Az idő csak úgy rohant. Három nap volt vissza mindösszesen a tárgyalás napjáig, amikor is egyik délután Seonghwa látta, hogy Eunsoo a szobájában sír.

- Hé, édeském, mi a baj? - guggolt le mellé azonnal, és simogatni kezdte a hátát.

- Mami, én csúnya vagyok? - kérdezte Eunsoo szipogva.

- Nem, drágaságom, már miért lennél csúnya? - ráncolta Seonghwa a szemöldökét.

- Mert... Mert azt mondták az oviban.

- Jaj, drágám. - Seonghwa leült az ágyba, és az ölébe vette Eunsoo-t. - Te egy nagyon szép kisfiú vagy, higyj nekem. És hé, szeretnéd, hogy megosszak veled egy titkot?

- Mhhm. - bólintott Eunsoo, még mindig könnyes szemekkel.

- Körülbelül két hónappal ezelőtt, nagyon nem szerettem magam. A nénik azon a környéken ahol akkoriban laktam, nagyon gonoszak voltak velem. És képzeld el, egyszer még kórházba is kerültem emiatt. - mesélte Seonghwa.

- De mami, te vagy a legszebb. - mondta Eunsoo.

- Drágám, szerintem meg te vagy a legszebb. - puszilta őt orron Seonghwa. - Nem mondom neked, hogy ne figyelj rájuk, mert ez egy butaság. Az ilyeneket szinte lehetetlen ignorálni. Helyette azt gondolom, hogy le kellene cserélned a barátaidat. Tudod, nekem van hat nagyon-nagyon jó barátom, és hárman közülök még közelebb állnak hozzám. Ők soha-soha nem bántanának engem, szándékosan főleg nem, de még véletlenül sem. De ha valaki bántana engem, és ők ott lennének, biztos vagyok benne, hogy megvédenének. Csak az a baj, hogy már nagyon régen találkoztam velük, utoljára talán valamikor ősszel.

- De miért, mami? - kérdezte Eunsoo.

- Ez komplikált. - sóhajtott Seonghwa kissé szomorkásan. - A felnőtt barátságok nem éppen úgy működnek mint a gyerek barátságok. De mindenesetre, azt kívánom nekem, hogy találd meg a megfelelő társaságot. Azokat akik nem bántanak, és akik kiállnak melletted.