– Körülbelül olyan tíz-tizenöt perc – Yujin hangja kiragad az édes álmom világából. Félig kinyitom a szemem, hogy tudjam, kivel beszél. A szobának az ajtajához van nyomva a füle, mint aki hallgatózik. Ásítva hasra fordulok, úgy nyújtom ki az elernyedt végtagjaim. Azt sem bánom, hogy lábam neki ütközik néhány papírnak. Pislogók párat. Jelen pillanatban nem értem, mi történik, mi több, pár másodpercig nem is tudom, miért is fekszem a földön. Aztán eszembe jut, elfeküdtem, amíg Yujinra vártam.

– Mit csinálsz? – kérdezek rá. Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, de még a hangom is berekedt.

– Ó, felébredtél? – néz rám. Válaszul rápislogok. Sóhajt egyet, majd visszasétál hozzám, közvetlenül leülve mellém. – Az a helyzet, hogy az ajtó zárva van.

– Miért zártad be? – vakarom meg a nyakam. Erőt veszek magamon és ülő pózba tolom magam.

– Nem én voltam – csücsörít bosszúsan –, én egész idő alatt ezt csináltam. – mutat a lábam által megrugdosott kész papírokra. Nagyon jól néz ki, A fekete alapra különböző helyekre kezeket ragasztott, azok közé a műanyag szemeket, majd a kezekre rá, azokat a fadeszkára festett kartonokat. Azokat direkt úgy helyezte el, mintha az ajtót elbarikádozta volna.

– Akkor ki volt? – húzom fel a térdeimet. Annyit dolgozott vele, nem lenne jó, ha a hosszú lábaim folyton taposnák.

– Nem tudom – vonja meg a vállát –, éppen befejeztem ezt, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy az ajtóra kívülről ráragasszam. De az ajtó nem nyílt ki.

– Szóval valaki bezárt ide. – Bólint. – Szóltál a többieknek?

– Igen, Hao hyungnak szóltam. Innen hallottam, ahogyan kiabált a többiekkel, hogy melyik volt, de mivel egyik sem vállalta magára, így a kulcs sem került elő.

Szegényem csüggedt arcát látva megfogom a nyakánál fogva és magamhoz húzom, hogy az orrunkat egy pillangópusziként emlegetett cselekedetbe vonjam. Ez segít neki. Tudom. Az ő energizálója a testi értintés, és bár mindig olyan elutasító, titokban szereti.

– Kitörjem neked az ajtót? – mosolyodom el, ám ajánlatomat azonnal vissza is utasítja feje mozgása.

– Nem lehet – kuncog –, én is azt akartam, de a menedzser azt üzeni, ha bármilyen kárt is okozunk azt saját magunknak kell megfizetni.

– Tehát akkor mire jutottatok végül a többiekkel? – simítok bele a hajába.

– Arra, hogy megvárjuk a menedzsert. A ház tulajától elkérte a pót kulcsokat, hamarosan ideérkezik. Körülbelül olyan tíz perc.

Felvonom a szemöldököm. Ezt a hű-hót a nagy semmiért. Bár, igazán kíváncsi lennék, ki az, aki szerint ez vicces. Bár van egy sejtésem, hogy ki tehette, és ha igaz, márpedig annak kell lennie, akkor az is érdekel, hogy miért.

– Csinálnunk kellene valamit addig, ötlet?

– Nézzünk valamit esetleg? – veszi elő a telefonját. Megingatom a fejem.

– Játszunk! – kapok keze után boldogan. Közelebb húzom magamhoz. Felnevet, de azért csakhogy ne az legyen, amit én akarok eltol magától.

– Valójában van valami, amit meg szeretnék veled beszélni.

Érdeklődve előre hajolok, fejemet kissé oldalra hajtva. Kíváncsi vagyok, mi olyan fontos, hogy azt csak egy ilyen helyzetben lehet megbeszélni. Ujjait tördelni kezdi, arca kissé zavart állapotot mutat. Felvonom a szemöldököm és azon kezdek el agyalni, hogyha valamilyen csoda folytán romantikus érzelmekről kezdene el beszélni nekem, kitörőm azt az ajtót, úgy ahogy van és elrohanok. Mi van itt, tavasz?

– Hallgatlak – szorítom össze a számat.

– Mostanában annyira el vagy tűnve – néz le a saját ölébe –, alig van rám időd.

Elengedek egy megkönnyebbült sóhajt. Szóval csak ennyi. Előre nyúlok megborzolni fekete tincseit. Élvezi érintésem, akár egy aprócska kiskutya. Megvakargatom a füle tövét. Kis bolond kölyök.

– Mostanában eléggé elfoglalt voltam – simogatom továbbra is –, tudod nemsokára itt a comeback, a személyes felvételek, fotózások...

– Tudom, hyung – néz bele a szemembe teljesen komoly hangéllel a hangjában –, tudod, ugyanezeket nekem is meg kellett csinálnom! Mi több, szabadidőm is volt közben, ahogyan neked is! – Jó, ez igaz. – Csak te mostanában teljesen ignorálsz, mintha már barátok se lennénk.

– Nem is ignorállak – ingatom meg a fejem kissé felháborodottan. Azért a túlzásnak is van egyfajta határa. – Múltkor is együtt lógtunk! Az állatkereskedésben! Meg most is – mutatok a halloweeni díszére. –, szóltál, hogy kell a segítségem, és segítettem.

