Miután felmegyek nem tudok elaludni, így veszek egy forró fürdőt, ez régen segített lenyugodni... annyi kivétellel, hogy nem érezem milyen meleg is lehet és a víznek fekete színe van. Most ez se segít, így kiszállok és bemászok az ágyba.

Még egy óra forgolódás után megunom és a könyvtárba indulok. *Többet kell tudnom, hogy ne kapjak újra pánikrohamot, ha ez megtörténne...* Ezzel a tudattal lépek be és a kutatásnak szentelem minden figyelmem.

Mindig is szerettem a könyvek rengetegét. Mikor belépek hangulatos félhomály fogad. Már most imádom az otthonos légkört és a könyvek illatát. A hely nagyobb, mint gondoltam és bárki foglalkozik vele, szépen rendben tartja. A szoba közepén egy kör alakú asztal foglal helyet, egy csiga lépcső vezet fel a fenti két kisebb részhez. Nagy könyvespolcok sorakoznak szimmetrikusan és két fekete-vörös kanapé van egymással szemben a lépcsőtől nem messze. Lent összesen hat nagy polc van, míg fent félkör alakban helyezkednek el. A szoba vörös-fekete és mogyoróbarna színek uralják. *Ez lesz a kedvenc helyem.* Az idegeim amik eddig pattanásig feszültek, most kezdenek kisimulni.

Szétnézek, de olyan sok könyv van, hogy azt se tudom mit keresek.

Aztán valaki felzavar. – Mit keresel drágám?

A hirtelen hangtól megugrok és ahogy megfordulok, a polcnak esek, mire meginog és néhány könyv leesik... Már várom, hogy a nehéz könyvek fájdalmas sebet ejtsenek rajtam... de a becsapódás elmarad... Alastor árnyéka az összeset elkapja.

Kérdőn meredek Alastor-ra, de mintha ő is meglepődött volna.

– Úgy látom minden rendben – nevet fel szokásosan.

– Kösz – nézek az árnyékra, utána Al-ra – Te meg mit keresel itt?

– Pont azt amit te...

– Hát azt kétlem – forgatom meg a szemem.

– Hát nem az álmatlanság hozott ide?

– Oh – pislogok – de... – adok neki igazat.

– Milyen könyvet keresel?

Pont úgy kezdem méregetni, mint pár órával ezelőtt Millie engem. *Ez most segíteni akar?* – A Pokolról és a gyűrűkről akarok többet tudni.

– Miért?

– Jaj ördögöm, hát szerinted – tárom szét drámain a kezem. – Mert, ahogy Sora mondja egy kotnyeles kis démon vagyok, aki mindent tudni akar. Miért kell mindent megmagyaráznom? Csak kíváncsi vagyok...

– Sora?

– Egy bolt tulajdonos, aki segít nekem és nála vásárolok. Összebarátkoztunk...

– Milyen kicsi a Pokol – nevet sejtelmesen.

– Mi az?

– Tudod, hogy kannibál?

– Hát említette, hogy Kannibál városban lakik... így leszűrtem – aztán elgondolkodok. – Csak nem azt hitted, hogy emiatt, majd kiakadok? – nézek rá szemrehányóan. – Felőlem, azt csinál amit akar. Míg nem akar bántani, ˝normálisan˝ viselkedik velem és nem megy az idegeimre – emelem ki az utolsókat – addig én is úgy bánok vele.

A vörös szarvas úgy folytatja a mondandóját, mint akinek nem esik le. *Miért is töröm magam?* Ellép tőlem és a másik polchoz megy, onnan levesz egy nagyobb, de vékony könyvet. – Ez kell neked! – Nyomja a kezeim közé.

*Ki ideggel!* –Kösz – Veszem el keletlenül. Aztán látom, hogy kisétálna. – Nem azért jöttél, hogy olvas?

– Már meg van, amit akartam. – Mutat fel egy fekete bőrkötéses könyvet.

Nem hiszek a szememnek. A könyv címe a következő... ˝Kannibálok ízlésére.˝ – Alastor te szeretsz főzni?

Meglepem kérdésemmel, de semmi rossz indulat nincs bennem... Csak fürkészően nézek rá. Bár nem értem, miért is tartoztatom fel. *Menjen csak! Ne zavard!* De valamiért nem tudok szabadulni a feltörekvő kíváncsiságommal.

Alastor szemszöge...

Este az álmatlanság újból megtalál, nem tudom kikapcsolni az agyam, így a szokott helyemre indulok... a Hotel könyvtárába. Ezt a helyet csak én látogatom, tudom, hogy nem kell meglepetésre számítanom... vagy is eddig.

