Régebben álmodoztam róla, milyen kapcsolatban lenni. Mindig is akartam egy olyan kapcsolatot, amiben a bizalom a legfontosabb dolog. Valami olyat, ahol egymás társai lehetnek, mint ahogyan azt az esküjükbe is elmondják; „jobban, rosszban." Viszont soha nem gondoltam volna, hogy a valóságban nehéz lesz a „rosszban" részt elviselni. Még akkor is, ha nem vagyunk még házassok.

Felsóhajtok, ahogy eszembe jut Tod. Ott voltam nála. Szerencsétlenül megfázott szegényem. Először azt gondoltam, talán csak egy kis meghűlés vagy megfázás. Azonban Tod már öt teljes napja nyomja az ágyat. Ritkán lázas, viszont elmondása szerint nagyon fáj a torka és néha a hasa is... Próbáltam neki segíteni, próbáltam betakargatni, mesét kapcsolni neki a tévén, hogy jobban legyen. Vittem neki gyümölcsöt és előkészítettem az asztalra a lázcsillapítót... A probléma az, hogy makacs. Olyan, mint egy gyerek. Nem engedi, hogy betakarjam, nem akarja azt nézni, amire kapcsolom a tévét, ráadásul nem hajlandó gyógyszert bevenni. Folyton elküld maga mellől és csak egyedül akar maradni. Idegesítő. Ha valaha elveszem, ilyen esetekben meg fogom neki mondani, hogy fogja be. Rá fogom magam erőltetni.

Na, végre! – forgatom meg a szemem az egyre távolodó idősebb kopaszodó férfi után. Már vagy tíz perce a szupermarket zöldségrészlegén álldogálok. A férfi túlságosan áttanulmányozta az előtte lévő zöldségeket. Volt olyan, amit még meg is forgatott! Nem lehetett odaférni tőle. Phu. Kieresztem a testemben lerakodó levegőt. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jót cselekszem. Talán mégsem kellene főznöm Todnak, elvégre béna vagyok benne.

Közelebb lépek a polcokhoz. A szememmel a gyömbért keresem. Eléggé elkérik az árát. Hát nem valami nagyok. Előveszem a telefonom. Még mielőtt elindultam volna Todtól rákérdeztem a ChatGPT-től, hogy milyen vegán kaját lehet egyszerűen elkészíteni egy beteg embernek. Megkérdtem, hogy részletesen írja le a lépéseket és a hozzávalókat.

– Remélem sikerül – dobom be a kosaramba azt a gyömbért, majd egy darab citromot is a kezembe veszek. – Ezek megvannak. De honnan a fenébe lehet olyan szirupot venni? Rákérdezek ismét a chatgpt-től. Hm. Állítólag pont jó szupermárketbe vagyok, itt kell, hogy legyen. Jobb lesz, ha megkérdezem az egyik árufeltöltőt.

֍֍֍֍֍֍

– Megjöttem – nyitok be az ajtón boldogan. Csend van idebenn, szemem azonnal megtalálja a kis cicáját, ahogy a kanapén fekszik. Az egyik lába a földön, míg a másik egyenesen kinyújtva. Elmosolyodom, megszaporázom a lépteim.

– Chad? – rekedtes hangja szélesebbre húzza a mosolyom – Az előbb nem mentél haza? – kezével próbálja magát ülő helyzetbe tolni.

– Nem – tolom vissza fekvő helyzetbe. Haját eltűrőm gyönyörű, sminktelen arcáról. Sápadt. Tod legtöbbször sápadt szokott lenni, ha sminket visel, most viszont nélküle is. Megcirogatom az arcát.

– Mondtam, hogy menj haza – suttogja felnézve rám. Csillog a szeme. Elharapom az ajkam, majd szabad kezemmel megfogom a homlokát. Kissé langyosnak tűnik.

– Én pedig mondtam, hogy nem fogok – hajolok le hozzá. Ajkaimmal meg akarom simogatni az övét. – Nah! – csapom meg nevetve a vállát – Ne fordítsd el a fejed.

– Elkapod.

– Hülyeség – rázom meg a fejem –, én veled ellentétben nem vagyok tápos.

– Kapd be – nevet fel megfordulva a kanapé falához –, tényleg meg fogsz fázni – folytatja halkabban –, menj haza, hívlak, ha jobban leszek.

– Menj az ágyadra feküdni, ez olyan kényelmetlennek tűnik! – Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök eljátszom a túlzóan férfias pasi szerepét. Ezért a dereka és a válla alá nyúlok.

– Mit csinálsz? – néz rám hátra döbbenten. Eh.

– Be akarlak vinni a szobába – fújtatom a levegőt.

– Az egyhetvencentiddel? – fordul vissza hozzám fülig érő mosollyal.

– Ez izmon múlik – egyenesedek ki büszkén –, nem magasságon.

– Szerintem az is fontos tényező!

– Akkor maradj a kényelmetlen kanapén és vegyél be gyógyszert! – forgatom meg a szemem. Megfordulok bekapcsolom neki a tévét, nem érdekel a nyavalygása. A cartoonnetworkre kapcsolom és otthagyom egyedül a nappaliba. A konyhájába megyek.

