Sárguló falevelek szállingóznak körülöttünk, a hűvös levegő csípi az arcomat, orromból folyik a víz. Egyvalamim azonban nem fázik: a bal kezem, amit Jack gondosan fog. El sem hiszem, hogy kézen fogva sétálunk az utcán, és senkitől nem kaptunk eddig beszólásokat.

– Odanézz! – torpan meg, fejével előre biccent. Középhosszúra megnőtt, szőke tincsei kékes szemébe hullik, kipirosodott arca a boldogságtól felderül. Abba az irányba pillantok, amerre ő is néz. Kisüzletek sokaságát látom csak sorakozni az elnyúló utcán, kisebb árusokat, dizájnos padokat, meg egy...

– Szexshop? – kunkorodik felfelé az ajkam. Nevetve megrántja az összekulcsolt kezünket, és megingatja a fejét.

– Nem az! Odanézz-a! – nyúl az állam alá, a fejemet a megfelelő irányba fordítja. Elmosolyodom, ahogy kihallom yorkshire-i dialektusát. Örülök, hogy mióta itt vagyunk nem figyel annyira oda ahogyan beszél. Úgy érzem, egy új Jacket ismerhetek meg végre. Az igazit.

Összeszűkítem a szemem, még mindig nem értem pontosan, hogy mit kellene néznem, amikor hirtelen feltűnik egy édes, nagy szemekkel rendelkező tök-tábla, amin egy ínycsiklandozónak tűnő kávé díszeleg új ajánlat gyanánt.

– Csak nem eljött a Pumpkin Spice Latte ideje? – kérdem vigyorogva. Válaszra se méltat, jobban rászorít a kezemre, és elindulunk a kávézó felé. Szerencsére a pulcsis hidegnek köszönhetően a kinti asztaloknál nem ülnek sokan, így az egyik kipárnázott széken akarnék helyet foglalni, de Jack vonszol tovább be az üzletbe. – Mit csinálsz? – kérdem halkabban, hogy illetéktelenek nem hallhassák.

– Láttam, hogy fázol – pillant rám féloldalas mosollyal az arcán. Nem tudom, hogy a hirtelen ért hőmérsékletváltozás miatt, vagy a hevesen verdeső szívem lehet az oka annak, hogy újonnan lángokba borul az egész testem.

– Csak az északi hűvös... – magyarázkodom motyogva. Szaporán bólogat a fejével, mint, aki csak le akar rázni, és jelezni, semmiképpen sem hiszi el a mesémet, közben helyet foglalunk egy hátsó sarki asztalnál.

– Megyek, kérek magunknak – kacsint rám izgatottan. Bólintok. Még ebben is kiegészítjük egymást: utálok bármit is rendelni, neki pedig nem is kérdés, hogy folyton ő beszél kettőnk helyett. Annyira kis otthonos ez a hely. Szép, színes falfestmények borítják a falakat, a finom kávé- és teaillat kellemesen simogatja a szaglószervemet. Nyugis. Szép. Vajon Jack többször is járt már itt? – Parancsolj! – teszi le elém egy szépen kifaragott, lakkozott fatálcán a két lattét. Elámulok a kialakításán: sima pohár helyett egy duncosüveghez hasonló korsóban kaptuk, amelynek üveg szélét belülről valami narancssárgás sziruppal díszítették. Maga a latte is hasonló színnel rendelkezik, tetején vonzóan kanyarodik felfelé a tejszínhab, szintén ilyen sziruppal körbe csorgatva.

– Bűn lenne hozzányúlni, kész művészet! – veszem el óvatosan az egyiket.

– Pont, mint az íze – mozgatja meg az üvegszívószállat benne Jack, majd elképesztően szexi módon körbeöleli azt az ajkaival, és kortyol belőle egyet. Az ő külsője is maga a művészet. Ritka szép férfi, semmi kétség nem fér hozzá. Azok a hatalmas kékeszöld íriszek, amelyeket sötétbarna, hosszú szempillák árnyékolnak be, a hegyes orra, meg a telt, húsos, sötét rózsaszín ajkak... Isten mesterműve. Egyszerűen tökéletes.

Le akarom festeni.

– Maradj így! – kapom elő a pulcsim zsebéből a telefonom gyorsan. Hirtelen kérésemre kitágult szemekkel lefagyott. – Légy természetes! – nevetek fel vicces arckifejezésén. Így inkább olyan, mint, akinek fasz akadt a torkán. Szélesen elmosolyodik, halvány gödröcske jelenik meg szája szegletében tőle. Torkom kiszárad... Biztosan fűtenek idebenn...

Jack gyorsan rendbeszedi magát, lehunyt szemekkel pózol, még az állkapcsát is megfeszíti, csakhogy szögletesben tűnjön.

– Szexi – küldök felé egy vigyort. Felé mutatom a telefont. Kétszer rákoppint, egészen közelre ránagyít mindenre, majd elégedett mosollyal bólint egyet.

– Nem csak festeni tudsz jól, hanem fényképezni is.

Felnevetek.

– Egy kutya – legyintek, arcom pedig ismét lángokba borul.

– Valóban? – vonja fel a szemöldökét, enyhe gúnnyal a hangjában. Erre nem tudom, mi lenne a helyes válasz, ezért inkább szó nélkül hagyom. A csend ül le közénk beszélgetőtársként. Elrévedt tekintetéből ítélve valami rosszat mondtam.

– Jack...

