Semmi kedvem itt lenni, főleg ezt csinálni. Szívesebben játszanék valamit a laptopomon vagy néznék meg egy sorozatot. De nem. Nekünk itt kell lennünk, egy idolok által kreált főzőversenyen. Sajnos a cég kettőnket választott. Holott nagyon jól tudják, hogy egyedül én konyítok valamicskét a főzéshez, Ricky nem. Igazán nagyszerű lesz, előre látom.

Rickyre pillantva viszont látom, mennyire izgatott emiatt. Külön erre az alkalomra megrendelést adott fel az egyik nyomtatós kisvállalkozásnak, akik különféle ruhák, bögrék meg egyéb tárgyak felnyomtatásával foglalkoznak. Ezért is vagyunk egy országos tévében páros köténykében, egy régebbi meséből való karakterrel az oldalamon. Elnézve rajta nagyon bugyután mutat a kutyus, aki a oldalamból hajol a hasam irányába. Az egyetlen jó dolog benne, hogy pont mint most, Ricky mellett állva a kutya teste összekapcsolódig az ő cicájával, így kijön az összkép. A macseb. Ricky szerint poén, szerintem meg nem.

– Hé, Gyu – fordul felém, izgatottsága a szemén keresztül csillog –, alig várom, hogy kiderüljön, mit kell főznünk. Megnyerjük, igaz?

Elmosolyodom, majd ahogyan általában, most is a derekára simítom a kezem, így bólintok neki. Ha Ricky nyerni kíván, akkor nyernie kell. Úgy tűnik, tényleg muszáj lesz kihozni magamból a legjobbat. Remélem, a többi meghívott Idol fele annyira se jó, mint mi.

– Nem lenne menő, ha nem nyernénk, igaz? – pillantok mélyen a szemébe.

– Nem nagyon... – próbálja leszedni magáról a kezem –, nem zavar, hogy forog a kamera? – a kérdését már szinte suttogva teszi fel.

– Egyáltalán nem – teszem vissza a kezem az előbbi helyzetébe. Tökéletes helye van, köszönöm szépen. Nekem így kényelmes.

– Fejezd be, és koncentrálj!

Összeszorítom a szám, majd kérésének eleget téve, elengedem. Legyen úgy, ahogyan lennie kell, vegyük komolyan. A baj csak az, hogy az elmúlt öt percben nem figyeltem az MC-re, aki remélhetőleg nem mondott semmi fontos dolgot. Valószínűleg igen, mivel befejezve beszédét a kamerák közelíteni kezdenek felénk. Illetve az MC is egyesével végigsétál az idol duók között.

– Most mi lesz? – suttogom Ricky fülébe.

– Főzni fogunk? – válaszolja értetlenkedve.

– Azt tudom – forgatom meg a szemem –, úgy értem, mi fog most történni? Mit mondott az előbb?

– Nem figyeltél? – vigyorodik el, egyik szemöldökét kérdőn felhúzva. Megingatom a fejem. – Hát... – vakargatja meg a nyakát –, valójában én se értettem sok mindent, olyan gyorsan hadart.

Ez nagyszerű lesz. Mi, a nagy nyertes csapat. Hm. Már érzem is az ízét... A veszteségnek.

Sunbaenim közelít felénk, vigyorogva, kezében egy nagy műanyag pohárral, amiben több színes, összehajtott, papírocskák vannak. Érdeklődve vetem rá a tekintetem, amikor közelebb ér hozzánk.

– Ez mi?

– Mint ahogy mondtam – rázza meg kissé a pohár tartalmát –, itt vannak az ételek, amiket a mai nap el kell készítenetek a mai nap. Hogy melyiket, a választás a tiétek!

Milyen jó, hogy éppenhogy megtudok csinálni valamit.

– Klassz – Ricky izgatottan dörzsöli össze tenyerét, előrenyúl és kihúz egy zöldes papírt. – Kibontja a kamerának mutatva.

– Mi az? – veszem ki kezéből.

