David idegesen igazította meg a zubbonyát, miközben belépett a rozoga ajtón, amelyen a kopott "Freddy Fazbear's Pizzeria" felirat függött. A levegő tele volt porral és egy régimódi étterem szagaival, amelyek keveredtek a penész furcsa aromájával. A helyiség üres volt, csak a régi, színes asztalok álltak elhagyatottan, és a sarokban néhány automata játék porlepte alakja vigyorgott rá üres szemekkel. Már bánni kezdte, hogy elfogadta ezt az állást, de szüksége volt a pénzre. A biztonsági őri munka csendesnek tűnt – elvileg nem is kellett mást tennie, csak figyelni a kamerákat.

A vezetője, egy nyájas hangú fickó a telefonon, aki sosem mutatkozott személyesen, előző nap megnyugtatta:
– Ne aggódj, David! Éjszaka csak te leszel ott, és az animatronikus figurák. Csak arra figyelj, hogy ne járjanak a folyosókon. Ezek a régi szerkezetek kicsit problémásak néha, de semmi gond. Csináld végig az első éjszakát, és meglátod, milyen egyszerű ez.

David érezte, hogy valami nincs rendben azzal, ahogy az utolsó mondatot kimondta, de nem törődött vele. Már túl sok helyen elutasították, és most végre megvolt az első műszakja. Mély levegőt vett, és elindult az apró irodába, ahol a kamerák monitorjai zöldes fénnyel derengtek.Ahogy leült a kopott székre, a képernyőkön keresztül figyelte az éttermet. A színpadon három hatalmas, furcsa figurát látott: Freddy, a medve, Bonnie, a nyúl és Chica, a csirke. Mindegyikük groteszk, túl nagyra méretezett, és élettelenül bámult az üres helyiségbe. A szemük üres volt, mintha figyelnék, de nem látván semmit. David csak elhessegette a gondolatot – ezek csak gépek. És éjjel úgysem csinálnak semmit, csak csendesen állnak.Vagy legalábbis így hitte.

Az órák lassan vánszorogtak, a monitorok időnként zavarosan villogtak, de semmi különös nem történt. David fáradtan dörzsölte meg a szemeit. Talán mégsem lesz olyan rossz ez az állás. Az első éjszaka csendesen telt, és már-már kezdte elhinni, hogy az animatronikus bábok tényleg nem többek rozsdás gépeknél.

Ekkor megszólalt a telefon. David összerezzent, és felkapta a kagylót. Ugyanaz a nyugodt, kissé kényszeredett hang volt a vonal túloldalán, mint korábban:
– Szia, csak ellenőrizni akarlak. Hogy megy az első éjszakád? Minden rendben? – kérdezte a férfi.

David furcsállta, hogy ilyenkor hívják, de felelt:
– Igen, minden rendben. Csend van.
– Jó, jó – felelte a hang. – Csak figyelj arra, hogy a kamerákat ne hagyd túl sokáig üresen. Tudod, néha ezek a régi robotok kicsit... különösen viselkednek éjjel. Néha mintha mozognának. De ez csak régi mechanika, semmi veszélyes.

David érezte, hogy a gerince mentén végigfut a hideg. Nem tetszett neki, ahogy a férfi kimondta a „mozognak" szót. Kinyitotta a kamerák képeit, és újra ellenőrizte a színpadot. A három figura mozdulatlanul állt, ahogy eddig is.
"Csak mechanika" – ismételte magában. De a következő pillanatban megakadt a szeme az egyik monitoron. Bonnie, a nyúl, eltűnt a színpadról. Az üres hely, ahol eddig állt, kísértetiesen nézett vissza rá.

David gyorsan átváltott egy másik kamerára. A folyosókon keresett, és ott, a sötétben, a nyúl alakja megjelent. Mozdulatlanul állt a kamerán, de nem ott, ahol korábban volt. A szíve egyre hevesebben vert.
"Biztos csak... valami technikai hiba" – próbálta nyugtatni magát, de ahogy figyelte a monitorokat, észrevette, hogy az alak lassan egyre közelebb került az irodához. Elérte a második folyosót, és a kamera remegett, mintha valami elektromos zavar lenne. Egy pillanatig még a monitor is sötétbe borult. David szíve a torkában dobogott. Felugrott a székből, és gyorsan az ajtókhoz rohant, amelyek az irodát védték. Ellenőrizte a kapcsolókat, és mindkettőt lezárta. De valami különös dolog történt. A lámpák halványan pislogtak, mintha az épület áramellátása sem volt tökéletes. A telefonvezeték a falon halkan zümmögött, aztán a fények teljesen kialudtak.

Egyedül volt a sötétségben. Légzése felgyorsult, ahogy hallotta a folyosókról érkező halk lépteket. A fémes súrlódás egyre közelebb került. David a zsebébe nyúlt, és elővette az öngyújtóját, de a gyér fény nem mutatott mást, csak a szűk iroda falait. A monitorok sötétek voltak, a telefon néma. És akkor meghallotta a nyúl csikorgó lépteit közvetlenül az ajtó előtt. A csendet megtörte egy mély, kattogó hang.

"David..." – szólt egy torz, fémes hang. –"Játszani akarunk."

David ledermedt. A sötétségből egy groteszk, fémes kéz nyúlt be az ajtó résén keresztül. Már épp azon gondolkozott, hogy rádobja az öngyújtóját, ám ekkor meghallotta a munkaidejének végét jelző csengőt, és az ajtón benyúló kéz szinte varázsütésre dermedt mozdulatlanná. David megkönnyebbülten, de még mindig kissé remegve osont ki mellette az irodából, és meg sem állt hazáig.