Hiába éreztem a csirke mámorító aromáját, nem tudtam belőni, merről jöhet a mennyei illat. Született vérfarkas vagyok, és beletörik a bicskám a szagok alapján történő tájékozódásba... Teljesen átalakulva róttam az erdőt, mindenfelé szimatoltam, de eddig csak a fejemet vertem be, miután sikerült bemásznom egy kidőlt fa alá. Nagyon reméltem, hogy nem járnak emberek a közelben. Főleg a vadászoktól tartottam, ugyanis a bundám vörösesbarna színe miatt akár össze is keverhetnek egy nagyon nagyra nőtt rókával. Na, nem mintha egy gesztenyebarna farkas bőre nem lenne olyan kelendő...

Igyekeztem halkan közlekedni, ám ez nehezen ment úgy, hogy majdnem minden fának és bokornak nekisétáltam, annyira vakon követtem a szagokat. Illetve... próbáltam követni őket, de egyszerűen nem találtam meg, honnan jöhet. Mindenféle egyéb aromák keveredtek bele, amik miatt már azt sem tudtam, hol lehetek. Tegnapelőtt még egy hegyen mászkáltam, ma meg már majdnem teljesen sík talajon álltam.

Ahogy mentem tovább, hirtelen még furcsábbá vált az egész. Kitaposott, vagy talán autók által kikoptatott útra leltem az avar közt, amitől enyhe pánik töltött el. Ha erre emberek járnak, az nagyon nem jó nekem! Azonnal messze szaladtam az ösvénytől, majd ismét követni kezdtem a sült hús illatát. A fűszerek aromája csiklandozta az orromat, de ez egyáltalán nem zavart. Ekkor már bármit el tudtam volna viselni, csak ehessek végre valamit.

Vakon szedtem a lábamat, és mire észbe kaptam, kinyitottam a szemem, egyetlen fát sem láttam magam mellett és előtt, csak mögöttem. Kijöttem az erdőből, ráadásul majdnem egyenesen egy faluba sétáltam. Pont ráláttam egy kis ház kertjére, ahol két gyerek libikókázott. Mit keresek én itt?

Lassan, nagyon lassan hátrálni kezdtem, miközben mindent szemmel tartottam magam körül, nehogy valaki észrevegyen. Sajnos azonban nem jutottam messzire...

− Vigyázz! − Először egy morgást hallottam meg, majd valami a hátsómhoz ért. Rémülten fordultam meg, és egy hatalmas, koromfekete farkassal néztem... nos, farkasszemet. – Te nem vagy idevalósi.

Meg sem tudtam szólalni, csak az ő morgását hallgattam, miközben elővigyázatosan közelebb jött hozzám. Lecsapott füllel hajtottam le a fejem, a nyakamat szabadon hagytam, hogy lássa: megadom magam, nem szándékozok harcolni vele. Erős kisugárzása alapján egy pillanatra alfának hittem, de amint megéreztem a szagát, egyből rájöttem, hogy nem az. A rendkívül erős fenyő aroma alatt leheletnyi levendulát éreztem, ami valószínűleg a saját illata.

− Nem kóbor vagy. – Az arcom közelében szagolgatott, egyre jobban belefúrta az orrát a bundámba. Már vártam, mikor harap belém, ez azonban nem történt meg. Továbbra is csak szimatolt, mintha keresne valamit. Talán mégis alfa lenne? – Mi a neved? – A rémülettől meg sem mertem szólalni, pont úgy, ahogy régen is mindig történt, valahányszor új családba kerültem. – Nem foglak bántani – bökte meg az orrom a mancsával. – Segíteni szeretnék.

− Márk – szűköltem továbbra is félve.

− Én Alex vagyok. – Játékosan megharapta a fülemet, én azonban még ekkor sem tudtam feloldódni.

Számomra mindig nehezen ment a beilleszkedés, és ennek talán az lehetett az oka, hogy tizenöt éves koromig összesen negyvenegyszer fogadtak örökbe, majd küldtek vissza a nevelőotthonba. A szüleimet sosem ismertem, születésem után otthagytak a kórházban, később meg nem mertem megkeresni őket. A folyamatos környezetváltozás miatt végül egyszerűen úgy éreztem normálisnak, ha nem közeledek senkihez, nem nyílok meg, mert úgysem maradhatok sokáig. Mégis kinek kellene egy vérfarkas kölyök...

− Van falkád? – Válaszul csak megráztam a fejem, mire betolta alám az orrát, hogy felállásra ösztönözzön. – Akkor gyere! – Végig úgy vezetett, mintha nem tudnék rendesen járni, az oldala egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől. Bevallom, jólesett, hogy ennyire figyel rám valaki. – Mióta mászkálsz egyedül? – Nem mertem felelni. Lehajtott fejjel mentem mellette, mint aki éppen gondolkodik. – Tehát régóta, értem! – Hirtelen gyűlölni kezdtem, hogy az ugatásból és vonyításból sosem tudtam rendesen kivenni, éppen viccel-e valaki, vagy megsértettem.

− Tizenöt voltam, amikor megszöktem – szűköltem olyan halkan, ahogy csak tudtam. – Falkám sose volt.

− Akkor majd most lesz! Sokan vannak köztünk, akik hozzád hasonlóan csak úgy mászkáltak ide-oda. A falu pedig teljesen biztonságos, a falkának lett építve, és esténként egy ember sem jár erre.

− Alfa vagy? – A hallott dolgok alapján hirtelen elbizonytalanodtam előbbi sejtésemmel kapcsolatban, rá kellett kérdeznem, hogy biztos lehessek benne, mi az igazság.

− Nem, csak az alfánk lánya a párom. Amikor ide kerültem, ajánlottam pár változtatást, és a legtöbbet elfogadta. – Egy hatalmas, hófehér házhoz vezetett, aminek kertjében négy srác ücsörgött. Amint észrevettek minket, mosolyogva intettek, de nem a fekete farkasnak, hanem nekem. – Ők ugyanúgy kerültek ide, mint te. Biztos nagyon jó barátok lesztek! – Játékosan meglökött, majd a megakadályozta, hogy elrohanjak, miközben mind a négy fiú közelebb jött hozzám.

− Üdv a falkában, haver!– simogatta meg a fejem az egyik szőke. Mind rendesnek tűntek. Talán végretényleg sikerült találnom egy helyet, ahol letáborozhatok.