Jajangmyeon.

Nagyszerű. Mosolyogva kezdek neki bólogatni. Ennél jobb nem is lehet.

– Meg tudod csinálni? – viszonozza a mosolyom.

– Hát persze – intek neki fennhéjázóan –, ezerszer csináltam már ilyet.

Nem hazudok, tényleg sokszor csináltam ilyet fiatalabb koromban, hála a fiatalabb testvéreimnek, akiknek szinte a kedvenc ételeik közé tartozik. Amikor anyuék dolgoztak, én készítettem el nekik. Szerintük nagyon jól főzök, ami azt jelenti, hogy félig megnyertem a meccset.

– Rendben, most, hogy az összes versenyző sikeresen kiválasztotta az ételt, amit meg fog főzni. – fordul az MC a kamera felé. – A következő feladat, hogy elmenjetek a mellettünk lévő kis szobába, amiben több, különféle hozzávalókat válogattunk össze nektek, hogy kellőképen meg tudjátok csinálni, amit húztatok. Kedves operatőrünk megmutatja az utat, csak kövessétek.

Mindannyian bólintunk, majd el is indulunk az említett hely felé, amikor a műsorvezető megállásra késztet minket.

– Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy minden csapatból egy ember mehet beszerezni a hozzávalókat.

Rickyvel egymásra nézünk. Látom a szemében, hogy azt sem tudja, mi legyen most. Némán bólintok neki. Meg is érti mondandóm, míg a többi csapat azon kezd el beszélgetni, hogy melyikük legyen az az egy, Ricky visszasétál a kiosztott pultunkhoz.

– Sietni fogok – tátogom neki jól artikulálva, hogy biztosan megértse.

Alig pár perccel később már kosárral a kezemben lesem végig, pontosan mit is tettem bele. Fogalmam sincs, miből mennyit kell készíteni, ezért megfogok három csomag tésztát, hat darab nagy krumplit, egy jó nagy darab cukkinit, három darab hagymát és egy nagy fehér retket. Illetve egy flakon olajat és sertéshúst. Ennyire emlékszem a hozzávalókból. Remélem, nem hagytam ki semmit. Elég nehéz is lett a csomagom tartalma.

– Kész vagyok – megyek oda az operatőrnek, aki elmondja, hogy nyugodtan visszamehetek, mivel a legtöbben már el is mentek. Rajtam kívül már csak Jaehyun hyung az, aki itt tartózkodik.

– Megvárjalak? – kiáltok oda neki. Hirtelen érhette, mert eléggé összerezzent.

– Igen, köszi – vigyorog felém fordulva, mint a tejbe tök.

Egyik lábamra helyezem a súlyom, úgy várok a fiúra. Jó sok mindent pakol, tényleg ennyi minden kelhet? Vagy csak mi kaptunk túl könnyű ételt?

– Itt is vagyok – fut felém szabad karját átlendítve vállamon, húz lejjebb magához. Kedvelem, energikus egy srác –, kösz, hogy megvártál.

– Á – intem le –, különben is, kínos lenne egyedül visszamenni.

– Viszont most már tényleg mennetek kellene – szól bele a beszélgetésünkbe a kamerát tartó férfi. Mindketten bólintunk és elindulunk visszafelé.

Bent a műsor termében már majdnem mindenki elfoglalta a helyét, úgy tűnik csak ránk vártak.

– Azt hittem már, hogy elszöktél, és egyedül kell mindent megcsinálnom – mondja nekem Ricky elég hangosan ahhoz, hogy ne csak én halljam meg. Elhúzom a szám és ahelyett, hogy magyarázkodni kezdenék, inkább kipakolom a pultra a dolgokat. – Biztos nem hagytál ki semmit?

– Ezer százalék – forgatom meg a szemem. Sokszor elkészítettem már életem során, csak tudom, mi kell bele, nem?

– Ajánlom is, mert már így is elment az időnkből több, mint tíz perc – tol arrébb morgolódva –, mond mit kell csinálni.