Mikor belépek Masao fogad, aki annyira belemerül a könyvekbe, hogy észre se vesz. Azt hittem ideges leszek, de ahogy ránéz a könyvekre, semmi ellenérzést nem vált ki belőlem... Úgy bámulja a könyveket, mint én... csodálattal. Bár a legtöbb író szereti a könyveket, még is az ő tekintette más... erős csodálat izzik bennük.

Mögé állok. – Mit keresel drágám? – Nincs a terveimben, hogy megijesszem, de mikor megugrik és a polchoz vágódik... még én is meglepődök. Azon meg még jobban, hogy az árnyékom szó nélkül segít neki.*Mi a franc?* Nézek az árnyékomra, de már eltűnt... sose cselekszik az engedélyem nélkül.

– Úgy látom, minden rendben! – Kezdem mikor kissé észhez térek. Mikor megtudom, hogy a Pokolról akar többet tudni, kíváncsisága mulattat.

Odaadom neki a könyvet, mire az árnyékom is előkerül és kezembe nyom egy másikat... Kicsit azért mérgelődök, hogy felborul a programom, de az árnyam már kitalált egy B tervet.

Mikor távozni készülök, meghallom Masao hangját, ami miatt a gerincemen végig fut a hideg. *Mi a franc?*

– Nem olvasni akartál?

*Jah, mikor rühelljük egymást... természetesen mazochista vagyok, hogy az álmatlan éjszakáimat veled töltsem.* – Már meg van amit akartam... – emelem fel a kezem.

Csodálkozva olvassa el a címet és már valami megjegyezésre számítok, de erre csak kíváncsiság fogad. Még engem is meglep kérdése, az isigaz, hogy ennyit nem beszéltünk eddig. Másra számítottam...

– Ínyenc vagyok és kevesen tudnak az ízlésem szerint főzni.

– Akkor a konyhába készülsz?

*Hát szerinted?* – Igen!

Látom,ahogy mérlegeli a szavait és ide-oda jár a tekintette, nem tudom mit is akarhat... de végül csak kinyögi.

– Lemehetek megnézni?

Nem értem miért lett ennyire kíváncsi, sehogy se tudom hova tenni a dolgot, de nem firtatom. Már épp nemet akarok mondani, mikor is az árnyékom megjelenik mögötte és felém kezdi lökdösni. *Mi van már ezzel az árulóval?* Dühöngök magamban.

Kuncog egyet, ami megint hidegrázást okoz. – Akkor ez egy igent jelent!?

– Felőlem – morgok.

Lesétálunk a konyhába, közben bele lapozok a könyvbe, félszemmel végig követem Masaot, ahogy leül a pult másik oldalára.

Mikor megtalálom mihez is lenne kedvem, előveszem a hozzávalókat. Soha senkit se érdekelt a főző tudományom, így nem tudom, hogy kéne hozzá állnom az egészhez... *Nem értem!* Van néhány különleges fűszerkeverék és hozzávalók, de Masao rezzenéstelen arccal nézi végig az ügyködésemet... A legkisebb jelét keresem annak az undornak vagy megvetésnek, amit ilyenkor kapok, de semmi... *Na, majd most...* Nem adom fel, az utolsó hozzávaló... Démoni testrészek és belsőszervek. Mikor Masaora pillantok semmi se változik...

– Nem zavar? – Egyből észreveszem, hogy a szokásos jelzőket lehagytam.

– Micsoda? – néz rám kérdő tekintettel.

– A démon hús.

Felvonja a szemöldökét. – Nem, ez is hús – vonja meg a vállát. – Mit ítélkezek, ha te szeretted!

Majdnem eltátom a szám, de kívülről csak vigyorgok, ritka az ilyen felfogás... – Hm.

Elkezdem az előkészületeket, a kést precízen forgatom, a hús tökéletesen egyenlő szeletekben kerül a fazékba.

– Alastor nem szereted az édeset?

*Mi ez a normális csevej?* – Hát, nem vagyok oda érte... *Vagy csak azért kérdi, hogy következőleg tudja mivel tud idegesíteni.*

– Értem.

Masao nagyjából csendben figyel, csak néha kérdez egy-egy dolgot. Azt hittem zavarni fog vagy idegesíteni, de nem olyan vészes egy légtérben lenni vele. Nagy bánatomra igazat kell adnom Husk-nak, a fiú jó hallgatóság, elég okos és jók a kérdései... még a feleslegesnek tűnő kérdései is rá mutatnak valamire a végén. Nem lapoz a könyvében, nem kezd mást csinálni... minden figyelmével a főzésre koncentrál.

– Masao te is szeretsz főzni? – kíváncsivá tesz.

– Oh, én – mutat magára – egyáltalán nem – rázza meg a fejét. – Néhány alap dolgot tudtam, nehogy éhen haljak egyedül, de borzalmasan főzök. Nekem ehhez nincs érzékem. – Mutogat a főztömre.

