Kifejezetten hálás voltam a bátyámnak, amiért összehozta nekem ezt a randit. Mirával eddig nem történt köztünk semmi, csak időnként szemeztünk, amikor hazament, és köszöntünk egymásnak, ha éppen tudtunk, de már az első pillanattól megakadt rajta a tekintetem. Elsétált mellettem, én meg majdnem átborultam a kerítésen, miközben próbáltam minél tovább figyelni őt. Gyönyörű lánynak gondoltam, hosszú, szőke hajával és hatalmas kék szemével egyszerűen elvarázsolt, és már másfél hónapja nem is tudtam másra gondolni, csak rá.

Pont ezért örültem annyira, amikor Soma elmondta, hogy elrendezett nekem egy randit vele. Minden jól ment. Elmentünk vacsorázni, aztán megittunk pár pohár italt, az este hátralévő részében pedig csak a városban sétálgattunk. Nem figyeltük, merre megyünk, nem is tudtam, milyen témáról beszélgettünk, mégis nagyon jól éreztem magam vele. A semmiről való társalgás sosem tartozott a kedvenceim közé, ezt az alkalmat mégis élveztem, mert a kérdései miatt annyi filozófiát vihettem a válaszaimba, amennyit nem szégyelltem.

Már valahol a falu szélén járhattunk, amikor hirtelen azt éreztem, az egyik feleletem után megfogja a kezem, miközben halkan nevetett egy felvetésemen. Kellemes bizsergés járt át, ahogy ujjait az enyémek közé fonta, a szívem hevesebb ritmusra váltott tőle.

– És mondjuk... – töprengett a következő kérdésén. – Ha valamit változtathatnál magadon, mi lenne az? Bármi.

– Nem is tudom.

Ez komolyan elgondolkodtatott. Sosem éreztem úgy, hogy bármimmel elégedetlen lennék, még a szüleimet is szerettem, pedig magam is tudtam, mennyire rossz nevelési módszert választottak. Somával kapcsolatban sem változtatnék semmit, elvégre sosem érdekelt, hogy minden lány inkább őt akarná, ráadásul mindig mellettem áll, kérés nélkül segít, amiben csak lehet. A külsőmmel és az eszemmel tökéletesen megelégedtem, úgy tetszett minden, ahogy van. Illetve...

– Lehetek őszinte? – Felemeltem a kezem, hogy láthassam azt az apró heget az ujjam végén.

– Mert eddig nem voltál az? – kuncogott halkan, majd ahogy rám nézett, rájött, ezúttal sikerült egy nem túl boldog témába nyúlnia. – Olivér, miért ne lehetnél őszinte velem? – Kedvesen mosolygott, miközben megállított, megsimogatta a karomat.

– Félre ne érts! Nem nézlek le se téged, se senkit ebben a faluban... – Vettem egy mély levegőt, amikor a kezébe fogta a kezemet. – Ezt az egész farkasos dolgot visszaadnám, ha lehetne. Soma imádja, sokkal boldogabb, mióta felébredtünk itt, de én ehhez túl reális vagyok. Az elmém már így is tele volt mindazzal, amit anyáék belém erőszakoltak. Arra is alig maradt hely, hogy a saját tapasztalataimat megjegyezhessem, erre hirtelen be kellett fogadnom a mágiát, a vérfarkasokat, meg mindent. Nekem ez már sok.

– Nem olyan rossz ez, mint ahogy gondolod – csókolta meg az ujjaimat, amitől hirtelen több vér szökött az arcomba. – Élesebb érzékek, nagyobb erő, ráadásul vérfarkasként sokkal könnyebben találod meg az igazit. – Sokatmondó pillantása miatt még vörösebb lettem, a szívem ismét visszaváltott a heves dobogásra.

– Mint mondtam, túl reális a gondolkodásmódom ehhez. Nem hiszem el, hogy létezik olyasmi, mint az igazi.

– Vagyis nem tetszek neked? – biggyesztette le alsó ajkát, mire kapkodva menteni próbáltam a helyzetet.

– Dehogyisnem! Te egy nagyszerű lány vagy. Nem csak szép, de kimondottan okos is. Már azóta tetszel nekem, hogy megláttalak a kertből, miközben mentél haza.

Huncut mosoly jelent meg az arcán, én pedig hirtelen rájöttem, milyen ügyesen játszott velem. Csak azt akarta, hogy bevalljam neki, mit érzek iránta. Tényleg nagyon okos. És miután közelebb lépett hozzám, még arra is rájöttem, mennyire jól csókol. Alig ért hozzám, egy szimpla puszit kaptam a számra, mégis egy jóleső bizsergés szaladt végig tőle a gerincemen. Amint elengedte a kezem, át akartam ölelni őt, ám ekkor elszakadt tőlem.

– Akarsz játszani egy kicsit? – harapta be az alsó ajkát.

– Attól függ. – Célozgató hangsúlya miatt én is elmosolyodtam, és bevallom, fejben hirtelen a bátyámhoz kezdtem hasonlítani magam, amiért már egy ilyen, valószínűleg ártatlannak szánt, kérdés ennyire feltüzelt. – Mit akarsz játszani? – Válaszul ledobta a blúzát, amiből rájöttem, mégsem olyan ártatlannak szánta azt a kérdést. Alig bírtam a szemén tartani a tekintetem, de még akkor sem mertem lejjebb is megnézni őt, amikor a farmerét kezdte el kigombolni.

