A taxi megállt, én pedig azonnal kiszálltam, amint Máté is kinyitotta az ajtót. Kicsit félve néztem fel a hatalmas épületre, aminek minden ablakából fény szűrődött ki, mintha a kinti megvilágítás nem lenne elég.

− Miért ide jöttünk? – fordultam a társam felé, ő azonban csak elindult befelé.

− Hé! – A taxis üvöltésére Máté megtorpant, idegesen ropogtatta ki a nyakát. – Fizetni ki fog? – Már nyúltam volna a zsebembe, amikor Máté megjelent előttem, ellentmondást nem tűrően megragadta a csuklómat.

− Majd én intézem! – vette le a napszemüvegét. Még én is megrémültem vérvörös íriszeinek fényétől, így teljesen meg tudtam érteni a sofőr döbbenetét, amint Máté a szemébe nézett. – Kifizettük az utat. Maga pedig most szépen hazamegy, megvacsorázik, ágyba bújuk a feleségével, aztán elfelejti, hogy valaha is látott minket. Rendben?

− Rendben. – A fickó íriszei egy pillanatra átvették Máté vörösét, ahogy a varázslat minden utasítást az eszébe vésett. Ahogy a kocsi elhajtott, a társam hozzám fordult, majd visszavette a napszemüvegét.

− Megmondták, hogy ne használd túl sokat a képességedet – ingattam a fejem rosszallóan. – Éppen csak átváltoztál, és ezzel csak az energiádat fogyasztod, még hamarabb leszel éhes. Nem hoztunk magunkkal annyi vért, hogy...

− Lehiggadnál végre? – sóhajtott unottan. – Majd megcsapolom az egyik felszolgálót, vagy takarítót, és máris jók vagyunk. – Ahogy az utóbbi időben többször, most is átfutott az agyamon, mennyire nem illik össze a viselkedése a kinézetével. Külsőre húsznak tűnt a vámpírméreg miatt, belül viszont megragadt egy „nekem senki sem parancsol" tinédzsernek, aki az átváltozása pillanatában volt.

− És miért ide jöttünk? – Mire kettőt pislogtam, már el is indult befelé, futólépésben kellett követnem.

− Mert fáradt vagyok, Kristóf, azért...

− De az elf a város másik végébe hívott minket.

− Igen, abba a flancos étterembe, holnapra. – Élesen hangsúlyozta az utolsó szót, hogy biztosan értsem, miért itt álltunk meg. – Gondolom, nem akarsz addig odakint sétálgatni, hátha a nap hamuvá éget minket. Hamarabb értünk ide, én pedig szeretnék pihenni, nehogy a fickó torkának ugorja egy gyenge pillanatomban, ha elkezd csesztetni, amiért vámpírokkal kell üzletelnie.

− Hibridekkel – javítottam ki azonnal. – A Maestro is vámpír, és vele nincs baja.

− A vámpírok királyával nincs baja, milyen különös... – nézett rám a napszemüvege fölött. – Most kérlek, maradj egy kicsit csendben! – A pulthoz lépett, majd a figyelmeztetésem ellenére ugyanazt a trükköt vetette be a portásnál, mint a sofőrünknél. Személyes képesség, bárkit úgy tud manipulálni, ahogy akarja. – Melyik szoba szabad a mai éjszakára és a holnapi napra?

− A hatszáz-tizenkettes – felelt teljesen kábán, vörös íriszekkel a nő.

− Akkor azt kivesszük mára és holnapra. Már fizettünk, és este hétre még egy takarítást is megbeszéltem önnel. Amint a társammal eltűnünk a liftben, maga teljesen elfelejti, hogy nézünk ki.

− Be kell írnom a nevüket a gépbe.

− Hü Jenő és Riz Ottó – morgott fáradtan Máté, mire én majdnem homlokon csaptam magam. A nő gépelni kezdett, majd miután a kulcs a pultra került, a társam megfogta a kezem, hogy a lifthez vezessen.

− Szerinted nem fog senki rájönni, hogy itt valami nem stimmel? – fordultam hozzá, amint becsukódott az ajtó. – Legalább normális neveket adtál volna neki!

