„A tánccal kimutathatjuk a pillanatnyi érzéseinket."

Szintuntalan hallom régi tánctanárom szokásos mondatát. Akárhányszor megnézte a táncom ezt a mondatot vágta hozzám. Úgy gondolta, nem vagyok elég jó táncos, mert nem vagyok képes a mondat szerint cselekedni. De sehogy sem értem, mit akar ez jelenteni. Hogy mutassam meg egy tánccal, hogy szomorú vagy éppenhogy boldog vagyok, ha a tánc például komolyságot követel meg?

Felnézek a tükörképemre a táncmozdulataim közepette. Vajon most már fejlődhettem annyit, hogy érezzék az emberek, amit én? Ha itt lenne a tánctanárom ő őszintén megmondaná.

A boys planetes szereplésem óta kicsit magabiztosabb vagyok a táncommal kapcsolatban, hiszen ott mindig dicsértek. Ott nem volt fontos a külön egyén, ott az volt a fontos, hogy pontos mása legyen az idolok által kreált koreográfiáknak.

– Na szerinted? – kérdezem meg Rickyt. Jelenleg ő az egyetlen, aki bent maradt velem gyakorlás után. – Fejlődtem egy kicsit?

– Szerintem igen... – áll fel a tükör előtt – viszont talán még egy kicsit feszengőek a mozdulataid. Nem tudnád egy kicsit mondjuk lazábban venni a lépéseket?

– Ha ennél is lazábban veszem akkor szétesem! – horkanok fel. Annyira igazságtalan. Ő soha nem kapta azt a szidást, amit én. Mindig csak dicséretet kapott. Ő érzelmekkel telve táncol. Át tudja adni, amit gondol vagy érez, és ezzel nem vagyok hajlandó vitatkozni. Teljesen igaz.

Megrázom a fejem, majd eltűröm homlokomból az amúgy is izzadt tincseimet.

– Ötletem sincs, hogy csináljam – nézek rá könyörgő szemekkel –, segíts kérlek.

– Annyira lehetetlen vagy – ingatja meg a fejét mosolyogva, felém sétálva –, mit mondtam neked a múltkor?

– Hogy ne gondoljam túl...

– Pontosan – tűri el ő is pár tincsemet –, csak ne gondolj semmire! Add át magad a zenének – veszi ki a zsebéből a telefonját. – Egy pillanat, és megmutatom, hogyan.

Kíváncsian várom további cselekedeteit. Előre hajolok, hogy lássam telefonja képernyőjét. A Spotify fiókján keresgél a zenék között.

– Mikor ennyire gondoskodó vagy, az nagyon szép – mosolyodom el gyengéden.

– Én vagyok a külföldi, mégis te beszélsz értetlenül – vet rám egy zavart pillantást –, csak maradj csendben addig, kérlek.

Egy halk csipogó hangra leszek figyelmes. Úgy tűnik, rákapcsolódott az itteni hangfalakra. Ismerős akkordok szólalnak fel.

– Little things? – mosolyodok el.

– Little things.

Puha tenyere érinti az enyémet, közel simul, homlokunk összekoccan. Fájdalmasan fel is jajdulok, direkt úgy csinálta, hogy koppanjon.

– Hunyd le a szemed és érezd át a zenét – kellemes hangja simogatja a fülem.

Lehunyom szemem, erősebben rászorítok kezére és vállgödrébe temetem a fejemet. Pont, mint a finálén, amikor felsétált a székekhez.

– Ne gondolkodj... – suttogja a fülembe. Szirén hangja hat rám, akár a vízére evezett kalózokra.

Lassan ringatózni kezdünk a zene ritmusára, és hallgatom a kellemesebbnél kellemesebb szerelmes mondatokat egymás után. Fél füllel hallom, ahogy az édes hangja énekli a szöveget. Felemelem a fejem, hogy rálássak szép arcára. Engedem, hogy egy kicsit eltávolodjon tőlem, de a kezét nem engedem el. Fogni szeretném, amíg véget nem ér ez a három perc.

Érzem, ahogyan az akkordok végig szaladnak a testemen, előre tudva merre forduljon, mozogjon, ahhoz hogy ilyen szépen szóljon. Mintha csak az lenne a hangszer.

Gyengéden megforgatom kezeim között drága barátomat. Kissé megnőtt, szőke haja ragyogóan lobog feje tetején. A mosoly levakaratlan az arcomról, fejét lassan a mellkasomra dönti. Meleg érzés kerít hatalmába. Nem tudom, hogy jól értettem-e ez alkalommal a tanítását, de azt tudom, hogy olyan jó vele így, hogy azt akarom, hogy sokáig tartson. Csak ő és én. Ebben a furcsa, kényes, rózsaszín világban.

Ám az élet nem tündérmese, a három perc hamar eltelik, mégsem tudok az első pillanatokban megmozdulni.

– Mi... Milyen voltam? – akad el egy kicsit a nyelvem.

– Hogy? – pillant fel mellkasomból. Jáde fehér arca gyönyörűen kipirult, úgy tűnik a mai nap nem kell azon versenyeznünk, melyikünk van jobban zavarban.

– Tudod – köszörülöm meg a torkom, visszanyerjem a józan eszem –, a tánc.

Zavartan visszabújik a mellkasomba és dörmögni kezd valamit. Aranyos kiscica. Nem nagyon érteni, de talán valami olyasmit, hogy nem figyelt.

Nem baj – pillantok le összekulcsolt kezünkre –, még ha ő nem is figyelt. Én ezalatt a három perc alatt rájöttem, hogy az ő keze pont beleillik az enyémbe, mintha csak nekem készítették volna.