Eliot álmos arca végre megjelenik a képernyőmön, így végre elkezdhetjük a munkálatokat. Chad rosszkedvű, ezért eldöntöttük, hogy a közös koli szobájukat kitakarítjuk. Együtt. De ez a szemét hazament, így most egyedül ülök a szar közepén. Szó szerint.

– Ne nézz így rám! – Csuklójáról a fekete hajgumit a labancára húzza, a nyaka alján kontyozza össze a loknikat.

– Hogyne néznék így? – hajolok közelebb a laptopom kamerájához, kezemmel dühösen mutatok magam mögé. – Nézd mekkora kupleráj van, és itt hagytál!

– Fontos volt hazajönnöm, te is tudod! – szűkíti össze barna sörénnyel tarkított szemét. Felsóhajtok, arcomat durcásan felfújom. Ja, nyilván haza kellett sietnie a csajához. Az apja elvileg elfogadta a kapcsolatunkat, mégis kényszeríti őt arra, hogy különböző haverjainak a lányaival ebédeljen.

Én mondtam neki, hogy egy ebédet kibír, ne veszekedjen, de nem gondoltam bele, hogy ezek az incidensek engem háttérbe fognak szorítani.

– Mindegy. Megcsinálom egyedül.

Megvonja a vállát, piszkos körmét piszkálgatja.

– Amúgy is a te barátod.

Felhorkantok. Hátra dőlök a székbe, hitetlenkedve nézek a pixeles szemébe.

– Meg a te szobatársad! – kontrázok rá. Megvonja a vállát, szépen ívelt ajkával csücsörít. Ha most itt lenne megharapnám.

– Akkor most nekiállsz, vagy nem? Soha nem fogsz végezni.

Fújtatva felállok a székről, megadóan felemelve a kezeimet. Nem hiszem el mire nem vagyok képes érte!

– Akkor mondd, mit hová tehetek.

Közben kihúzom a széket a képből, hogy lássa, mit csinálok. A sarokban találok egy seprűt, először a sepregetéssel kezdek. Undorító, ami itt van. Nem csoda, ha Chad rosszkedvű.

– A szemetet mondjuk a szemetesbe – szólal meg, amikor a lapátra sepregetem a szemetet.

– Mindjárt a szádba öntöm – egyenesedem fel, szemeim még kamerában is láthatóan dühösen villannak.

Felnevet, amitől nekem is felfelé görbül a szám. Nem tehetek róla, túlságosan odáig vagyok ezért a kis nyomiért; főleg, ha nevet. Olyan ritkán teszi, beleremeg az egész testem és lelkem, ha meghallhatom.

– Igazából, ez fizikailag lehetetlen jelenleg. Meg, akkor mást is tehetnél oda.

Egyszerre húzzuk perverz vigyorra a szánkat. Eliottal sok mindenben különbözünk, kivéve ebben. Mindketten elmondhatatlanul kiéhezettek vagyunk a másikra. Közelebb lépek a laptophoz, halkabban kezdek beszélni, nehogy illetéktelen ember meghallja.

– Amint visszajössz, ígérem, mást is teszek a szádba – kacsintok rá. Látványosan végig nyalja az alsó ajkát. Hihetetlen, mennyire perverz, és még csak nem is akarja titkolni. Ennek pedig örülök; így sokkal jobb, mint amikor még játszotta az érzelemmentes robotot. Ilyenkor annyira édes. Annyira kívánni való... Legszívesebben felfalnám jelen helyzetben.

– És még mit csinálsz velem, ha visszamegyek? – csúszik közelebb a kamerához, szép arca kitakarja az eddigi hátteret. Most rajtam a sor, hogy megnyaljam az ajkaimat. Tegnap ment el, de már most hiányzik, hogy hozzáérhessek.

– Hmm – játszom az elgondolkodót. Visszaülök a székre, a laptopot egészen közel emelem magamhoz. – Biztosan agyon szeretgetlek.

– Eeeeee – forgatja meg a szemét, aztán egy pillanat múlva arca eltűnik a képernyőről. Felvonom a szemöldököm. Mi történt? Hová lett? Látom, hogy neve mellett ott a zöld pötty, szóval nem szakadhatott meg. Ismét hívást indítok, amit másodpercekkel később fogad is.

– Mi történt? – értetlenkedem. Megvonja a vállát, haját random kiengedi.

– Kinyomtam.

A levegőt félrenyelem, heves köhögésbe fulladok ki.

– De miért?! – csapom vissza az asztalra a gépet felháborodottan. Felkuncog. Kis rohadék.