– De, ha nem szólok, akkor megint elmész mellettem, mint a múltkor! Ráadásul már hetek teltek el az állatkereskedés óta!

Hangja felcsattan. Hevesen gesztikulál kezével.

Én tényleg nem vettem észre, hogy elhanyagoltam volna őt, emlékeim szerint nem volt olyan, amikor szó nélkül elmentem volna mellette, amikor egy helyiségbe tartózkodtunk. Jó, lehet hogy a kis kéthetes szünetünk alatt nem nagyon kerestem, illetve utána se nagyon, és eléggé elvoltam mostanában magamban... Felsóhajtok gondterhelten átvezetve hajamon az ujjaim. Yujin nagy szemekkel várja a reakcióm. Ezt tényleg meg kellett volna vele beszélnünk.

– Sajnálom Yujinie – ülök közelebb hozzá –, nem tudom, mi van velem mostanában. Én tényleg nem akartalak elhanyagolni... Én, csak... – elharapom az ajkam. Ötletem sincs, mit kellene mondanom neki.

Az ajtón rángatózni kezd a kilincs. Mintha valaki örült módon rázná.

– Nyissátok ki! – Ricky mély hangja dörren fel a falap másik végéről. Hátranézek a hang irányába, majd vissza a még mindig duzzogó Yujinra.

– Erről beszéltem – fordítja el a fejét rólam –, ahogy lenne egy kis időnk egymásra, ő vagy a többiek megjelennek és elvesznek tőlem.

– Ez hülyeség... – folytatnám a mondandóm, de az ajtó ismét rázkódik. Megőrülök! – Elmaradnál egy kicsit, bazdmeg? – kiáltom ki neki mérgesen – Majd kinyissuk, ha úgy gondoljuk. Jelenleg fontos dolgot beszélek meg.

– De...

– Nincs de! – szakítom félbe – Csak hagyj minket egyedül egy kicsit, kérlek.

A rázkódás elmarad. Apró, csoszogó léptei halkabbá válnak. Így kell ezt. Visszamosolygok az előttem lévőre.

– Na – köszörülöm meg a torkom –, ott tartottam, hogy ez hülyeség. – Megfogom a kezét és mélyen a szemébe nézek. – Először is bocsánatot akarok kérni, nem akartalak megbántani. Nem direkt hanyagoltalak el, csak... – gondolkodom el. Mit is csináltam én az elmúlt pár hétben? Kivel lógtam ennyit? Ahogy visszatekintek, nem látok mást, mint Rickyt. Elmentünk együtt enni, filmeztünk, illetve sokszor aludtunk és játszottunk is. Egy párként is kerültünk a főzőversenyre. Ajaj, túlságosan elvette mindez az eszem.

– Csak mi...?

– Csak egy kicsit elvoltam Rickyvel, tudod, egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz... – elhallgatok egy picit, ötletem sincs, hogyan fogalmazzam ezt meg. – Rájöttünk, hogy lelkitársak vagyunk.

– Csodás – forgatja meg a szemét hitetlenkedve –, az a hülye elvesz tőlem.

– Dehogy vesz el! – keményítem meg a hangom – Ezt most fejezzük be! – Felállok, megpaskolom a combom. – Bocsánatot kértem, bevallottam, hogy hibáztam. Viszont azt nem tűröm el, hogy így beszélj róla. Tudod nagyon jól, hogy fontos nekem.

– Tudom – dünnyögi –, én viszont nem.

– Ne légy már féltékeny – rázzom meg az egész testem –, te is nagyon fontos vagy nekem!

– De ő miért fontosabb, mint én? – áll fel ő is.

El sem hiszem.

– Yujin – nézek rá könyörgően –, kérlek, ne akard, hogy olyan dolgokról beszéljek, amiről nem szeretek – lekonyítom az alsó ajkam, hogy megsajnáljon. – Fontos vagy nekem, és ezentúl jobban odafogok rád figyelni, rendben? – Megadóan bólint. Ez az!

Elmosolyodva húzom magamhoz. Szorosan ölelem és dörzsölöm hozzá a fejem. Meg kell találnom a módját, hogy reális időt töltsek mindenkivel, mert különben úgy tűnik, ez lesz a vége.

– Engedj már el, hyung – nyafog megpróbálva arrébb tolni magától. Ez az én fiam, akivel állandóan civakodnom kell emiatt.

– Mellesleg – engedem el nevetve –, mostmár kinyithatnád az ajtót, te számító kölyök.

Kínosan nyúl bele nadrágja zsebébe.

– Honnan tudtad, hogy én...?

– Túl átlátszó volt a meséd – lököm meg egy aprót.

A szobaajtóban elfordítja a kulcsot, a falap azonnal kinyílik. Yujin szégyenlősen néz vissza rám, bizonyára arra vár, hogy megszidjam. Amit meg fogok, de nem ezért.

– Még valami – fogom meg a karját, mielőtt kilépne az kijáraton –, Rickynek nagyon fontos vagy, ha tudná, hogy egy kicsit is féltékeny voltál rá, rosszul esne neki. Szóval kérlek...

– Tudom – bólint megadóan –, nekem is nagyon fontos ő.

Ennek nagyon örülök, mert nekem is nagyon fontos mindkettő.