Kicsit idegesen néztem fel a kollégiumra, ami az éjszaka sötétjében borzalmas emlékeket hozott felszínre bennem. Hatalmas téglaépület, alig pár ablakában világítottak a lámpák, időnként egy-egy éles nevetést lehetett hallani, amik akár sikolyoknak is elmehettek volna. Rázott tőle a hideg, ezért inkább beléptem az ajtón, hátha akkor jobban fogom érezni magam.

Fél kézzel cipeltem egy nehéz dobozt, a másikban a táskámat hoztam, de mindez meg se kottyant. Hibridként se a futás, se a súlyos dolgok cipelése nem okozott problémát. A vérfarkas oldalam kicsattant az energiától, a vámpír felem pedig hatalmas erőt adott nekem. Persze mindehhez megkaptam az egyensúlyhoz kellő hátrányokat is, amik az utóbbi időben egyre keményebbé tette az életemet. A falkámat felbontotta az alfa, így napi szinten támadtak rám pánikrohamok a magány érzete miatt, pedig nem voltam egyedül. A bátyám és a régi falkatagok mellettem álltak, miattuk mertem belekezdeni az egyetemi tanulmányaimba is.

Kis keresgélés után végül megtaláltam a szobámat, bár legnagyobb szerencsétlenségemre a szobatársam még nem aludt. Amint megláttam őt, igyekeztem úgy tenni, mintha szenvednék a csomagjaimmal, a srác pedig egyből a segítségemre sietett.

− Hű, anyám! – nyögött meglepetten, miután átvette tőlem a dobozt. – Mi van ebben?

− Csak könyvek. – Próbáltam nem túlságosan kinyitni a számat, nem akartam, hogy akár csak egy villanásnyi időre meglássa, hegyesebbek a szemfogaim, mint normális lenne.

− Ugye, te speciális támogatott vagy? – rakta le a dobozt az íróasztalra.

− Aha. De csak az első évben fogok bejárni, utána inkább levelezőn csinálom, mert az jobban illik az életstílusomhoz.

− Te vámpír vagy, igaz? – Ettől egy pillanatra lefagytam a szekrény előtt, nem így akartam bemutatkozni neki. – A specesek általában vámpírok, vagy veszélyeztetett természetfelettiek. Éjszaka jöttél, vagyis gondoltam, te az előbbi lehetsz.

− Hát, én... − Elhalt a hangom, miközben elkezdtem bepakolni a ruháimat a szekrénybe. Rosszabb dolgokon mentem már át, mint egy megismerkedés, mégis remegtem az ijedtségtől. Már sejtettem is, hamarosan új szobatársat kapok, mert ő félelemből át fog kéredzkedni máshová.

− Csak azért érdekel, hogy meg tudjuk beszélni az alvásrendedet, mert én nappalis vagyok, és nem akarlak zavarni reggelente a redőny huzigálásával. – Erre meglepetten fordultam felé, értetlenül néztem a szemébe. – Jé! Heterokrómiás vagy. Ez is valami vámpír cucc?

− Nem, így születtem – ingattam a fejem. – Te tényleg nem félsz tőlem?

− Miért félnék? Még nem tudom, milyen srác lehetsz. Vagy fickó... − Egy pillanatra elgondolkodott, majd kíváncsian kapta rám a tekintetét. – Hány éves vagy?

− Mennyinek tűnök?

− Húsznak, max huszonkettőnek. De tudom, hogy nálatok ez máshogy megy.

− Igen. – Végre kicsit megkönnyebbülten nevettem el magam, mire a srác érdeklődéstől csillogó szemmel nézte meg az agyaraim. – Negyven vagyok, de huszonegy voltam, amikor átváltoztattak. Tizenhét, majdnem tizennyolc évesen meg elkaptam a farkaskórt, emiatt nem vághattam bele egyből az egyetembe.

− Akkor te ilyen hibrid vagy? – vágta le magát az ágyára. – Bocs a sok kérdésért, csak pont ilyesfajta misztikumokat fogok itt tanulni, és...

− Semmi gáz – vontam meg a vállam. Egyből megértettem, miért nem fél tőlem, és ez valahol nagyon jólesett. Ma már ritkán találkozni olyanokkal, akik nem csinálják össze magukat egy vámpír láttán. – Vér Olivér – nyújtottam felé a kezem.

− Kajak ez a neved? – nevettet, miközben elfogadta a jobbom.

− A szüleim szerint vicces ötlet volt.

− Hát, most meg aztánfőleg az, ugye? – mutatott az agyaraimra, majd mindketten hangosan röhögnikezdtünk. Talán nem is lesz olyan rossz ez az egy év...