– Hogy érted, hogy több, mint tíz perc? – döbbenek le – Mikor indították el az órát?

– Mondjuk, amikor elindultál ezekért... – mutat végig a hozzávalókon.

Értem már, szóval gyorsnak kellett volna lennem.

– Szóval sietnünk kell – nézek bele a szemébe.

– Osszuk fel a feladatokat, hogy gyorsabbak legyünk!

– Rendben – fogom meg a krumpliknak a felét, azt tolom oda neki –, akkor ezeket pucold meg, és kockázd fel, amíg én a többit megcsinálom.

Bólint. Talán könnyebb lesz vele dolgoznom, mint hittem.

Neki állok a véleményem szerint a legnehezebbnek, a húsnak. Felhúzok a kezemre egy-egy kesztyűt, kiveszem a fiókból a kést, amit jónak látok.

– Váó, ez jó nagy – áll mellettem szorosan Ricky –, elkerekedett szemekkel figyeli a kezembe tartott kést. – Figyelj, el ne vágd magad.

– Megmondanád kedves, drága barátom, hogy miért engem lesel, ahelyett hogy a dolgodat csinálnád?

– Nem is leslek... – hajtsa le a fejét félénken – Én csak szerettem volna kivenni a krumpli pucolót a fiókból – mutat elém.

Ó. Arrébb állok, hogy odaférhessen a fiókhoz. Próbálok nem törődni azzal, hogy majdnem megszidtam a semmiért. Próbálok sietni és nyerni, ezért kezembe is veszem a nyers húst. Először elfelezem, majd kis kockákra vágom.

– Hogy állsz? – kérdezem meg Rickyt, miközben a serpenyőt kiveszem a szekrényből.

– Még nem vagyok kész...

Halkabbnál halkabb hangja figyelem felkeltő. Felállok, érdeklődve mögé állok. Ennyi idő alatt összesen kettő darabot pucolt meg. Akaratlanul sóhajtok egyet. El is felejtettem, hogy milyen nehezen csinálja ezt. Múltkor egy répát sem tudott lepucolni.

– Próbálok sietni... – suttogja.

– Csak nyugodtan. – teszem vállára a kezem, biztatóan megszorítom, és már tovább is lépek a főzőlaphoz.

Mivel sietek, ezért a hatosra kapcsolom, hogy hamar felmelegítse a serpenyőmet. Ezután visszasietek a cicámhoz, kezembe veszek egy kést és segítek neki pucolni.

– Kész is vagy? – döbben le.

– Majdnem – bólintok –, arra várom, hogy felmelegedjen a serpenyő.

Nem mondom, hogy nem zavaró néha, hogy a kamerás emberek közelebb jönnek, vagy éppen a készülni valót filmezik le. Túlságosan is sokszor csinálják.

– Akkor menj vissza – lök meg a derekával –, gőzölög.

Mi? – ijedten fordulok az említett dolog felé. Odasietek. Ajaj. Lejjebb veszem a hőfokot, öntök bele olajat, mert természetesen voltam olyan hülye, hogy nem raktam bele. Majd a húst is belehelyezem.

– Basszus! – kiáltok fel a forró gőztől, ami megcsap.

– Minden oké? – Ricky már előttem van, megtépázott frufrumat hátra tűri. – Mondtam, hogy figyelj oda... – keze végigfut a hajamon, lehúz magához, ezzel összeérintve a homlokunk. Megnyalom az ajkam. Túl közel van, a mai napi sminkje miatt, csábítóan csillog meg az ajka. Legszívesebben magamhoz ölelném és addig csókolnám, amíg tartja a szufla. De nem tehetem meg, adásban vagyunk. Vagy leszünk, tök mindegy, a lényeg, hogy minden szögből kamerák lesnek, ezért muszáj lesz végeznem a feladatom.

– Siessünk bébi – suttogom neki és egy alig látható puszit küldök neki.

Ezután elengedem, kevergetni kezdem a húst. Ricky lassan végez a hússal és a zöldségeknek áll neki, amiket szerencsére nagyjából csak szeletelni kell.

