh, vagyis csak úgy fenyegetőzött...* Sunyi mosolyomat, egyből kiszúrja és kiölti a nyelvét. *Vigyázz, jössz még felém...* Nevetek.

– Nem akarom, hogy megtaláljanak és elvigyenek. Legyünk óvatosak!

Masao sóhajt. – Legyen! De Alastor segít nekem addig... – vigyorog sunyin.

– És még is miben kedves?

– Hogy képes legyek stabil átjárókat nyitni, amivel a többieknek segíthetek.

*Jah, vagy is én leszek a kísérleti patkány. És, hogy élvezi...*

Charlie is rám pillant. – Vagy inkább szóljak apának? – Néz vissza Masaora, mikor nem válaszolok.

– Jó, legyen – vágom rá. *Így is túl sok időt töltenek együtt.* Újra ideges leszek.

Charlie boldogan felugrik, beszélnek még néhány szót, aztán kettesben maradunk.

– Miért támogatod Charlie-t? Szerintem többet is tudnék segíteni...

– Csak ne ugrálj aranyom... Szerintem igaza van.

– És téged ez mióta érdekel?

Tudtam, hogy dühös lesz emiatt, de miért csak nekem mutatja meg ezt az arcát... Bár így belegondolva, nem zavar, hogy valamit csak én láthatók. Amit mond az is igaz, nem tudom miért érdekel... Ha a többiekről lenne szó, hagynám őket harcolni. – Csak igazat adok a Hercegnőnek!

– Na,persze... – hagyja annyiban. – Éhes vagyok... – néz rám kiskutya szemekkel.

*Jól rá szokott. Mi vagyok én a szakácsa.* Bár morgolódok, de csak megszokásból, kicsit se zavar. – Csinálok valamit – vigyorgok rá.

– Köszönöm! – mosolyog vidáman.

Már állna is fel, de vissza nyomom az ágyba. – Pihenj, majd felhozom.

– Nagyon elkényeztetek, már az ágyban ehetek. Többet kéne elvesztenem az emlékeimet és rosszul lennem – nevet fel.

Nem zavarja a téma, engem még is rosszul érint. Megköszörülöm a torkom. – Miért vagy még mindig ilyen velem? Nem fogod fel, hogy bár nem sikerült, még is a lelkedet vettem volna el...

– Al! – néz rám komolyan – Ha nem kényszerítetted volna ki belőlem ezt a szerződést... – A tekintette nem enged. – Akkor is segítettem volna neked! Még ha neked nem tűnik fel, vagy utálsz mert dacolok veled. De nekem akkor is fontos vagy, a többiekért is megtenném.

– De miért? Nem értelek...

– Nem is kell! Még én se értem magam... De ez az igazság.

Most először gondolkodom el azon, hogy Masaonak jó-e ez a közeg egyáltalán. Bár utána rá jövök, hogy Masaora sose illet csak a fekete és fehér, ő a szürke tartományba tartozik. A döntés ami ide hozta, ugyan úgy fel is emelheti. Bár ettől miért érzem magam vacakul, hogy el is mehet... Önként. Azt nem tudnám megmondani...

Kisétálok, de még vissza nézek. – És nem utállak. – Lépek ki.

Ez igaz, nem utálom, már jó rég... A kis hadakozásunkat is élvezem, mintha csak egy játék lenne.

Egy könnyed ételt készítek és hamar visszatérek. Ahogy benyitok, egyből kiszúrom, hogy nincs a helyén. *Nem tud nyugton lenni...* Aztán meghallom, hogy már megint magát ostorozza. *Miért lennél haszontalan kis hülyém!* – És miért lennél az drága?

– Al! – néz felém nagy kerek szemeivel. – Hát mert itt lopom a napot!

– A Hercegnő csak nem akarja, hogy bajod essen.

Visszapillant és a hatás kedvért nem mond többet.

