Kyle villámokat szór felém a szemeivel, pedig én lehetnék az, aki dühös rá. Egész nap a készülő közös projektünkről beszélünk, hogyan, mit kellene csinálnunk, de állandóan mindenbe beleokoskodik, és nem képes elfogadni azt, ha nem jó ötlettel rukkol elő.

– Kyle... – döntöm a derekam a kollégium konyhájában lévő asztalnak. Karbafonom a kezem, úgy figyelem karcsú alakját, ahogy a gáznál áll, és éppen sózza a levest, amelyet közösen készítünk. A konyha szűk és zsúfolt, tele van itt felejtett edényekkel és a főzéshez szükséges kellékekkel. A falak festéke megkopott már, a lámpák gyér fénye alig világítja meg a munkafelületet. A fűszerek és a forró víz illata keveredik, összefut a nyál a számban tőle. De bár a hely tele van életkedvvel, a köztünk lévő feszültség mindent szerte oszlat. Készülünk az utolsó vacsorához. – Ugye tudod, hogy nem csak a te ötleteid számítanak? Ez egy közös projekt, engem is meg kellene hallgatnod. – Hangom próbálom a nyugodt szinten megtartani, hogy ne fogja fel veszekedésként. De vele lehetetlenség normálisan beszélni, mindenből is ügyet csinál. Kis Görcs.

– Huh! – nevet fel gúnyosan, körkörös mozdulattal kevergeti az ételt. Finom illatok szállnak. – Ó, tényleg, így volna? Közös projekt? Hagyjalak téged is beszélni? – teszi fel egymás után a szarkasztikusabbnál szarkasztikusabb kérdéseit. – Csakmert egészen eddig mást sem tettem, csak az utasításokat hallgattam, hogy mit kellene tegyek, meg mit nem, és egyszer sem kérdezted meg, hogy ez nekem megfelel, vagy sem. Csak csináljam, mint egy csicska. – Ha hangjából nem lenne elég egyértelmű, mennyire frusztrált, hevesen mozdulatai is tökéletesen tükrözik.

Megforgatom a szemem, majd mellé lépek, és a kezemet rásimítom vékony derekára.

– Azért, mert egy csicska vagy – hajolok közel a füléhez.

– Te meg egy faszkalap – könyököl oldalba, mire jajdulva elugrom tőle. Annyira nehéz vele együtt dolgozni... Miért nem képes rám hallgatni? Csak jót akarok mindkettőnknek.

Felfújom az arcom, és inkább egy ideig nem mondok semmit. Így nem fogok semmire sem jutni vele; és megint ki fogunk csúszni a határidőből. Miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszanunk? Folyton Kyle hibája... Aztán nyafog, hogyha éjszakázni kell ahhoz, hogy elkészüljünk időben. Kis okoskodó! Azt hiszi mindent jobban tud. Csak tudnám, mire ilyen beképzelt pöcs.

Kyle utoljára megkavarja a levest, majd oldalra lép, pont háttal nekem, hogy felszelje a zöldségeket, közben olyan lesújtó pillantást kapok tőle, hogy átlagos embernek lesülne a pofájáról a bőr. Csak nem nekem. Én kemény kiképzést kaptam már belőle. És itt az ideje, hogy letörjem a szarvait.

Megragadom a sótartót, letekerem a tetejét, és egy jókora adagot beleöntök a levesbe, majd óvatosan el is tekerem, a sószórót pedig ugyanúgy visszahelyezem, ahogy eredetileg is volt.

Ezt neked, te nagyokos. Még a levest is túlsózod, haha!

– Pikánsabban akarod enni, vagy legyen natúr?

A hirtelen hangjára megugrok. Normálisan kell viselkednem, különben hamar levágja, mit követtem el.

Szélesen elvigyorodom, és rohadtul remélem, egyáltalán nem tűnök furának.

– Egy pici csilit tehetünk bele. De hagyd, majd én!

Kyle felvont szemöldökkel méreget egy ideig, ám nem teszi szóvá, csak bólint, és visszafordul a zöldségekhez. Fúh... Majdnem lebuktam. De nem fogok csilit tenni bele, a végén még jó íze lenne az ételnek. Akkor pedig nem tudom lehurrogni. Egy kanálhegynyit teszek azért mégis bele, hogy a színe látszódjon.

– Amúgy meg... – kezdi halkan, egyik lábfejével a padlót kapargatja. – Ekkora nagy baj lenne, ha egyszer az én ötletem valósulna meg?

Felsóhajtok. A dráma királynő! A nárcisztikus emberek mintaképe! Megdörzsölöm az orrnyergem, majd mellé sétálok, és ismét átkarolom a derekát. Felém fordítja a fejét, szomorúan csillogó, apró barna szemei az enyémekbe pillantanak fel. Kyle tehetsége kiemelkedő; imádom a zsenialitását, a művészete elvarázsol, odáig vagyok érte. De a mostani ötlete tényleg nem jó.

Hogyan tudnám ezt neki úgy elmondani, hogy megértse?

– Nem lenne baj, ha nem lenne szar.

Hát, ezt nem pont így akartam. Arca eltorzul, a düh még a Holdról is leolvasható lenne róla.