Leveszem a hátamról a hátizsákom majd nekidőlök a pultnak. Talán egy kicsit izmosodnom kellene a következő hasonló alkalomra. Végülis mennyi lehet? Biztos nincs több ötven-ötvenöt kilónál!

Megrázom a fejem, nem engedhetem, hogy elkalandozzon a gondolatom. Jelenleg főznöm kellene. Ismét előveszem a telefonom, majd a hozzávalókat is a táskámból. Nézzük, pontosan mit is kell csinálni.

– Gyömbéres tea és narancsos répa leves – olvasom fel magamnak. Mindkettő furcsán hangzik, ha rajtam múlna, soha nem ennék ilyen rosszul hangzó dolgokat. Úgy döntök, hogy a levesnek állok neki először.

Lépés 1: Pucold meg és darabold fel a répát és a hagymát.

Bólintok, kezembe veszem a répát és pucolni kezdem. Toddal való kapcsolatom egyik pozitívuma, hogy tudok zöldséget pucolni. Általában csak ennyiben segíthetek neki. A répa nyekergő hangot ad ki, amikor találkozik a késsel. Fújtatok. Ez a sárga valami nem akar együttműködni. Kemény, fura hangot ad ki és néha megdobja az arcom a héjával. A hagyma sem jobb, orrcsavaró bűze van. A könnyeim patakokban folynak. Nem vagyok szomorú egyik percben vágok rajta egyet a deszkán, másikon a csap alatt mosom ki a szemem. Úgy érzem, kirohad.

Lépés 2: Egy edényben hevíts egy kis olajat, és pirítsd meg benne a hagymát.

Bólintok, kikeresek egy kis edényt, ráteszem a gázra, ott azonban megállok. Pontosan, mit is csinálok? Hevítek? Mély levegőt veszek, majd mivel jobb ötletem nincs, erre is rákeresek, illetve megnézek egy videót arról, hogyan kell kinéznie a megpirított hagymának.

– Az én hagyma darabjaim sokkal nagyobbak.

Lépés 3: Add hozzá a répát, majd öntsd fel vízzel. Forrald fel, majd főzd 15-20 percig, amíg a répa megpuhul.

Utolsó pillantást vetek a hagymámra. Akaratlanul nyelnem kell, bármennyi ideig kavargatom a lábosba, sehogyan sem látszódik átlátszónak. Én még mindig látom.

– Tod mindig azt mondja, hogy szétfő a hagyma, úgyhogy...

Végrehajtóm a következő feladatot. A víz beöntésekor eléggé gőzölögni kezd.

– Mit csinálsz? – hallom meg Tod hangját.

– Ebédet! – kiáltok vissza – Ne gyere be kérlek, meglepi lesz!

Sietnem kell. Ahogy ismerem ide fog jönni. Gyorsan csavarok ki a kezemmel egy kis narancsot. Nem fogom megvárni, míg megpuhul, szerintem nem fog annyit számítani. Nem mindegy amúgy, hogy mikor adom hozzá a hozzávalókat? Úgyis összefőnek.

– Mit csinálsz? – lép be a konyhába, ahogyan azt gondoltam.

– Ne! – fordulok felé – Menj vissza, pihenj. Megoldom egyedül.

– Mit csinálsz? – lép közelebb teljesen figyelmen kívül hagyva, amit az imént mondtam neki. Megfogja a lábos fedőét és kíváncsian belenéz – Nem tudom, mi lesz ez, de jó illata van.

Melengeti a szívem a dicsérete. Önelégült mosoly szökik az arcomra. Mellé állva rásimítok keskeny derekára. Füléhez emelkedek és suttogni kezdek.

– Ez egy titkos varázslat, amitől hamar meggyógyulsz.

– Varázslat? – néz le rám mosolyogva. Bólintok.

– Csinálok hozzá gyömbérteát is!

Felcsillan a szeme, nem hittem volna, hogy tetszeni fog neki az ötlet.

– Imádom a gyömbér teát. Amíg varázslatokat csinálsz, addig megcsinálom én – indul meg a konyhaszekrény felé – Ah, már vettél elő dolgokat hozzá?

– Vettem – szorítom össze az ajkaim egyvonallá. Eszembe jutott, hogy nála is lehet minden, ami ezekhez az ételekhez kell. Sóhajtok. Talán jobban tenném, ha meg sem próbálnám visszatartani. Kezdem unni ezt a főzöcskézdit.

Amíg puhulnak a dolgok a levesbe, addig a fejemet a pultnak támaszkodva figyelem Todot. Tenyere erősen feszül a gyömbér körül. Gyors mozdulatokkal pucolja le, majd szeli fel azt a részt, amit lehámozott.

– Menj, rakj fel addig vizet vízforralóba – fordul vissza hozzám –, utána pedig ülj le. Befejezem én.

– De biztos? – lépek hozzá közelebb. Megtörik a szívem a szeme alatti beteg karikáktól – Ne segítsek?

Megingatja a fejét.

– Már így is nagyon sokat tettél – érzem, ahogyan az érzékin hosszú ujjai ritmikusan fésüli át a hajam –, ha meggyógyulok agyon foglak csókolni érte!