*Ah,vagy is egyedül élt... Várj miért is foglalkoztat ez engem?* Észre se veszem, hogy míg mindig őt bámulom... gyorsan elkapom a fejem.

Mikor kész vagyok, ínycsiklandó illatok keringenek a levegőben, mármost összefut a nyál a számban. Csaknem elfelejtem, hogy nem egyedül vagyok, de mikor felnézek Masao majdnem lefejeli a konyhapultot fáradságában.

– Masao!

– Igen – kapja rám a fejét.

– Miért nem mész lefeküdni?

– Jaj, bocs – áll fel egyből. – Nem akarlak zavarni evés közben.

*Hát erre épp nem gondoltam.* – Meg akarod kóstolni?

– Tényleg? – lelkesül fel – Nem bánnád?

*Ez most komoly?* Azt hittem egyből nemet mond. – Ugye tudod miből készült!?

– Végig néztem, ahogy főzöl...

– Hát oké... – vállat rántok. Feladom, hogy megértsem vagy bármi más... Masao teljesen összezavar.

Árnyam már önállósítja is magát és két tányért tesz le a pultra. *Hm...* Vonom fel idegesen a szemöldököm.

Elé rakom az ételt, eddig mindig csak magamnak főztem, talán kicsit kíváncsi vagyok a véleményére...

Leülök vele szemben és míg felszeletelem a hússzeleteket, félszemmel Masaot kémlelem. Az első pár falat után se látok semmi reakciót rajta... Az jut egyből eszembe, hogy biztos most tudatosul benne, mit is eszik. Nem gondolom, hogy rosszul főznék, de mindenkinek más ízlése van... *Várj, nehogy érdekeljen már mit gondol...*

– Jó ördög, Alastor...

*Mi van már?* Kapom rá a fejem, de eláll a szavam... Masao teljesen kivirul és olyan szemekkel néz rám, amit még sose láttam.

– Ez annyira jó, hogy képtelenség szavakba foglalni! – Hajol át hirtelen, ami furcsa bizsergésre késztet, de mikor észreveszi magát, egyből visszaül.

– Tényleg? – vonom fel a szemöldököm.

– Igen. – Aztán nem beszél többet, mindent magába töm.

Én is enni kezdek, de a felvidult arcát nem tudom kiverni a fejemből.

Masao szemszöge...

Muszáj bevallanom, de Alastor nagyszerű szakácsnak bizonyul és sehogy se értem a hirtelen jött érdeklődésemet iránta, de nem törődök vele sokat... A lényeg, hogy az étel kiváló. Érdekes nézni a szarvas koncentrálását és percíz mozdulatait... úgy érzem, mintha egy főző műsort néznék. Ha nem nézem végig, meg nem mondom, hogy démon húst eszek... a fűszerezés is remek. Erről az idegesítően tökéletes idiótáról mást feltételezni se mernék...

A beszélgetésünk is elég normálisra sikeredik, ami meglep... Ennél rosszabbra számítottam. Még egy személyes dolgot is kikotyogok nagy örömömre, de már nem tudok mit tenni, így hagyom a fenébe és másra terelem a szót.

Mikor végezünk szó nélkül felmegyünk a szobákba. Egy valami más, mikor beesek az ágyba, egyhamar elalszok. Félelem nélkül... Nem tudom miért ilyen megnyugtató Alastor erőteljes, rádiós hangja, de jó hatással van rám.

Következő nap meg úgy viselkedünk, mintha mi sem történt volna. Alastor csípős és ˝viccesnek˝ szánt megjegyzései... Én meg próbálom ignorálni. Semmi nem okoz nagyobb örömöt, annál a fejnél, amit vág... mikor így teszek. *Lehet tényleg élvezem ezt!* Bazsalygok magamban.

Jó kedvem még se tart sokáig... Napok telnek el és balsejtelmem beigazolódni látszik, mikor is megjelenek egyes gyűrűkben. Nem tudom mi okozhatja a fáradságomat vagy a rosszul léteimet, de napközben is megtörténik. Van, hogy ruhában alszok el, a magamnál tartott álcámmal... és rettegve kellek fel.

A következő hetekben a kutatásaim a napok nagy részét kitölti. Néha azért megmutatom magam és részt veszek Charlie rehab dolgain, hogy ne tűnjek fel, de sokszor máshol járok. Egyre ritkábban alszok, félek, hogy máshol ébredek, rettegek az erőmtől... Ez még a Pokolban is rendellenesnek bizonyul.

