Újabb napom ment el azzal, hogy a laptopom előtt ülve videókat nézzek azokról az emberekről, akik a tudtuk nélkül mentették meg az életemet. Tudom, közhelyesen hangzik, de nekik köszönhetem azt, hogy most itt vagyok és a jövőhéten válik valóra az egyik álmom! Pontosan egy hét, tíz óra, huszonhárom perc múlva kezdődik az a koncert, amire végre, öt év után sikerült jegyet szereznem.
Mondhatni, ha ez a jegy nincs meg, soha többé nem láthatnám őket, ugyanis ez az utolsó koncertjük, mielőtt végleg befejezik a pályafutásukat. Hallgattak arra a mondásra, hogy a csúcson kell abbahagyni. Az egyik szemem sír, és voltaképpen a másik is. Velük nőttem fel, ők az életem részei, holott ők még csak a nevemet sem tudják.

Diana Sharon Mitchel vagyok.
Rajongó.

A tinédzser éveimet nem a bulizásra, nem arra szenteltem, hogy kiélhessem magam, hanem hogy a legtöbbet adjam azoknak, akiknek csak egy vagyok a sok közül. Mégis minden este - a lelkem legmélyén - boldogan hunyom le a szemeimet. Tudom, hogy Ők akkor is mellettem voltak és lesznek, amikor mindenki más faképnél hagy.
Öt teljes évig voltak mellettem. Öt teljes évig voltam mellettük.

Öt teljes év telt el mellette, mégis nélküle!