Amikor elkezdtük az évet, az osztályfőnök elmondta, hogy egy hónap múlva mindenkinek el kell döntenie, melyik fajról és melyik mágiatípusról akar bővebben tanulni. Féltündérként egyértelműnek tűnt a tündérismeretet választani, hátha többet tanulhatok majd arról, miként használjam a mágiám ezen részét. Arra viszont már csak az első ilyen órán jöttem rá, hogy így minden héten két órára magamra maradok, mert egyik barátom sem ezt a tárgyat választotta. Bianka nyilván az elfekről akart többet tanulni, Olivér a szirénekről, Szabi pedig Félix miatt a vámpírismeret mellett döntött.

Teljesen egyedül ültem a teremben, és hiába vett körbe rengeteg ember, akikkel már egy hónapja egy osztályba jártam, senkit sem ismertem közülük. Féltem bevallani, de remegtem az idegességtől, görcsölt a gyomrom, és annyira szorongtam, hogy még a tanárra is alig bírtam figyelni. Tudtam, egy idő után meg fogom szokni ezt, ám mivel az utóbbi egy hónapban egy percet sem kellett a barátaim nélkül töltenem, kicsit jobban megérintett a hirtelen magány. Hiányoztak Olivér viccei, a tépelődései Biankával, Szabi nyugtató mosolya, egyáltalán a közelségük.

Nélkülük elveszettnek éreztem magam. Mintha velük együtt egy részem is magamra hagyott volna arra a két órára. Néha érzékeltem, hogy valaki próbált hozzám szólni, én viszont nem mertem felelni. Inkább még kisebbre húztam össze magam, legszívesebben láthatatlanná váltam volna, ha már tudtam volna, hogyan tehetem ezt meg.

Alig vártam, mikor csengetnek már ki. Amint ez megtörtént, a tanár pedig elengedett minket, azonnal a vállamra kaptam a táskámat. Szinte rohanva mentem ki a teremből, egyenesen a hálókörlet felé vettem az irányt. Végig csak a padlót mertem nézni, nem akartam, hogy bárki mással összetalálkozzon a tekintetem, aztán bőgni kezdjek a feszültségtől. Sosem bírtam jól a stresszt, ekkor viszont úgy tűnt, még annál is gyengébbnek bizonyultam, mint általában. Talán ezért piszkáltak minden iskolában, ahová jártam.

– Hé, Andy!

A becenevem hallatán azonnal felkaptam a fejem. Akaratlanul egy széles mosoly szaladt az arcomra, ahogy megláttam a barátaimat. Jókedvűen integettek felém, mire szinte futva megindultam feléjük. Sosem értettem, hogy szedhettem össze ilyen király barátokat, mint ők. A hozzájuk hasonlók eddig minden iskolámban a legbunkóbb módon viselkedtek velem, Szabi, Bianka és Olivér azonban az első pillanattól kezdve úgy törődtek velem, mintha már évek óta ismertük volna egymást.

– Na, milyen volt a tündérismeret? – lökött meg finoman Olivér.

– Még szoknom kell, hogy egyedül vagyok – vontam meg a vállam beismerően. Nekik minek hazudtam volna?

– Akarod, hogy legközelebb a terem előtt várjunk? – Szabi finoman a hátamra tette a kezét, mintha fizikailag is jelezni akarta volna, támogatni szeretne.

– Az jó lenne. Majdnem elhánytam magam, miközben a tanár a fényvezetésről magyarázott. Nagyon görcsölt a hasam odabent. Meg szerintem még mindig remegek. Nézzétek! – Bizonyításként felemeltem a kezemet, majd eléjük nyújtottam, hogy ők is tanúi legyenek a rángásának.

– Ha belegondolok, hogy Petra azért van beléd zúgva, mert azt hiszi, csendes vagy – nevette el magát Bianka, mire minden vérem az arcomhoz áramlott.

– Szerintem ti vagytok az egyetlenek, akik előtt merek beszélni.

– És mi szeretünk is hallgatni, pöttöm – borzolta össze a hajamat Olivér, Szabi és Bianka pedig egyetértően bólogattak.