– Kockára, jó? – pillantok hátra pár keverés után, olyan lassan sül ez a hús. Viszont, ha nem keverem, akkor leég.

– Ne aggódj – vigyorog vissza rám –, egy mesterrel állsz szemben.

Egy mesterrel, igen, aki éppenhogy tud pucolni is.

A hús kellően kisül, beleteszem a feldarabolt zöldségeket, ezután tovább keverem. Valójában külön kellene a krumplit, a cukkinit és a retket is pirítanom bele, de mivel sietek, ezért jó lesz ez így is.

– És most? – áll mellém Ricky érdeklődve.

– Már csak a feketebabos szószt ráöntsük, összeföl, majd a tésztát is feltesszük főzni és már kész is! – Most jut eszembe, hogy vizet már tehettem volna fel forrni.

– Quibin.

– Hm? – pillantok hátra, ijedt arccal és a száját rágva pislog rám. – Történt valami?

– Nem tudom, hogy néz ki az a szósz... – fintorodik el –, de abban biztos vagyok, hogy nincs itt.

– Ott kell lennie, gyere, keverd tovább, majd én megkeresem.

Helyet cserélünk, tényleg nincs itt. Nem hoztam magammal, teljesen elfelejtettem. Ahj.

– Nincs, mi? – megingatom a fejem – Te meg a száz százalék... – forgatja meg a szemét.

Alapból visszaszólnék, de most jogosan gúnyolódik. Ötletem sincs, mi tévő lehetek. A percek egyre csak fogynak, ráadásul az elkészített ételünkre is hamarosan rá kellene már öntenünk a szószt. Mellesleg, most, hogy jobban megnézem, nagyon nagy adagot csináltunk. Elég lenne egy nagy családnak. De talán ez még nem is olyan nagy baj. Viszont a feketebabos tészta a szósza nélkül, csak egy egyszerű tészta. Ahj.

– Kérem – intek az Mc-nek, aki a mellettünk lévő pultnál kérdezget az Idolokról a hamarosan elkészülő ételükről. Ide hívom magamhoz.

– Valami gond van, Gyuvin-ssi?

– Nem hozott szószt – szólal meg helyettem Ricky, megerősítésképp bólintok.

– Bármikor vissza lehet futni a mini „piactérre." – Felnevet. Nekiáll Rickyt faggatni az ételről, így úgy döntök, hogy elfutok oda. Viszont mielőtt megtenném odakiáltom csapattársamnak, hogy tegyen fel vizet forrni.

Hosszú lábaimnak hála gyorsan oda és visszaérek, elkészítem a szószt, leszűrjük a tésztát és hagyom, hogy barátom megtálaljon, úgy ahogyan azt ő akarja.

– Szerinted nyerni fogunk? – néz fel rám csüggedt szemekkel.

– Hát – húzom el a szám –, a baj az, hogy nem elég, hogy furcsa íze lett a szósznak, de a tészta is sótlan lett... Nem igen reménykedem benne. Sajnálom.

– Semmi gond – mosolyodik el az oldalamba dőlve –, ez az első alkalom, hogy ilyen belsőséges velem a kamerák előtt. –, majd legközelebbi műsorra többet gyakorlunk és lealázzunk mindenkit.

– Benne vagyok – simítom rá derekára a kezem. Szegény, törékeny, Rickym. Nagyon elfáradhatott. Odahajolok a füléhez, nehogy meghallja valaki, amit mondani készülők neki. – Ha visszerünk a kollégiumba, van kedved együtt fürdeni?

Aprót bólint.

– Szeretnéd, hogy megfürdesselek?

Ismételten bólint.

– Le is fektesselek?

Arcát kezdi elönteni a pír, de azért egy észrevehetetlen biccentést megenged. Csettintve a nyelvemmel elengedem. Nem kell mindenki előtt zavarban lennie, épp elég lesz, ha otthon lesz olyan.