Mostanában annyi mindenen jár az agyam, hogy teljesen elfeledkezek Moxxie-ról... Csak akkor jut eszembe, mikor Sora felhozza a pénzt, hogy végül mit csináltam vele. *A jó büdös életbe...*

Egy ürügy segítségével, gyorsan elszabadulok a lánytól és el is indulok az új úti célomhoz. Most kicsit nyugodtabban, hisz végre nem véletlenül jelenek meg. Egy kis séta és ott állok az épület előtt, ahol pár nappal vagy héttel ezelőtt, itt nem tudom mindig követni az idő múlását. Felmegyek és valahogy egyből felismerem hova is tartok... Nem nehéz, egy graffiti szerű rajzzal van megjelölve az ajtajuk.

Bekopogok, de csak morgás szűrődik ki. Elővigyázatosan lépek be, nem kell újabb késes meglepetés. Egy farkas lány fogad, aki még csak fel se néz, nyomkodja a telefonját. – Ha meg akarsz öletni valakit várj egy kicsit, épp megbeszélést tartanak.

– Szia, Masao a nevem.

Most már a farkas is felnéz és végig mér, aztán vállat von. – Felőlem!

*Hát oké...* – Moxxiet keresem, nem új ügyfél vagyok.

Rám mordul. – Leszarom, mindjárt jönnek.

– Jól van, bocs, hogy zavarlak – kicsit idegesítő a csaj.

Kicsivel később tényleg nyílik az ajtó és egy magasabb imp lép ki rajta... Mikor meglát fellelkesül, de le is cseszi a farkas lányt, akinek a neve is kiderül... Loona.

Ekkor Moxxie és Millie is megjelenik. – Masao? – néznek rám kérdőn.

– Ti ismeritek?

– Igen, neki segítettem.

– Ohh, ő a balszerencsés szerencsétlen.

*Hát kösz, bár az lennék...* – Szia, a nevem Masao! – mutatkozok be a nagyobb impnek is.

– Blitz-o, néma o-val – int.

Nem nagyon értem, a néma o-t, de ráhagyom. – Csak azért jöttem,hogy megköszönjem még egyszer és hoztam egy kis pénzt is – nyújtom át Moxxienak.

Mindenki ledöbbenve mér végig. – Azta, tényleg érdekes figura vagy – vereget hátba Blitz. – Nem kell senkit eltennünk neked láb alól?

Megrázom a fejem. – Nem nagyon.

Moxxie felém nyújtja a maradék pénzt. – Ennyi elég.

– Tartsd csak meg – mosolygok. – Nem tudom itt mennyit ér a pénz, de nekem ennyit megér, hogy ki segítettél.

Blitz melléjük pattan. – Hallgass a kis csírára – nevet.

– Nem akarlak lehúzni.

– Nem húzol le! Mit szólsz ehhez, információkra van szükségem.

– Na, ez már megbízásnak hangzik.

– Hozok még pénzt, ha kell – nézek rá a főnökre.

– Oké-oké, mit akarsz tudni?

– A Pokolról mindent. Ti Pokolszülöttek biztos többet tudtok, mint az ide kerültek.

Blitz kérdőn néz rám, de végül nem faggat. Mesél néhány érdekes sztorit, de nem jutok előrébb. Vagy is sose létezett még ilyen, mint én... Vagy annyira el van titkolva, hogy csak a nagy hatalmú démonok tudnak róla. Hát akkor még is mihez fogok kezdeni.

Mikor végzünk Moxxie oda jön hozzám. – Tényleg betartottad azt amit mondtál. Bocs, ha megsértettelek.

– Nem baj, az már a múlt. Örülök az új ismeretségnek!

– Én is!

– Remélem lehetünk barátok.

Megint furán pislognak rám, csak most nem hagyják szó nélkül. – Velünk?

– Miért nem lehet?

– Hát itt nem szokás... Hogy az impek és a bűnösök nagyon összehaverkodnak.

– Oh– szomorodok el. Jó fejnek tűnek és sokat tanulhatnék tőlük. Meg a könyveimhez is jó anyag lenne. – Az baj, ha engem ez nem érdekel? Tudjátok író voltam, vagyok és ezek a sztereotípiák sose érdekeltek. Segítettetek mikor szükségem volt rá és jó fejnek tűntök.

– Hagyjátok rá! – szólal meg Blitz. – Majd lesz valahogy. Más vagy mint a többi...

– Ezt sokan mondták már – vakarom meg az arcom.

– És azt, hogy nem vagy ide való... – dünnyögi Loona.

Hirtelen lefagyok.

– Loona– kiált rá Moxxie – Sajnálom!

Nagy levegőt veszek. – Semmi baj!

Ezek után beszélgettünk a munkájukról, amit előszeretettel ecsetelnek, de én élvezem... még is Loona szavai tőrként hasítanak belém. Még akkor is rosszul érzem magam mikor eljövök tőlük. *Tényleg nem való vagyok a Pokolba?* Mire a Hotelhez érek, tiszta depressziós leszek. Úgy megyek fel a szobámba, hogy mindenkit levegőnek nézek és csak a gondolataim cikáznak.