− Nem maradhat nyoma a látogatásunknak, én meg bepánikoltam, mikor a neveinket kérte. – Egy unott sóhajjal közelebb lépett hozzám, a lift falához nyomott, majd átölelt, lassan megcsókolt. – Jót tenne neked, ha kicsit lehiggadnál. Túlságosan feszült vagy.

− Mert valahányszor használod a képességed a közelemben, mászkál a hidegrázás a gerincemen. Érzem, ha valaki hazudik, és valamiért az én képességem így érzékeli a tiédet. Meg még sosem jöttem feladatokat teljesíteni Zoli nélkül.

− És bele vagy esve, hogy így befeszülsz, ha nincs a közelben? – Idegesen morogva lépett el tőlem, a lift falának támaszkodott, aztán megnyomta a hatodik emelet gombját.

− Beléd vagyok esve, te is tudod – ingattam a fejem, bár belül tépett a bűntudat, mert valahol hazudtam neki. Zolihoz és hozzá is ugyanúgy vonzódtam, de előbbit soha, senkinek nem vallanám be.

− Akkor próbálj meg egy kicsit lazítani! – Mosolyogva megfogta a kezem, kedvesen simogatott, vagyis tényleg igyekezett oldani a kedvemen. Ismét közelebb jött hozzám, fejét a vállamra hajtotta, mire én egy csókot nyomtam a homlokára.

Kellemes volt így ácsorogni a liftben, kimondottan jólesett, hogy végre nem zavart meg minket senki. Egymás kezét fogva léptünk ki a folyosóra, de Máté pár pillanattal később belém karolt, nem zavartatta magát, elvégre nem is kellett elrejtenie semmit. Egyedül sétálgattunk itt, hajnal lévén még mindenki aludt, a szobánk pedig elég messze helyezkedett el, hogy andaloghassunk kicsit.

− Itt is vagyunk! – Gyerek módjára ugrott az ajtóhoz, hogy beengedjen minket. Kényelmes környezetnek tűnt, az azonban egyből megragadta a figyelmem, hogy egyetlen franciaágy állt a falnál. – Tökéletes – csapta össze a tenyerét.

− Máté, itt csak egy... − Az ágy felé mutattam, amire ő ekkor lerakta a táskáját, kutatni kezdett benne.

− Valószínűleg kifogtuk az egyik olcsóbb nászutas lakosztályt – vonta meg a vállát. – Akár ki is használhatnánk, ha érted, mire gondolok! – Kacsintott egyet, majd felém dobott valamit. A megélesedett reflexeimnek hála sikerült elkapnom, ám amint megláttam, mit kaptam el, fülig vörösödtem. Egy tubus síkosítót tartottam a kezemben.

− Várj! Te eleve erre készültél?

− Szerinted miért indultunk egy nappal korábban? – mosolyodott el, amitől még jobban látszódott az állán lévő piercing.

− Jézusom... − vakartam meg a tarkómat. – Bele se merek gondolni, mi lesz, ha megtudja. Nem hiszem, hogy...

− Kristóf, ne már! – Természetfeletti gyorsaságát kihasználva azonnal mögöttem termett, az ágyra lökött, aztán fölém mászott. – Otthon sosem tudnánk egymáshoz érni, itt viszont egyedül vagyunk. Egy egész délelőtt a rendelkezésünkre áll, hogy végre felfedezhessem minden porcikádat. – Lehajolt hozzám, hosszan, mélyen csókolt, miközben a teste nekem feszült. Élveztem, hirtelen mindennél jobban szerettem volna, ha végre átléphetünk a következő szintre, de az az apró hang, ami óvatosságra intett, még mindig ott motoszkált bennem.

− Nem tudom, Máté...

− Szeretlek – szakított félbe mosolyogva. – Komolyan mondom, Kristóf! Szeretlek téged.

Teljesen némán néztem aszemébe, a szavam is elállt a meglepettségtől, de szerencsére nem vetterossznéven a csendet. Újabb hosszú csókot váltott velem, ám ezúttal nemtervezett megállni egy pillanatra sem. Én azonban nem bántam ezt. Nem zavart,hogy egyre feljebb tolta rajtam a pólómat, sem az, hogy talán most ténylegátlépünk a következő szintre, mert hirtelen úgy éreztem, életemben nem voltammég ennyire boldog.