Az ég szürkés színben simította el a felhőket. A szél sebesen hordozza a már lehulló leveleket és a kisebb mozdítható dolgokat. Süvít. A fülem már teljesen teli van ezzel a hanggal.

Veszek egy mély lélegzetet, próbálok erőt venni magamon. Még egy utolsó pillantást veszek erre az undorító időjárásra, majd visszafordulok a bejárati ajtó felé. Charlotte házának az ajtaja előtt állok. Felettem szerencsére van egy kis tető, míg várok, hogy kinyíljon.

Az ajtó lassan nyílik ketté, mögötte az apró, göndör vörös hajú lány. Kiszökik belőlem a nevetés, amint realizálom a jégvarázsos pizsamáját.

– Armin? – húzza fel azt a szépen kiszedett szemöldökét. Mint egy rossz amerikai tini filmben, olyan gyakorlatiasan csinálja ezt a mozdulatot. Ő lenne a fő mean girl. – Miért vagy itt?

– Jöttem, hogy egész este csajos filmeket nézzünk, miközben kifessük egymás körmeit – forgatom meg a szemem gúnyolódva.

– Bocs, de olyanokat veled nem szívesen csinálnék – húzza el a száját. Rám akarja csapni az ajtót, de nem engedem. Mikor eldöntöttem, hogy az eső ellen itt fogom meghúzni magam, már tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom.

– Szakad az eső! – mondom hangosan, miközben erősen nyomom befelé az ajtólapot, ami végül kinyílik.

– Látom – néz rám komolyan –, és? Mit csináljak vele?

– Azért vagyok itt! – pöckölőm meg a lapáthomlokát azonnal – Nem akarok elázni, kicsit itt maradok.

– De már el vagy ázva! – simít rá a sérülésére nyafogva. Megforgatom a szemem. – Menj vissza a kollégiumba, neked már úgyis mindegy.

– Imádom, hogy ilyen gondoskodó vagy – szarkasztikus hangnemmel lépek beljebb az ajtón.

– Na! – Kiált rám! – Legalább vedd le azt a vizes cipődet!

Lenézek a padlóra, majd felemelve a lábam látom a vizes, saras nyomot a talpam alatt. Kínosan elvigyorodom. Igaza van, jobb, ha leveszem.

– És – áll meg ellőttem maga Elsa keresztbe fogott karral... Mintha... Mintha így egy picit pufibb lenne és nem olyan deszka, mint amilyen szokott lenni – Hé! – keze hevesen mozog előttem. Furcsállva vezetem a tekintetem fel az arcára. Dühös, mint mindig. És emiatt már megint vörös a feje. Vagy csak a haja teszi, soha nem tudom megállapítani. – Azt kérdeztem, miért jöttél?

– Öhm... – vakargatom meg a tarkómon lévő bőrt. Hirtelen annyira elkezdett viszkedni –... Esik – mutatok az ablakra –, tudod az eső.

Látom, amint megforgatja a szemét.

– Úgy értettem, miért ide jöttél? Miért nem a koleszba vagy?

– Hát – kezdek el sétálni az egyik ülő felé a nappalijában, azonban a tekintete megállít abban, hogy le is üljek –, tegnap a neten találtam egy király egeret a laptopomhoz. Vezetékes, tudod olyat, aminek a görgetőjét négy irányba is lehet használni, sok gomb van rajta, amivel több mindent tudok csinálni, ráadásul a tenyeremben pont elfér.

– Te tényleg egy kocka vagy – sóhajt megingatva a fejét. Lesújtó pillantást vet rám. Jobban teszem, ha csendbe vagyok, különben kilök ebbe a szörnyű időjárásba. – Hogy tudsz így beszélni az egerekről?

– Mégis hogyan? – lepődők meg, le akarok ülni, de Charlotte keze még mindig visszatart.

– Túl vizes a ruhád! – ingatja a fejét továbbra is. – Gyere, adok ruhát, amit felvehetsz, amíg nem mész haza.

– Ruhát? – követem azonnal minden lépését – Ugye nem fogsz szoknyát adni a kezembe? – megingatja a fejét. Megáll egy barna faajtó előtt.

– Várj meg itt kinn – néz hátra rám. Bólintok, de azért folytatja. – Nem akarom, hogy minden vizes legyen miattad.

Sóhajtok. Egyhelyben toporgok tovább. Valójában még soha nem néztem köre a házában, pedig többször is voltam itt a többiekkel. Charlotte minden évben meghívja a baráti társaságunkat a születésnapi partijaira. És bár nem szeretek eljönni hozzá, mert utána még két hétig hozza fel nekem, hogy miatta szórakozhattam, mindig eljövök. A falon több kép is van felakasztva. Szerintem, ha megkérdezném a fiúkat, ők se emlékeznének erre.