– Tudod, Bri – forgatja meg a kezében a poharát, tekintete végigköveti a szirup kanyargós vonalát. – Tudod, néha úgy érzem, hogy a festészet igazán nehéz. Főleg, amikor az ötleteim nem felelnek meg a valóságnak, vagy a lefestett dolog abszolút nem olyan, mint szerettem volna. Bár, gondolom veled ilyesmi nem szokott megtörténni – mosolyog rám egy lopott pillantás kíséretében.

Nyelek egyet. Egy részem örül, amiért mindenki ennyire tökéletesnek lát, de... De nem akarom, hogy ő is így gondolkodjon rólam. Neki szeretném megmutatni a sebezhető Briant.

– Tudom, hihetetlen, amit mondani fogok, de van, hogy nekem se jön minden össze. Például – kezdem el kevergetni a lattét a szívószállal, tekintetemet végig az övéjébe mélyesztem, hogy érezze, mennyire komoly is vagyok jelenleg vele. – A múlt héten készítettem egy tájat, és hiába próbáltam, az ég sosem úgy nézett ki, ahogy szerettem volna. Kicsit elveszettnek éreztem magam, és elgondolkodtam, hogy talán nem is vagyok elég jó. – Ahogy visszaidézem magamban az emléket egyre gyorsabban kevergetem a kávét. Sokan nem látják mennyi szenvedés, kín, őrlődés és önkritika van egy-egy munkám mögött. Mennyi álmatlan éjszaka. Hány elpazarolt vászon.

Az asztalon pihenő kezemen hirtelen megérzem a hideg érintését. Felpillantok rá. Észre sem vettem, hogy az ölemet kezdtem el pásztázni idő közben.

– Elég jó vagy – ejti ki lassan, nyomatékosítva minden egyes szót, amitől a szememben felbuggyan pár könnycsepp. De nem sírhatom el magam ilyen könnyen, főleg nem nyilvánosan, ezért nehezen visszanyelem őket. – Számomra a legjobb – emeli fel lassan a kézfejemet, amit eddig simogatott, majd egy gyöngéd csókot hint az ujjaimra.

A kávézó halk zsivaja megszűnik körülöttünk, szívem heves verdesése tölti be a hallójáratomat. A puha keze... A finom ajkai... A melegséget árasztó szemei... Túl sok ez nekem.

– De szeretném, ha tudnád, szerintem a legtöbbünk megküzdünk ezzel az érzéssel – folytatja halkan, lassan visszaengedi a kezemet az eredeti helyére. – Én a legtöbbször kész idegbeteg vagyok! – neveti el magát. – Egyik alkalommal egy portrét próbáltam festeni, de minden annyira aránytalan volt, hogy egyszerűen dühömben nekiestem a vászonnak, és letakartam egy másikkal. Annyira felbaszódta'! – kezdett heves magyarázásba, aminek köszönhetően ismét erősen kihallani a dialektusa. Azt hiszem, ez lesz a kedvencem. Amikor így beszél. Annyira édes.

– Fúú, régen én is sokszor csapkodtam festés közben – nevetek az emlékeken. – Egészen addig, amíg apám szavait fel nem fogtam. Ő mindig azt mondja, hogy a hibázás a folyamat része, minden kudarc egy intőjel nekünk, hogy mindig lesz hová fejlődnünk, és mindig lesz mit tanulnunk.

– Apukád jó ember – bólint egyetértően. – Miután elengedtem a perfekcionizmust, sokkal jobban élveztem a festést. Képzeld el, hogy a legutóbb készítettem egy absztrakt művet, és ahelyett, hogy próbáltam megfogni a valóságot, csak a színeket és formákat engedtem szabadjára. Annyira felszabadító volt! – dőlt hátra kitárt karokkal.

Ahogyan az üzlet ablakain besütött a késő délutáni, őszi napfény lágyan megcsillant szőke haján, arcán pihent meg egy csíkban, felfedve előttem a pihe szállakat, a halvány szeplőket. Jacknek jól áll az ősz. Jacknek jól áll a boldogság.

– Örülök, hogy eljutottál erre a pontra. Hiszen ez lenne az egésznek a lényege. A szabad művészet. Az élvezet. A szabadság!

– Pontosan És, még, ha akadnak is nehézségeink, az alkotás folyamata mindig emlékeztet minket arra, ami valóban a lényeg lenne. Meg – harapja be az alsó ajkát, arcán édes rózsapozsgák jelennek meg – itt vagyunk most már egymásnak mi is. Nem igaz? – pillant rám oldalasan.

Beszívom az ajkaimat, dübörgő pulzusomat próbálom figyelmen kívül hagyni, miközben bólintok.

– De igaz – csúsztatom a kezem az övéjéhez egészen addig, amíg ujjaink ismét össze nem kulcsolódnak, csakúgy, mint a lelkünk köszönhetően ennek a csípős, északi, pulcsis időjárásnak.

*

– Ehm... Bri... Nem találom a pénztárcám... – nyúlkál összevissza a nadrágján tapogatózva. Felnevetek. Annyira szétszórt.

– Ne aggódj, majd rendezem – emelem fel a kezem nyugtatóan, míg a másikkal a zsebembe nyúlok, ami... üres. Kitágult szemekkel, kis szívmegállással nyúlok a másikhoz, majd a harmadikhoz, negyedikhez, de egyik zsebemben sincs semmi.

– Mi a baj? – kérdi ijedten, amikor már sokadjára tapogattam végig magam. Zavartan nevetgélek, a tarkómat vakarom. – Azt ne mondd, hogy...

– De igen – sütöm le a szemem szégyenemben. Mindketten otthon hagytuk a pénztárcánkat. Kurva ügyesek vagyunk. Hívhatom fel azt az idióta Kyle-t...