– Feküdj vissza, még pihened kell! – Kezdem miután megunom a csendet.

– Pihentem már eleget – úgy durcáskodik, mint egy gyerek.

– Ne morogj már annyit aranyom, gyere egyél!

– Oké – vágja rá egyből és leül az ágy szélére.

Majdnem felröhögök... vicces, hogy ha kajáról van szó, hamar kezelhetővé válik.

Mikor befejezi, azért rá kérdez, hogy akkor segítek-e neki. *Jah, minden vágyam, hogy elveszítsem a testrészeimet.* – Én legyek a kísérleti alany?

Egyből közli, hogy nem muszáj... de nem várom meg, hogy befejezze.*Persze,hogy még több időd legyen azzal a kígyóval. Abból nem eszel...* – Holnap kezdünk! – Veszem ki a kezéből a tányért és kisétálok.

Végül miért érzem úgy, hogy rászedtek...

A nap további részében kisebb kutatást végzek az átjárók létrehozásával kapcsolatban, az irányításukkal és az instabilitásukkal.

Masao szemszöge...

A szavai ott lebegnek a levegőben. *Nem utál?* Ennek valamiért nagyon örülök. Felállok, már nem szédülök annyira. Kinézek az ablakon és látom a többiek kemény munkáját. – Én meg nem csinálok semmit!

Kinyitom az ablakot, beengedek egy kis levegőt. A párkányra ülök és onnan figyelem a többieket. Egy darabig csak nézem őket, hogy milyen elszántan akarnak harcolni az otthonukért. *Bármi áron meg fogom védeni az álmod Hercegnő!*

– Milyen haszontalan vagyok! – sóhajtok.

– Miért lennél az drága?

Hátra pillantok. – Al! Itt lopom a napot.

– Ez nem igaz! Charlie csak nem szeretné, ha bajba kerülnél.

Visszanézek.

– Feküdj vissza, pihened kell még!

– Pihentem már eleget – morgolódok.

– Ne, morogj már aranyom, gyere egyél inkább!

– Oké – állok fel és az ágyra ülök.

Jóízűen megeszem az utolsó falatig. – Köszönöm! Holnap akkor segítesz nekem?

– Én legyek a kísérleti patkány?

– Nem kötelező – nézek a szemeibe, végül mosolyra húzom ajkam. – Ha, nem akarsz bébicsőszöm lenni, megkérem... – de nem várja meg, hogy befejezem.

– Akkor holnap kezdünk! – Kiveszi a kezemből az üres tányért és kisétál. – Aludj!

Nevetve nézek utána. *Tényleg utálja Lucifert...*

Délutánra megunom a pihenést és átjárót nyitok Sorához közel. Kissé vibrál a kapu, de nem tűnik instabilnak, így átmegyek rajta...

Persze tudhattam volna, hogy még gyenge vagyok, mert amint átlépek, az kidob magából. Egy teljesen más helyen térek magamhoz. Sötétség fogad... Az-az igazi földöntúli sötétség. Kiáltani akarok, de a hangomat elnyeli a mélység. *Mi a fene?* Még ha eddig a Pokolban is mászkáltam, soha nem fogadott teljes homály. Megrémülök, próbálok koncentrálni, de nem nyílik ki az átjáró. Megdermedek a rémülettől, mintha valami mozogna körülöttem... Nem látom, de érzékelem. ˝Mi a fene vagy?˝ kiáltanék sikertelenül.

Mikor a semmiből minden hang megszűnik körülöttem, kapkodom a fejem riadtan... A hirtelen csendtől zúg a fülem. Leroskadok és rendezetlenül veszem a levegőt, kezd összemosódni a szemeim előtt minden. Megbénít a félelem, hogy a hangok után a látásomat is elvesztem...