– Túl nyálas voltál. És abbahagytad a takarítást, onnantól nincs értelme vonalban lennem.

Most rajtam a sor, hogy kinyomjam rá az egészet, és dühösen lecsukjam a laptop fedelét. Baszódjon meg a kurva szája, bazdmeg. Állandóan ezt csinálja, ha csak egy kicsit is romantikusabban próbálok vele viselkedni. Persze, ha arról kezdtem volna el áradozni, milyen keményen megbasznám, kocsonyás szemekkel figyelt volna. Vagy az első vonattal visszautazott volna.

Sokszor gondolok arra, hogy csak a testemért van velem, nem érzések hajtják; és ezek a megnyilvánulásai igenis rosszul esnek. De ettől függetlenül még be kellene fejeznem, amit elkezdtem. Ha kell nélküle. Maradjon csak az idegen lánykáival, engem meg hagyjon békén, ha ennyire nem tetszik neki, hogy túl nyálas vagyok.

Sóhajtva felállok, majd folytatom a takarítást. Az üres zacskókat, flakonokat egy zsákba gyűjtöm, míg az elhasznált, eldobált festéshez használatos dolgait szintén egy másikba dobom. Kinyitom az ablakot is, hogy jobb illat legyen benn. Eskü, valami rohad itt. Már pont az állványait pakolom egy helyre, amikor megcsörren a mobilom. A felvillanó név láttán megszorul a mellkasom. Eliot... Vajon mit akar? Szólni, nehogy kidobjam az egyik festményét?

Sóhajtva húzom el a zöld telefon ikonját.

– Mondjad! – szólok bele, nem túl udvariasan. Közben leülök az ágyára pihenés gyanánt. Pár másodperces néma csend következik, ha nem lélegezne ilyen hangosan, kételkednék abban, hogy még mindig vonalban van.

– Nem hívtál vissza.

Tényszerűen közli, semmi megbánást nem hallok a hangjában. Beszívom a levegőt. Amikor összejöttünk, fogadalmat tettem, hogy türelmes leszek vele szemben, hiszen nagyon nehezen tudja kifejezni azt, amit érez, vagy gondol. Kis funkcionális analfabéta.

– Nem bizony.

– Nem vagyok biztos benne, de... Mérges vagy?

Fogalmam sincs, miért szalad a szám széle a fülemig.

– Egy kicsit. De ígérem, majd személyesen megbeszéljük – biztosítom róla. Nem akarom, hogy emiatt aggódjon. Hiszem, ha bizonytalanságban hagynám, ne tudna másra koncentrálni, csak arra, miért viselkedtem így.

– Oké, ma úgyis megyek.

– Hogyhogy? – lepődőm meg.

– Azt akarom, hogy... – Hallhatóan nagyot nyel, én pedig a válaszra várva érzem, kiszárad a szám. – Hogy agyon szeretgess.

A szívem a torkomban dobog, arcomat elönti a forróság, tenyerem irreális módon verejtékezik. Remeg az egész belső részem, ajkaim szárazsága a sivatagéval egyenlő.

Hogy tud ilyeneket mondani...?

– Illetve – szólal meg újra – szeretnék kérni tőled egy szívességet. Oda tudnál menni a bal oldali komódomhoz?

A furcsa kérdésének hála sikerül visszatérnem a földre és a mi világukba.

– Öööö, ja – mászok oda. – Itt.

– Húzd ki a legfelső fiókot.

Ráncolom a homlokom, de megteszem, amire kér, ám a fiók tartalmán fel kell nevetnem.

– Te üres csigaházakat gyűjtesz? – kezdek el benne kutatni. Mindegyik szépen, aprólékosan ki van díszítve. El sem hiszem, hogy ezzel üti el az idejét.

– Mi?! – kérdi visszafojtva. – Azt mondtam a bal komódhoz, te idióta!

– Ott vagyok!

– Balra, Ian! A másik balra! – méltatlankodik, hangszínéből ítélve zavarban van, amiért fény derült a fura hobbijára Felnevetek, és átcsúszok a nekem jobboldali komódhoz. Kihúzom a legfelső fiókot, a nevetésem azonnal alább marad, a szívem kapcsol őrületes ütemre.

Egy festett kép, róla és rólam, ahogyan csókolózunk, a mellkasunknál pedig mindkettőnk szíve élénk pirosan „világít".

– Gyönyörű... – suttogom, mintha ezt más nem is hallhatná kettőnkön kívül.

– Tudom. Felakasztanád az ágyam felé?

– Örömmel! – pattanok fel, és vadul kutatni kezdek egy szög után.

Hát, miért nem ezzel kezdte?