– Ja, mert a tiéd annyira zseniális! – csattan fel ismét gúnyosan. Levágja a pultra a kést, a fém tompán csattan a munkalap felületével.

– Nem mondtam, hogy az... – motyogom, bár ránézni nem merek. Szemeimet lesütöm, míg ő visszatér a leveshez. Hallom, ahogy heves kevergetésbe kezd.

– Nem, persze, aha... Hiszen ez egyértelmű: Brian Hunster ötlete, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy azt kell alkalmazni! Azt kell csinálni, amit ő mond! – puffog tovább. Kezeim ökölbe szorulnak. Pont tőle nem várnám ezt. – Kész van...

– Rohadj meg... Edd meg egyedül a kurva levesed! – csattanok fel. Gyors léptekkel akarnám elhagyni a konyhát, de a karomnál fogva elkap, és visszaránt. – Engedj el! Menj, dolgozz valaki mással, aki nem olyan szar alak, mint én! – rángatom a kezemet, de nem ereszt. Nem emlékszem, mikor lett ilyen erős ez a kis ropi. Fújtatva nézek apró szemébe, és habár szája nem mosolyog, a szeme határozottan igen.

Rohadjon meg, még élvezi is, hogy bánt!

– Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam.

A szívem a torkomban dobog, és a leves kellemes illata sem nyugtatja le bennem a kedélyeket. Kyle-nak fogalma sincs, mennyi sebet tép fel bennem minden egyes szarkasztikus, gúnyos megjegyzésével, pillantásával, vagy mosolyával. A szerelemet soha nem gondoltam egy egyszerű dolognak az életben; de nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas lesz egy olyan embernek a legjobb barátjának lenni, akiről tudom, hogy soha nem lehet az enyém. Most is leginkább arra vágyom, hogy magához húzzon, forrón megcsókoljon, és az ajkaimra suttogja a bocsánatkérését. De nem. Ehelyett csak a győzelemittas arcát látom, amit legszívesebben lilára vernék. Most itt állunk a konyhában, és a feszültség szinte tapintható. Kívülről nézve talán csak egy szokásos vita a munkáról, de számomra ez sokkal több. Nemcsak a közös projektünkről van szó; itt van a szívem, amely küzd a vágy és a düh határvonalán. Minden egyes szava, amit gúnyosan mond, csak megerősíti azt az érzést, hogy soha nem leszek elég jó neki. Mert a szívem mélyén tudom, hogy nem csak a projektet akarom tökéletesre elkészíteni; Kyle-t akarom, de sosem tudhatom meg, hogy mit érez valójában irántam.

Miért nem tudhatom, hogy a barátom, a legjobb barátom, mit gondol rólam valójában? Talán minden egyes szavával csak azt akarja, hogy elfelejtsem őt, a szenvedélyemet, ez lehet az oka annak, hogy mindig ellent megy azzal, amit mondok, vagy kitalálok. De én nem tudok szabadulni az érzéseimtől. Szeretem őt; ez az, ami megnehezíti az egész kapcsolatunkat. De barátok vagyunk, lelki társak, nem hagyhatom, hogy ilyen apróság mindent tönkretegyen.

Mély levegőt veszek, keményen ismét a szemébe nézek. Olyan gyönyörű szempillái vannak... Rohadék...

Kyle arca megfeszül, érzem, hamarosan valami robbanni fog.

– Kyle... – kezdem, de a szavak a torkomon akadnak, gondolataim nem hajlandóak kiszabadulni a külvilágba.

A csend, ami közénk telepszik egyre nehezebb és súlyosabb. A kimondatlan szavaink és érzéseink itt cikáznak a konyhába, és egyre távolabb rántanak minket egymástól.

– Együnk – mosolyodik el, amitől érzem, egy hatalmas kő zuhan le a szívemről.

– Rendben – bólintok, arcomra széles vigyor költözik. Nem kell mindent azonnal megbeszélnünk, és nem is kell kevernünk a szezont a fazonnal. Lehetünk kollégák és legjobb barátok külön-külön is. A mélyebb érzéseimet pedig tudom nagyon jól, hogy messzire el kell hajítanom.

Kyle mer mind a kettőnknek a levesből, leülünk az asztalhoz, és annyira jó illata van azonnal belekanalazom. A tömérdek só és az annál is több chili íze tüzet gyűjt a számban. Azonnal kiköpöm, vissza a tányérba, még lenyelni sem bírom.

– Te rohadt pöcs! – sziszegem, miközben legyezgetem a nyelvemet. Kyle jókedvűen hahotázik, fogja a hasát, könnyeitől alig lát.

– Ilyen az, ha valaki nem bírja a csípőset! – gúnyolódik tovább, majd egy kanállal ő is a szájához emel, ám amint megérzi a rengeteg sót benne, öklendező hangot ad ki, és vissza is kerül az ő tányérjába az étel. Én pedig széjjel nevetném a fejem, ha éppen nem azzal lennék elfoglalva, hogy eloltsam a számba gyulladt erdőtüzet.

De innen is látszik, hogy legjobb barátok vagyunk; ugyanúgy akartuk megölni a másikunkat. Végülis... Minek ellenség, ha van az embernek egy legjobb barátja?