– Fogócskázzunk kicsit! Hátha megváltoztathatom a véleményed. – Elkerekedett szemmel figyeltem, miként oldja kikapcsolta a melltartóját, azt azonban már nem láthattam, mi rejlik alatta. Fejét hátravetette, majd halk roppanások közepette átalakult egy gyönyörű, szőke bundájú farkassá.

– Így aligha érnélek utol, nem igaz? – Kissé kényelmetlenül elnevettem magam, míg ő leült előttem, csendben várta, hogy kövessem a példáját.

Még jobban elvörösödtem, igyekeztem nem felé nézni, miközben kibújtam a pólómból. Életemben először vetkőztem le egy lány előtt, eddig még félmeztelenül sem látott más, mint Soma. Nem mertem felé pillantani, mintha már a szeméből is láthatnám, ha nem tetszek neki, elégedetlen lenne velem. Lassan gomboltam ki a nadrágom, közben már felkészítettem magam, hogy azonnal átváltozzak, amint a ruhadarab elkezd lecsúszni rólam. Még nem szoktam hozzá, így semmiképp sem sorolnám a legkellemesebb élményeim közé. Alex szerint ilyenkor a csontjaink eltörnek, majd úgy forrnak gyorsan össze, ami a farkasalakhoz kell.

Halkan szűköltem, miután véget ért az átalakulásom, de szerencsére nem kellett sokáig a fájdalomra gondolnom. Mira közelebb jött hozzám, az állam alá tolta a fejét, úgy dörgölőzött hozzám, mintha csak simogatna. Kimondhatatlanul jólesett, folyamatosan nyüszítettem tőle, mint a kölyökkutyák, amikor valaki a hasukat vakargatja. Ugyanannyira élveztem, mint egy ölelést, és ez meglepett, elvégre magam is tudtam, a kettő nem lehet egyforma.

– Akkor játszhatunk? – Teljesen ledöbbentett, mennyire tisztán kiértettem az ugatásából, mit akar vele mondani. Az pedig még inkább meglepett, amikor Mira az enyémhez érintette az orrát, finoman megnyalt, mintha egy puszit adna. – Kapj el!

Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez, de hallottam a célozgatást a hangjában. Ebben az állapotban úgy tűnt, mintha csak egy emberrel társalognék, mégis sokkal könnyebben megértettem minden ugatást, minden mozdulatot. Még az is egy huncut üzenetet hordozott magában, ahogy Mira meglendítette felém a farkát, mielőtt futásnak eredt volna a fák közé.

Kis téblábolás után, ami alatt összeraktam fejben, miként is kellene ilyen formában közlekednem, óvatosan rohanni kezdtem utána. Nagyon hamar lehagyott, engem azonban hirtelen már nem is érdekelt a játékunk. Amennyire döcögősen indultam el, kétszer annyira jött ösztönből minden lépés, miután megtettem az első párat. Furcsa mód élveztem a futkározást, hirtelen mindennél szabadabbnak éreztem magam, mintha az égvilágon bármit megtehetnék. Nem értettem, honnan jött ez az érzés, de valamiért nem akartam rájönni, mintha az eddigi gondolkodásmódomat csak úgy kidobtam volna, amint négy lábra ereszkedtem.

Teljesen megfeledkeztem Miráról, vakon rohangáltam ide-oda az erdőben, csak élveztem a szelet, ami belekapott a bundámba. Aztán a lány a lehető legegyszerűbben adta tudtomra a jelenlétét: hirtelen megjelent előttem, egyenesen felém rohant. Ijedtemben a hátsó lábaimra álltam, Mira pedig nemes egyszerűséggel rám vetette magát. A meglepettségtől mindketten visszaváltoztunk emberi alakunkba, amitől azonnal fülig vörösödtem, amint megéreztem magamon Mira puha bőrét. Jókedvűen nevetett, miközben a mellkasomra feküdt, és ez lassanként rám is átragadt.

– Jó volt? – emelte fel a fejét.

Válaszolni akartam, de még egy bólintásra se futotta tőlem. Amint a szemembe nézett, íriszei aranyba fordultak, én pedig úgy éreztem magam, mintha a testem lángba borult volna. A szívem egyszerre vert gyorsan és lassan, az elmém teljesen kiürült, hogy csak neki maradjon hely bennem. Ennek a gyönyörű, végtelenül eszes, kedves lánynak, akibe ekkor, az eddigi realitásom ellenére, végzetesen beleszerettem.

Erről beszélt! Egyből rájöttem, ez az az érzés, amiről korábban mesélt nekünk Alex, amikor betanított. Az összeforrás, amikor megtalálod a lelket, ami kiegészíti a tiédet, és ami örökké a társad lesz, jóban és rosszban, ő tud a legkönnyebben segíteni a fájdalmadon. Számomra Mira jelentette ezt a személyt, és én egy cseppet sem bántam, hogy így lett. Még logikusnak is gondoltam valahol, elvégre én mindig túl földhözragadt voltam, ő viszont egész életét ebben a misztikus világban élt. Tényleg kiegészítjük egymást.

– Tudtam, hogy te vagy az – mosolyodott el.

– Én remélni sem mertem,hogy egy hozzád hasonló lány... – Meg sem várta, hogy befejezzem a mondandóm,azonnal lehajolt hozzám, szerelmesen megcsókolt.