Körbenézek, mivel elnyelte a szoba, ezért közelebb lépek az egyik képkerethez. Tipikus családi fotó. Anya, apa és egy pici kislány, nagy göndör hajjal. Már akkor is egy Merida volt. Elmosolyodom, ahogy észreveszem az állán megüllő piszkot. Valószínűleg sokat rosszalkodhatott.

– Na – csapódik ki a hálószoba ajtaja, kezében egy-egy ruhadarabbal. – Nesze – nyomja a kezembe őket –, egy póló és egy nadrág. Öltözz!

– Itt? – szalad fel a szemöldököm, miközben közelebb hajolok hozzá. – Felejtsd el!

– A szüleim nemsokára hazaérnek – emeli meg magabiztosan az állát –, nem akarom, hogy miattad minden csurom víz legyen. Vagy ez, vagy kimész!

– De nem öltözhetnék át mondjuk a fürdőszobába? – emelem meg a hangom hisztérikusan, amire egy lekezelő szemforgatást kapok. Már megint.

– Nyugalom hercegnő – teszi a kezét a derekára. Látom, ahogy ennek hatására meggyűrődik a pizsamapólója anyaga. Kuncogva megfordul a tengelye körül – Öltözz nyugodtan, eszem ágában sincs téged meglesni.

– Még jó! – válaszolok neki azonnal. Ha itt akarja, hogy öltözzek, hát legyen. Ledobom magam mellé a száraz ruhákat és elkezdem levenni a vizes ruháim. A pólóm könnyen lejön, a nadrágom kissé nehezebben válik el a bőrömtől. Az egyik lábammal rugóm le a másik lábszáramon lévőt.

– Mi lesz már?

– Ne türelmetlenkedj – hajolok le a száraz ruhákért –, nem tudok gyorsan öltözni.

– Ki gondolta volna.

Nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy az a idegesítő szemforgatós habitusa most is megjelent. Elvigyorodom. Sajnos a pólóm rózsaszín lett, viszont a melegítő nadrág lila. Egy fokkal jobb. Szólni akarok neki, hogy kész vagyok, de előtte meg akarom viccelni valamivel. Csak azt nem tudom, mivel.

Közelebb hajolok hozzá, az orromba beleszökik a kellemes gyeresznye illat. Gyengéd mosolyra húzom a szám. Talán nem is olyan rossz, hogy rávettem magam a bejövetelre.

– Mi van már?! – fordul felém idegesen. Azonban a mérge azonnal alábbhagy. Közel vagyunk egymáshoz. Szinte szemtől szembe, hála az azonos magasságunknak. Sűrűn pislog, részleges szempillája nevetésre késztet. Vicces, ahogy kinéz. – Mi olyan hű, de vicces?

– A szempillád – nézek bele ismét a szemeibe –, nagyon ritka. Hogy csinálod, hogy az egyik hosszabb, míg a másikon alig van?

– Kihullik, oké? – sziszegi a fogai között, majd egy határozott mozdulattal rálép a lábamra. Még szerencse, hogy szobapapucsa van – Nem tehetek róla! Csak a jövőhétre kaptam időpontot újratöltésre?

Nem hagyom abba a nevetést. Nem tehetek róla. Az apró öklök, amiket formált a kezéből és a kitágult orrlyuka igazán vicces külsőt add neki.

– Ne nevess már – hangja elhalkul, szinte teljesen új hangszínt felpróbálva vele. Meg is lep vele egy pillanatra. Arrébb állt tőlem, oldalra nézve, miközben egyik kezével a másik könyökéjét vakargatja.

– Jó, jó! – emelem magam elé a kezem. Megköszörülöm a torkom. Meg kellene állnom, mielőtt tényleg megsértődik, viszont amikor ismét felém fordul és újra elém kerül a szempillája, a nevetésem előtör.

Eltelik egy kis idő. Csendben maradt egészen odáig, amíg a nevetésem el nem apadt.

– Armin – lép vissza hozzám –, komolyan mondom – emeli fel magasba azt az ijesztő öklét –, ha még egyszer kinevetsz...

– Mit fogsz csinálni? – fogom tenyerem közé az öklét és tolom le kettőnk közé. Közelebb lépek eggyel – Megkergetsz a szobapapucsoddal? Vagy kihízod a ruháidat, hogy legközelebb ne legyen jó rám? – nevetek halkan a saját megjegyzéseimen.

– Nem lesz legközelebb, többet még ajtót se nyitok neked!

– Tudod, hogy nem muszáj most sem elviselned – rá sem nézek, amikor ezt válaszolom neki. Helyette előtte állva szabad kezembe veszem az egyik tincsét és a mutató ujjam köré csavargatom.

– Tudod, hogyha nem lennél Harry legjobb barátja, még be se engedtelek volna.

Bólintok, majd visszahúzom a kezem a testem mellé. Valahogy Harry nevének a hallatára elapad a nevetésem és összeszorul a szívem.

– Igen – bólintok egyenes vonalba préselve az ajkaim –, nagyon jól tudom.