Aztán a semmiből egy hang kúszik fel, mintha csak a fejemben hallanám. ˝Felébresztettél!˝ Mint egy hideg zuhany, úgy tisztul ki a fejem. Hátra vettem magam, de csak az éj fogad, még is tudom, hogy engem néz... Elszorul a torkom. *Mi az, hogy felébresztettem? És kit vagy mit?* Nyelek egyet.

Még fel se fogom a történteket, valami könnyed megragadja a vállam és kilök a sötétségből. Vékony, de kellemes hangja nyugtató... Nem hallom minden szavát, csak egyet. ˝Nem kéne itt lenned!˝ Úgy érzem, mint aki zuhan...

Végül az ágyban térek magamhoz, felkiáltok, mint aki egy rossz álomból riadna fel... de valamiért nem tudom elhinni, hogy csak egy álom volt. *Valami közeledik felénk.* Ez fogalmazódik meg bennem.

Charlie rohan be hozzám, a többiekkel karöltve. Még kissé homályosan látok és zihálok.

– Masao jól vagy? – Ugrik oda hozzám.

Mély levegőt veszek, csak utána szólalok meg. – Sajnálom, rosszat álmodtam! – Olyan erősen ragad karon, hogy elzsibbad.

– Jól vagy?

– Minden rendben! Sajnálom, hogy megijesztettelek titeket – nézek a többiekre is.

Lucifer oda ül mellém és megvizsgál. Azon gondolkodok, hogy került oda. – Lehet mellékhatása az emlékezet kiesésnek.

Charlie komolyan néz rám. – Tényleg jól vagy?

– Igen, már vége – fújom ki magam.

Charlie szorosan átölel. – Hozzunk valamit? – Néz apjára.

– Jól jönne valami forró ital. – Husk-ra pillant. – Tudnál hozni egy bögre teát?

– Persze – indulna neki a macsek, de akkor Alastor belibben egy gőzölgő bögre társaságában.

Mindenki lefagyva nézi végig, míg arrébb lökdösi Lucifert, aki morogva odébb áll és leül. Rejtély számomra, mikor jöhetett be és mehetett le teát főzni, de nincs időm meghökkenni... A kezembe nyomja, én meg belekortyolok. – Köszönöm!? – még mindig le vagyok fagyva. Oké, hogy készített már nekem kaját, de akkor senki nem volt ott, most még is mindenki előtt szolgál ki. *Várj, Al tudja, hogy kell teát főzni?* Legelsőnek azt akartam mondani, hogy tudja használni a konyhát, de már bebizonyította, milyen jártas a főzésben... *Ez akkor is ámulatba ejt.*

Aztán a többiekre pillant, akik kínosan elnéznek. – Hagyjuk pihenni!

Bár ez nem kérésnek, inkább felszólításnak tűnt. Hirtelen mindenkinek jobb dolga akad és távoznak, egyedül Lucifer néz farkasszemet a vöröskével.

Közelebb jön és összeborzolja a hajam. – Próbálj meg pihenni! Ha baj van, szólj! – Aztán gyilkos tekintettel néznek egymásra és a nagy főnök is eltűnik.

Pislogok nagy szemekkel. *Most mi van?*

Al rám pillant, mintha ideges lenne. – Jól vagy?

– Minden oké! Csak egy rossz álom.

Néz egy darabig, de most nem török meg... Hisz lehet tényleg csak az agyam tréfált meg.

– Tényleg?

– Igen – bólintok. – Köszönöm a teát. – Teszem le a bögrét a kis szekrényre.

– Szerintem holnap még pihened kéne.

Tettetett komolysággal nézek rá. – Csak valld be, félsz, hogy eltüntetlek.

– Mindenképp, nem vagy egy élet biztosítás!

– Ez gonosz volt – nevetek fel.

– Úgy látom már jobban vagy – borzolja össze hajam.

Hirtelen lefagyok. *Mi a csoda?* Erre nem számítottam. Felnézek rá, mire, mintha észrevenné magát és elkapja a kezét.

– Pihenj! – Ezzel hamar eltűnik.

