David remegő kézzel nyitotta ki a pizzéria ajtaját. Még mindig érezte az előző éjszaka hideg rettegését, mintha az a nyúl – Bonnie – valóságos lenne, nem csak egy hibás mechanikus szerkezet. Ma visszajönni őrültség volt. Az okos ember nem lépne be ide többet, de David tudta, hogy nincs más választása. A munka kell, és ha most feladja, nem lesz miből eltartania magát.

Az étterem ismét sötét és elhagyatott volt. Az ismerős csend szinte szorongatni kezdte, mintha maga az épület is figyelné minden lépését. Az irodába érve leült a megszokott székre, és bekapcsolta a kamerákat. A képernyők zöldesen villogtak, és ismét látta a színpadot, ahol Freddy, Chica, és Bonnie álltak. Ugyanott, mint előző éjjel, mintha semmi sem történt volna. Mintha Bonnie nem hagyta volna el a helyét, és nem kísértette volna végig az éjszakát.

David próbálta mély levegővel nyugtatni magát. "Csak egy este" – gondolta. – "Csak egy géphiba. Nem több."
A telefon megcsörrent, és ugyanaz a nyájas hang szólalt meg a vonal másik végén.
– Szia ismét, David! Örülök, hogy visszajöttél. Az első éjszaka mindig a legnehezebb, tudom – nevetett fel a férfi, de a nevetése üres volt, mintha tudta volna, hogy David mit élt át. – Csak maradj éber, rendben? Ezek az animatronikus figurák... hát, néha kiszámíthatatlanok lehetnek. Figyeld a kamerákat, és zárd be az ajtókat, ha szükséges. Tartsd észben: csak akkor használd az áramot, amikor muszáj, különben leáll a rendszer. Túl öreg a generátor. Sok szerencsét!

A hívás megszakadt, és David a képernyőkre meredt. A három figura mozdulatlan volt, de most már nem bízott ebben a látszólagos nyugalomban. Az előző éjszaka óta tudta, hogy ezek a robotok nem egyszerű gépek. Valami más is volt bennük. Valami sötét.

Az idő lassan haladt, az órák szinte vánszorogtak. Minden kis zörej, minden halk kattogás megremegtette Davidet, aki egyre feszültebben figyelte a monitorokat. És akkor, hajnali egykor, a képernyőkön megmozdult valami.

Bonnie megint eltűnt. David azonnal átkapcsolt egy másik kamerára, de a nyulat nem látta. Szíve egyre gyorsabban dobogott. A homloka gyöngyözni kezdett, miközben kétségbeesetten váltogatta a kamerákat. A folyosók üresek voltak. A raktárszoba csendes volt. De aztán meglátta – Bonnie állt az egyik ajtónál, karnyújtásnyira az irodától. David azonnal rácsapott az ajtó kapcsolójára, és hallotta, ahogy a fémajtó nagy csattanással bezáródik. Pár pillanatig csend volt. Aztán a nyúl élettelen szemei megjelentek a kis ablakon keresztül. David megdermedt a tekintetétől. A nyúl fémes ujjai lassan végigsiklottak az ajtó felszínén, és halk, rémisztő kaparászás hallatszott.

David lélegzete elakadt, és szorosan markolta az asztal szélét. Nem mert megmozdulni, mintha attól félt volna, hogy Bonnie érzékeli a félelmét. A robot végül eltávolodott az ajtótól, és a kaparászás abbamaradt. David hallotta, ahogy a léptek eltávolodnak, majd teljesen elhalnak. Óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy minél kevesebb áramot fogyasszon. Bonnie nyomtalanul eltűnt.

David lassan visszaült a székébe, de még nem nyugodott meg. Az irodát körülvevő folyosókról most ismét halk hangok szűrődtek be – ezúttal nem csak egy, hanem kettő. Kapkodva figyelte a kamerákat, és észrevette, hogy nem csak Bonnie volt az, aki elhagyta a helyét. Chica, a csirke is mozgásban volt. A konyhánál állt, és furcsán görnyedt tartásban, fejét oldalra döntve figyelte a kamerát, mintha pontosan tudná, hogy David figyeli.

Az órára pillantott – hajnali három. Még három óra a műszak végéig.
"Ki kell bírni" – mormolta magában. – "Csak ki kell bírni."
De aztán az épületben a világítás villódzni kezdett. Egy szikrázó, nyugtalanító fény villant fel az irodában, majd egyre sötétebb lett. David tudta, hogy ez nem jó jel. A kamerák képei elmosódtak, majd teljesen elsötétültek. Pár pillanatig semmit sem látott. A sötétség csendje nyomasztóan nehezedett rá, mintha az egész épület halálos várakozásban lett volna. Aztán meghallotta a zajt. Freddy dalát. Halk, kísérteties zene, amely a sötét folyosókról szűrődött be. Reményei szerint Freddy még mindig a színpadon volt, de a dal, amit játszott, egyre hangosabb lett. David szinte biztos volt benne, hogy Freddy nem mozdult, és mégis... valahogy úgy érezte, mintha közelebb lenne. Mintha a zene nem a színpadról szólt volna, hanem sokkal közelebbről.

Egy másik zaj törte meg a csendet. Nehéz, lassú léptek a folyosón. David felkapta a fejét, és azonnal bezárta a bal ajtót, amikor az áram visszajött. A csattanás visszhangzott az irodában, de most már nem tudta, mi vár rá a másik oldalon. A világítás újra villódzni kezdett, és a kamerák visszatértek. A képernyőkre pillantva megfagyott benne a vér.

Freddy eltűnt a színpadról. David azonnal ellenőrizte a többi kamerát. Freddy ott volt, a folyosón, mély, üres szemekkel, lassan közeledve. A zene most már egyre hangosabban csengett, és Freddy alakja minden lépésével egyre közelebb került az irodához. David remegve kapcsolta le a jobb oldali ajtót, és a nehéz ajtó nagy csattanással lezárult. De Freddy nem hagyta abba. A dallam monoton módon visszhangzott az épületben, és a robot most már ott volt az ajtó előtt. David szíve zakatolt, ahogy hallotta a fémes lépteket közvetlenül az ajtón túl. A zene abbamaradt.

A csend olyan sűrű volt, hogy David szinte levegőt sem mert venni. A szemei kétségbeesetten ugráltak a
kamerák és a kis ablak közt, de a félelem teljesen megbénította. Freddy ott volt az ajtó másik oldalán, és David tudta, hogy csak egyetlen hiba, egyetlen tévedés elég, hogy vége legyen.

A fémes kopogás ismét megszólalt. Freddy ujjai végigsiklottak az ajtón, mintha csak figyelmeztetnék Davidet: "Itt vagyok. Nem menekülsz el."

Az órára pillantott – és alig hitte el, amit látott. Szinte még fel sem fogta, amikor megszólalt a műszak végét jelző csengő. Nem gondolta, hogy ilyen gyorsan telik az idő, ha az ember halálosan retteg.

David szíve hevesen vert, és tudta, hogy ugyan egy újabb éjszakát vészelt át, még koránt sincs vége. A Freddy Fazbear's Pizzeria sötét folyosói most már nem csak egy régi étterem voltak számára. Ez a hely maga volt a rémálom, és minden éjszaka egy újabb lépés a halálos játékban.