Már alig vártam, hogy befekhessek az ágyamba és holnap reggelig fel se keljek. Két hónap telt már el, mióta ide kerültem, de még mindig nem tudtam megszokni, mekkora adagokat főz Lexa. Mivel borzasztóan lesoványodva fogadtak be, Alex minden apró falatot belém erőltetett, hogy visszanyerjem az erőmet, de így minden étkezés után órákig mozdulni sem bírtam, annyira tele lettem.

Csak pár lépés hiányzott az ajtóig, mikor halk szipogást hallottam meg egy másik mögül. Fáradtnak éreztem magam, de egy furcsa érzés hirtelen még erősebb lett bennem. Szinte minden idegszálam égni kezdett, mintha nekem is akkor fájdalmaim lennének, mint az egyik falkatársamnak. Gondolkodnom sem kellett rajta, azonnal benyitottam a szobába.

Az ágyon ülő srác haja különös, kékeszöld árnyalatúnak tűnt, amiből egyből arra következtettem, talán festi. Hirtelen kíváncsi lettem, hogy nézhet ki farkas alakban, elvégre a tetoválások és ilyen fajtájú elszíneződések hatással vannak a bundánkra. Alig pár másodperce állhattam ott, rám emelte szederkék tekintetét, talán megérezte, hogy őt figyelem.

− Bocsi, én csak... − Már éppen ki akartam fordulni, a srác egyszer csak megszólalt.

− Semmi baj. – A szemét törölgetve húzta ki magát, rajtam pedig ekkor úrrá lett egy erős késztetés, hogy hallgassam végig, nyugtassam meg, segítsek rajta. – Te vagy Márk, ugye? Én Kristóf vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam. − Bocs, hogy eddig nem köszöntem neked hivatalosan, csak nem vagyok túl jó passzban.

− Mi a baj? – Ki kellett lépnem a komfortzónámból, egész testemben reszkettem, mégis leültem mellé. A segíteni akarás valamiért minden eddigi gátlásomnál erősebbnek bizonyult, pedig ez a srác csak most mutatkozott be nekem.

− Te is született farkas vagy, ugye?

− Aha.

− Alex mondta, hogy neked nincsenek szüleid, és egészen idáig egyedül boldogultál. Milyen volt az első átváltozásod? – Nem akartam válaszolni, nem mertem kinyitni a számat, de az az érzés megint átvette az irányítást a cselekedeteim felett.

− Nyugis, mert éjszakára bezárták az ajtómat, a második estén pedig kaptam egy csomó nyers húst. Megtanulni, hogyan irányítsam, már nehezebb volt.

− Tudtad, mi történik veled? – kerekedett el a szeme.

− Igen, mert ilyen különleges nevelőotthonba kerültem, amit az elárvult mitikus lényeknek hoztak létre. Elmondták nekem, mikor elég nagy lettem, hogy megértsem, de segíteni nem tudtak nekem. A nevelők között egy vérfarkas sem akadt, a gyerekek közt pedig pláne nem. Minket nem raknak ki a szüleink csak úgy, mert annyira bennük van a családi védelmező ösztön, hogy kölyök korunkban egy pillanatra sem akartak magunkra hagyni. Pont ezért szeretném nagyon tudni, engem miért hagytak a kórházban, miután megszülettem.

Amint befejeztem, sokkolt a felismerés, mennyit makogtam, milyen könnyen megnyíltam a mondandóm végére. Kristóf együttérzően pislogott felém, majd kinyújtotta a karját. Tudtam, mit akar, és egy pillanatra sem haboztam, azonnal közelebb ültem hozzá, ő pedig átkarolta a vállam. Bár elszoktam az emberi érintésektől, ez most kimondottan jólesett.

− Én nem tudtam, mi vagyok – sóhajtott szomorúan. – A szüleim se tudták, a szerelmem se tudta. A második napon átjött hozzám, hogy egy kicsit együtt lehessünk.

− Gondolom, nem lett túl jó vége – hajtottam a fejem a vállára. Más tizenhét éves nem merne ilyen nyíltan viselkedni, nekem viszont, az eddigi törődéshiányom miatt, kifejezetten tetszett, Kristóf mennyire gondoskodóan viselkedett.

− Minden évben fáj, de most valamiért még rosszabbul érzem magam tőle. Én tizenhat voltam, Antal viszont tizennyolc. Éppen végzett volna a gimiben, már fel is vették egy kimagasló egyetemre, én meg tönkretettem mindent. Nem hiszem, hogy túlélte az átváltozásomat. Talán csak azért fáj most ennyire, mert idén végre megpróbáltam továbblépni. Abbahagytam a hajfestést, amire végül ő beszélt rá, mert én nem mertem megtenni. Aztán most még alakul is valami Ádámmal, aki az utca végén lakik. Rosszul érzem magam, amiért én próbálom tovább élni az életem, míg ő már sosem fogja tudni megtenni ezt. – Ő is rám dőlt, kedvesen simogatta a vállamat. Hosszú percekre néma csend telepedett közénk, miután átkaroltam a derekát. Ha már szavak szintjén nem tudtam mutatni neki, így éreztettem vele, hogy itt vagyok, teljességgel értem, mi jár a fejében. – Kösz, hogy meghallgattál. És azt is, hogy nem hagytál itt, amint kiejtettem a számon a régi szerelmem nevét. Nem idegenkedtél tőlem.

− Nem érdekel, hogy meleg vagy. Én nem vagyok az, de jólesik ez a kontaktus. Sosem volt senkim, aki babusgatott volna.

− Amikor bekerültél a falkába, valahol testvérek lettünk – nevetett halkan. – Itt biztosan meg fogod kapni azt a szeretetet, amit eddig hiányoltál.

− Baj, ha maradok mégegy kicsit? – Elérzékenyülten szorítottam az ölelésen, mire végigvezette ujjaitvörösesbarna tincseim közt, megsimogatta a fejem.