Kell még egy kis idő, míg összeszedem magam. Ezek után persze nem tudok elaludni, így agyalok...

A következő napot végig kell pihenem.

Igaz, ami igaz, nem hagynak egyedül... Egymást váltják és rám néznek. Örülök a társaságnak, bár így nincs nyugodt percem... Aggódnak, ami jól esik... Kicsit azért bűntudatom van, de persze semelyikük se engedi, hogy segítsek. Angel még le is csesz...

Alastor meg nem kerül elő jó ideig. Remélem nem azért, mert leutánzott egy mozdulatot Lucifertől.

Engem is meglepett vele és magamat se értem, miért esik jobban Al érintése, mint például Luciferé... A Nagyurat azért még mindig jobban csípem, mint a vörös démonomat.

Kész rejtély számomra...

Délután Charlie lep meg. – Masao, jött valaki hozzád! – mosolyog sejtelmesen.

– Ki? – Nézek kérdőn.

Mikor is Sora libben be. – Masao! – játssza túl, mint egy aggódó édesanyja.

– Sora? Hát te?

– Úgy teszel, mintha nem látogathatnálak meg. A Hercegnő szólt, aggódtam te kis hülye!

– Sajnálom, hogy gondot okoztam...

– Gondolom, azért se akartál szólni – morog és az ágyhoz sétál. – Most már jól vagy?

– Már sokkal jobban.

– Hoztam néhány kincset – mosolyog.

– Köszönöm.

– Hagylak titeket! – szólal meg végül Charlie.

– Köszönöm– bólintok. – Nem szeretem volna, hogy feleslegesen aggódj!

– Masao ha fontos a személy neked nem felesleges, de ha ezt mondod a barátaidnak rosszul érezhetik magukat.

– Azt se akarom.

– Tudom. Próbálj kicsit lazább lenni... Nem baj, ha aggódnak érted.

– Jó-jó.

Mikor kinyílik az ajtó és egy igen ideges Alastor lép be rajta.

*Hát ebbe meg mi ütött?*

– Üdvözöllek Sora!

– Hello, Alastor! – húzza gonosz mosolyra ajkát. – Vagy hívhatlak Al-nak?

– Alastor megfelelő! – Hallom hangjában a nem tetszést.

*Mi ez a hirtelen feszültség?*

– A kis tökkelütöttnek pihennie kell, köszönjük, hogy benéztél – mutat kifelé.

– Semmi baj, Al! Még csak most jött... – Kezdenék neki, de Sora félbeszakít.

– Úgy mondod, mint ha a tiéd lenne? Talán a pasija vagy...

– Sora! – kiáltok rá. – Még is miről hadoválsz? – Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Olyan vörösé válik az arcom, mint a Pokol ege.

*Remélem csak rosszul hallok...*

– Pardon?

Ezt nem hiszem el. Al arca bár elsötétül, de semmiféle reakciót nem vált ki belőle.

– A Hercegnő hívott meg, mert aggódott Masao miatt... Úgyhogy akkor megyek, mikor jól esik. – Húzza ki magát és szembe néz Al-al.

*Na, basszus... Csinálj valamit, mielőtt egymásnak esnek.* – Nyugi, tudom, hogy mindketten aggódtok értem... Köszönöm! De nehogy miattam egymásnak esetek.

– Masao, már mondtam, hogy legyen több önbizalmad... Fontos vagy, itt mindenkinek! – Csap meg gyengéden.

– Oké-oké.

– Most meg, ha megbocsátasz, de beszélgetünk – néz jelentőségteljesen az ajtóra.

Szerintem Alastor nincs hozzá szokva, hogy csak úgy elküldjék... Látom felvillanni tekintetét. *Muszáj megakadályoznom a katasztrófát.* Kettőjük között kapkodom a fejem. – Sora! – kezdem gyengéden. – Köszönöm, hogy eljöttél és ezeket a holmikat, de nem szeretnélek tovább feltartani... A boltod is ott van! Rosszul érezném magam, ha miattam kiesnél a munkából.

