Nem sok időbe telt és egy futár a kórház elé szállított egy pizzát.

- Ezt együtt esszük? - ült fel Seonghwa az ágyban.

- Nem, szerelmem, ez csak a tied. - válaszolt Hongjoong.

- De én nem tudok ennyit megenni! - ellenkezett Seonghwa.

- Hogyne tudnál. - nyitotta fel a doboz tetejét a fiatalabb ember. - Emlékszem az első randevúnkon megettél egy egészet és az enyémből két szeletet.

- Elég rossz első benyomást kelthettem. - dünnyögte Seonghwa.

- Úgy gondolod, ha rossz benyomást keltettél volna most itt lennék? - kérdezte Hongjoong. - Na. Egyél, szerelmem. Én veszek valamit az autómatából. Nekem az is elég lesz, mert tudod, én ettem ma.

Az orvosok éjszakára még bent tartották Seonghwa-t megfigyelésre, de másnap délelőtt mikor a zárójelentés elkészült, végre hazaengedték őket.

- Szabadnapot kértem mára, holnap meg már úgyis hétvége, szóval itthon leszek veled. - mondta Hongjoong, miközben bementek a lakásba. - És gondoskodni fogok róla, hogy megfelelően táplalva legyél.

- Köszönöm. - mosolyodott el Seonghwa. - Köszönöm, hogy akkor is gondoskodsz rólam amikor értelmetlen és kibírhatatlan vagyok.

- Értelmetlen? Nagyon is. De kibírhatatlan? Soha. - csókolta arcon Hongjoong a párját. - Főzzünk együtt, jó? Mihez van kedved?

- Uhm, mondjuk valami... Tésztához. - gondolkozott Seonghwa. - Gnocchi?

- Akkor gnocchi lesz. - mondta Hongjoong.

A két férfi kezet mosott, majd bement a konyhába, és nekilátott elkészíteni a tésztát.