– Nagyon unatkozom – állok fel az ágyról. Kinyújtóztatom a végtagjaim, majd elindulok a nappali felé, ahogy Tod már több mint fél napja ül.

Még mindig ott van. Sok hülye papír, könyv és füzet felett. A tolla hegye sebesen serceg a papír felületén. Elmosolyodok a látványra, eleget tanult mára már.

Óvatosan közelitem meg, próbálok aprókat lépni. Mögé érve gyengéden bújok a nyakába hátulról. Jó illata van, belepi az orron, vele együtt az agyam. Olyan Todos.

– Chad... – hallom meg édes hangját –, mit csinálsz? Nekem tanulnom kell.

– Olyan sokat tanultál már – hintek egy puszit átlátszó bőrére. Hallom ahogy visszaszívja levegőt.

– Igen, mert holnap reggel vizsgázom.

– De te nem is szoktál tanulni rá – szorítok rá az ölelésre – Na, kérlek. Foglalkozz velem is, ne csak azzal a buta tanulással.

Felnevet, a feje kissé felfelé billen közben. Fehér foga kilátszik, szélesen mosolyog, amit nem tudok nem viszonozni. Felém fordul, kapok egy apró puszit a homlokomra. Régóta együtt vagyunk, mégis az ilyen édes mozdulataira még mindig belepirul a teljes arcom.

– Chad – szólít meg ismét –, ez a vizsga tényleg fontos. Nehéz a tantárgy, muszáj mindent is átnéznem, érted? – nem szívesen, de bólintok. Elhúzom a szám és elengedem őt.

– Meddig tanulsz akkor még?

– Nem tudom, annyira nincs már sok hátra...

– Nincs szükséged valamire? Tudod, hogy könnyebb legyen. – Kezdek bele a magyarázkodásba. Leülök mellé, mintha nem arra kért volna, hogy hagyjam. – Régebben, általánosba, amikor a témazárókra tanultam nekem kellett csoki, ropi, kóla meg ilyenek.

– Tanulok, nem piknikezek – kuncog, miközben tovább lapoz a könyvébe.

Eldöntöm, hogy megpróbálok csendben maradni, de a nyugtalanság egyre inkább eluralkodik rajtam. Nem tudom, hová tegyem a kezem, mit kezdjek magammal. Ezért első ötlettől vezérelve kinyújtom a kezem az asztallapra és rádöntöm a fejem. Tod a tanuláshoz kontyba fogja a haját. Viszont pár hajszál így is megszökik a fekete gumi elől. Smink sincs rajta. Soha nincs, ha itthon van. Nem is kellene hordania. Természetesnek tűnik nélküle. Az orra pirulása miatt talán kicsit emberibbnek is. Kellemes meleget érzek a mellkasomba, meg akarom fogni azt a szép arcát. Kezeim közé akarom venni a törékeny testét, hogy elpiruljon és eljátssza a macsó herceget, akinek bármit képes vagyok megengedi.

– Jól vagy? – érzem meg a gyengéd érintését a hajam alatt a homlokomon. – Megtennéd, hogy nem bámulsz tovább rám? – néz félre zavarában – Nem tudok így odafigyelni.

– Lehetetlen – válaszolok gondolkodás nélkül –, nem tudlak nem figyelni. Teljesen elvarázsolsz.

Zavarában sűrűn pislogni kezd, édes vörösen arca ismételten elfordul tőlem, miközben hevesen rázza a fejét. Megfogja az asztalon lévő kávésbögréjét és az ajkához emeli. Látom, ahogy a szeme közben az enyémet keresi. Elmosolyodom, szabad kezemmel megfogom a széke alját és közelebb húzom magamhoz. Felnyög a fájdalomtól. Ilyenkor látom, hogy a pohárban hagyta a kanalat.

– Úristen – nézek rá nagy szemekkel –, jól vagy?

Bólint.

– Miért hagytad benn a kanalat? – dőlök vissza a fejemmel a kezemre. – Múltkor még te oktattál ki, hogy nem illik benn hagyni – próbálom utánozni a hangját – Nem illik, a kanálnak nem a kávéban vagy a teában a helye, Chad.

– Ez mind a te hibád! – dörzsöli a szemét, mint egy ötéves. Cuki a hisztis feje. – Ha nem próbálnál folyton flörtölni, oda tudnék figyelni.

Elharapom a nyelvem, majd felegyenesedem és közel hajolva a szemébe nézek.

– Nem flörtöltem. Akárhányszor veled vagyok, elvarázsolsz. Nem tudom megállni, hogy ne nézzelek. Tod, te gyönyörű vagy.