Rám pillant és legelsőnek hitetlenkedve néz rám, aztán sóhajt. – Jól van, de ha jobban leszel. Egyből meglátogatsz!

– Értettem anyuu! – nevetek fel.

– Te pofátlan dög. – Megölel és ráérősen kisétál, közben végig tartja a szemkontaktust.

Al-ra pillantok. – Ne légy rá dühös, erős személyiség! Csak aggódik értem.

– Hmm – morogja.

– Örülök, hogy te is itt vagy – mosolygok rá. – Jó fejek a többiek is, de kicsit fárasztóak.

Al rám néz és szokott mosolyával találom szemben magam. – Vagy is én nem vagyok fárasztó?

– Oh, dehogy nem – röhögök – Csak máshogy!

– Ez megtisztelő. Hoztam egy könyvet, olvassak?

Örülök, hogy ő nem kajával akar tömni, így bólintok.

Míg hallgatom hamar álomba merülök, mintha tudná, hogy azóta nem mertem elaludni...

Alastor szemszöge...

Este kiabálás zavar fel és Masao hangját egyből felismerem, ki ugrok az ágyból, de mire oda érek a többiek már körül állják. A rémülete az álomtól valóságosnak tűnik, egyből kisétálok és mire kimondhatná valaki, hogy valami frissítőt hoz... Én már megelőzök mindenkit. Arrébb lökdösöm Lucifert és a helyére ülök, mindenki elhűlve néz rám, de ez kicsit se érdekel. Masao kezébe nyomom a bögre teát és jelentőségteljesen a többiekre pillantok. Szerencséjükre értik a célzást és egyhamar eltűnnek... Persze ez az idegesítő papagáj, megint felcsesz...

Mikor újra Masaora pillantok, próbálok nem idegesen megszólalni. – Holnap inkább még pihenj! – jelentem ki.

– Csak valld be, félsz, hogy eltüntetlek – nevet.

Nevetése mosolyra késztet. – Mindenképp, nem vagy egy élet biztosítás!

– Ez gonosz volt...

*Mégis jót mulatsz rajta...* – Látom, jobban vagy. – Önkéntelenül mozdul kezem és összeborzolom a haját.

Mikor lefagyva rám néz, észhez kapok. *Mi a fenét művelek?* Rázom meg a fejem és elkapom a kezem. Egyhamar le is lépek.

A szobámba érve le-fel mászkálok és gondolkodok. – Valami nagyon nem stimmel velem! Mi történik?

Ezek után persze nem tudok elaludni... Úgy mászkálok, mint a mérgezett egér. Lemegyek elütni az időt, mikor lefekszenek a többiek. Elsőnek a könyvtárban próbálom elterelni a figyelmem, aztán jön a konyha... De Masaot nem tudom kiverni a fejemből és hajának selymes érintését. Amitől persze megint ideges vagyok, főleg, hogy Lucifer is folyton ezt csinálja.

Reggeli sétálásom közepette, meg egy bizonyos szobából motoszkálásra figyelek fel, így biztos vagyok benne, hogy nem tudott visszaaludni.

Délelőtt a többiek bejáró háznak tekintik Masao szobáját, de egy darabig nem vagyok hajlandó bemenni. Még mindig zavar a tegnapi hülye viselkedésem...

Próbálok a dolgaimmal foglalkozni, aztán délután a folyósokon barangolok, mikor is Charlie bazsalyogva hagyja el Masao szobáját. Tisztára olyan fejet vág, mint aki rosszban sántikál. *Bár, mintha tudna olyat...*

– Mi járatban erre Hercegnő?

– Oh, Al – kuncog.

*Mi van már?* – Jól van Masao?

– Reméljük – mosolyog sejtelmesen. – Vendége van.

