A hajnal vöröses sugarai kellemes őszi hangulatot varázsolnak a szobába, ahogy átszöknek a kissé koszos ablakon. Nyom a fejem, zavarja a szememet a világosság, a fehér paplanon visszaverődő fényesség. Hunyorogva oldalra fordítom a fejem, mellettem Charles békésen szuszog, mellkasán a szőrgombóc, akit még az utcáról szedett fel.

Igazságtalan, hogy csak azért, mert ő apró, szőrös és hontalan nyugodtan aludhat Charles mellkasán, míg ha én csinálnám... Biztosan lerugdosna magáról. Ch, komolyan, el sem hiszem, hogy egy macska ellopja a helyemet.

A tarkójához nyúlok, összecsípem rajta a bőrt, mire ijedten felkel, fújtatni kezd rám, de nem érdekel; egyszerű mozdulattal lerakom az ágy mellé.

– Menj innen! Sicc! – intek a fejemmel a szoba ajtaja felé, de a kis szőrzsák meg sem hall. Emelt fővel, beképzelten visszaugrik Charlesra, körbesétál rajta kétszer, majd nyugadalmasan elfekszik. Hát, beszarás. Engem nem fog legyőzni egy hülye macska!

Dühösen felülök, megfogom két oldalról a puha kis testét, mire élesen felnyivákol. Erre sajnos már Charles szeme is felpattan.

– Quoi?!

– Rien! – válaszolom azonnal, a cicát pedig gyorsan elrejtem a hátam mögé.

– Rien? – kérdezi, még mindig enyhén kábán a szemét dörzsölgetve.

– Ja, semmi – nevetek kínosan, két kezemmel próbálom stabilan tartani a macskát, hogy ne ficánkoljon már. De a kis szemét nem hajlandó elnyugodni, karmát erősen a kezembe mélyeszti. Ezért még kapni fog, ha kettesben leszünk. Charles felvonja a szemöldökét, én azonban továbbra is csak ártatlanul vigyorgok rá.

Felkönyököl az ágyon, gyönyörű szemét körbevezeti a helyiségen.

– Hol van Chouchou?

– Őőőőőőőőőőő... Fogalmam sincs.

A cica a neve hallatára még vadabbul ficegni kezd, de olyannyira, hogy sikerül kiugrania a markaimból.

Charles szemei kikerekednek, ahogy realizálja, mi is történt az imént. Mire észbe kapok, máris Chouchou, az aljas áruló, ott ül Charles ölében, kiskutya szemekkel nézve rá, mintha csak azt mondaná: „ártatlan vagyok, ne higgy el neki semmit!" Mekkora egy fehérmájú... Az az én helyem, baszki!

– Mondtam, hogy kifelé, te vakarcs! – kapom fel ismételten, de amint hozzányúlok már kapálózik is.

– Eric! Te meg mit csinálsz a macskával? – neveti el magát hitetlenkedve. Megtorpanok egy pillanatra a cicával való küzdelmemben, mindketten a nekünk otthont adó férfira meredünk.

Ez kínos.

– Hogy én?! – teszem le azonnal. – Semmit! Ő kezdte! – mutatok rá vádlóan.

– Mégis mivel? – kuncog, miközben visszaveszi az ölébe, és gyengéden simogatni kezdi. Lesütöm a szemem. Az az én helyem... – Mivel sikerült kihúznia a gyufát? Hát, nézz már rá! – kuncog, miközben a cica a hátára fekszik, ő pedig hangosan nevetve csikizi a hasiját.

Felsóhajtok. Határozottan veszítettem ellene, ez hihetetlen. Charles egy jöttment macskát is jobban imád, mint engem. Leülök velük szembe, beszívott ajkakkal figyelem, ahogyan játszanak.

Soha nem leszek elég jó... – gondolom elbambulva, amikor a csupasz combomon megérzek egy puha mancsot.

– Mit akarsz? – pillantok le Chouchoura, akinek a végtagjait szemmel láthatóan Charles irányítja.

– Miéjt hajagszol rám? – bökdös a mancsával, elvékonyított hanggal kérdezi. Felnevetek. Akkora hülye!

– Mert a helyemre feküdtél – vigyorgom. Kezemmel Charles állára simítok, fejét közelebb húzom magamhoz, majd lágyan összeérintem az ajkainkat. Érzem, ahogy a hirtelen tettembe beleremeg, édesen simít rá a combomra, azt cirógatva viszonozza a csókomat. Közben érzem, ahogy a cica kimászik közülünk, és hallhatóan kitrappol a szobából.

Végülis ezt a csatát akkor megnyertem!