*He? Még is kit hozott ide?* Ökölbe rándul a kezem és valami elemi düh száll meg. – Ki az?

– Szóltam Sorának, nagyon aggódott, így mondtam jöjjön nyugodtan a Hotelbe. Jól néznek ki együtt... Remélem Sora kissé kimozdítja Masaot a komfort zónájából.

– Nem mindenki van oda a romantikáért kedves – villan fel fogsorom és kissé megnyúlnak karjaim, de hamar rendezem magam. *Nem hiszem, hogy Masaot zavarná a komfort zónában maradás...*

– Nem biztos, Masao nem hinném, hogy teljesen érzelemmentes. Csak még nem találta meg a megfelelő személyt...

*Jó, nem bírok ennyi nyált hallgatni.* – Csak nem célzás kedves?

Charlie arcán pánik ül. – JAJ, nem akarlak megbántani és célozgatni se... Ne légy dühös rám! Sajnálom, ha rosszul fogalmaztam!

Olyan közel jön, hogy el kell tolnom. – Nem vagyok dühös!

Ezzel ott hagyom és nagy lendülettel tépem fel az ajtót, mikor meglátom őket röhögcsélni, elsötétül a tekintettem. *Ez a csitri.* – Üdvözöllek Sora!

Mikor meghallom a szájából az Al becenevet, azt hiszem, ott helyben fel kellene falnom. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja és az a hangnem, amit megenged magának... Ha nem lenne Masaonak fontos itt helyben kinyírnám.

Mély levegő. – A kis tökkelütöttnek pihennie kell, köszönjük, hogy be néztél! – Mutatok az ajtóra. Persze, hogy nem akar elmenni, Masao is védeni próbálja és még jobban felcsesznek, aztán valami nagyon förtelmes dolog hagyja el a száját.

– Úgy beszélsz, mintha a tiéd lenne... Talán a pasija vagy?

*Mi a jó büdös...* Hirtelen káromkodni támadt kedvem. *Azt hiszem, most írtad alá a halálos ítéleted...*

Egyszeriben nem tudok Masao zavart tekintettével és felkiáltásával foglalkozni...

Minden idegszálammal próbálok nem kitörni, elsötétül a tekintettem. – Pardon? – És még meg sem hunyászkodik a kis csaj, állja a tekintettem.

Masao próbálja menteni a menthetőt, de Sora tovább húzza azt a bizonyos vékony húrt. Mikor elakar küldeni, majdnem el is szakad... De még az utolsó percben Masao valami mondva csinált okkal elküldi...

Ráérősen sétál ki és végig a szemembe néz, legszívesebben utána mennék, de akkor olyat hallok meg ami varázsütésre eltünteti a dühöm. Furcsán pislogok Masao felé... Nem értem én ezt, még pár másodperccel ezelőtt fel tudtam volna robbanni.

– Vagyis én nem vagyok fárasztó?

– Oh, dehogy nem... csak máshogy.

Csilingelő nevetése zene füleimnek... vidámsága ragadós. Hátam mögé szorítom kezem és egy könyv jelenik meg benne. Felé mutatom. – Olvassak neked?

Egyből él a lehetőséggel és körülbelül húsz perc után be is alszik.

Becsukom a könyvet. Felállok és közelebb megyek. Sora szavai még mindig ott lebegnek körülöttem. *Miért kéne ahhoz bármiféle kapcsolat, hogy megmondjam mit csináljon... Bár belegondolva az alkunk se sikerült, így semmi jogom nincs hozzá. Akkor még is miért idegesít ez engem... Ami meg a legrosszabb, hogy miért aggódok érte?* A gondolataim nem engednek és sehogy se tudok dűlőre jutni velük. Az ágy szélére ülök és figyelem egy darabig, néha megrándul, ilyenkor megragadja az egyik plüssét és magához öleli.

Csettintek és egy hintaszék jelenik meg az ágy mellett, bele ülök és olvasok tovább.